A magyar jobboldal nagy felismerése, amire Nyugaton is kíváncsiak, hogy egy demokrácia nem csak liberális lehet – nyilatkozta lapunknak Szánthó Miklós. A CPAC Hungary konferenciát szervező Alapjogokért Központ főigazgatója arról is beszélt lapunknak, hogy az esemény mottójául választott „Isten, haza, család” fogalmak inspirálták évszázadokon keresztül a nyugati társadalmakat, és adtak tartást nekik.
Mi is pontosan a Budapestre érkező CPAC konferencia?
A Konzervatív Politikai Akció Konferencia egy igazi amerikai konzervatív dzsembori, az elsőt még 1974-ben rendezte az Amerikai Konzervatív Unió. Ronald Reagantől kezdve Donald Trumpig minden republikánus elnök felszólalt az összejöveteleken, amelyre jobboldali gondolkodók, politikusok, influenszerek százai érkeztek és érkeznek, ma már nemcsak az USA-ból, hanem a világ minden tájáról.
Miként alakult úgy, hogy nálunk lesz a CPAC, és mi a jelentősége annak, hogy Budapesten lehet az esemény?
Két évvel ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy a rendezvénysorozat történetében első magyarként én is felszólalhattam az akkor Washington D.C.-ben megtartott CPAC-en, illetve az idei orlandói eseményen is részt vettem előadóként. Nagyon sokan ismerték és tudták a magyar jobboldal eredményeit, azt, hogy sorsdöntő választás közeleg. Amikor megkérdeztem, honnan ilyen jól informáltak, a legtöbben azt mondták, hogy nézik a CNN-t és olvassák a New York Timest – csak éppen az ellenkezőjét hiszik el annak, ami ott lejön. Szóval nemcsak idehaza vagyunk világhírűek, de az óceánon túl is, és sokkal több az, ami összeköt minket, mint ami szétválaszt – ezt igyekeztem megismertetni az amerikai közönséggel nemrég egy cikkemben is. Az, hogy az első európai CPAC-et Budapesten tartják, elismerése a magyar jobboldal elmúlt évtizedes ország- és közösségépítő politikai munkájának.
Mit láthatnak az amerikai konzervatívok Magyarországban, amiért ide hozták az eseményt?
A magyar modell, az alacsony adókkal történő munkahelyteremtés, a családtámogatási formák legális munkavégzéshez kapcsolása, a föderalisztikus törekvésekkel szembeni fellépés már hosszú évek óta az amerikai konzervatív érdeklődés fókuszában áll.
Ők ugyanazt a harcot vívják a szövetségi adminisztrációval, mint mi a brüsszeli bürokráciával: egy unió részesei, melynek központja egyre több és több tagállami kérdésbe akar beleszólni. Ráadásul a tendencia is hasonló: először csak szakpolitikai-gazdasági ügyek kerülnek terítékre, majd azokra épülve társadalompolitikai, végül kifejezetten ideológiai kérdések.
Az elmúlt időszak nagyobb amerikai vitái a tagállamok és a Biden-kormányzat között például éppen a szülői jogokról szólnak – ez elég erősen rezonál a magyar gyermekvédelem ügyére. Látják Amerikában, de Európában is, hogy Magyarország most megint a nyugati civilizációt védi – csak most a Nyugatot éppen önmagától kell megmenteni.
Vajon mire kíváncsiak az amerikaiak a magyar jobboldallal kapcsolatban?
A fősodorral szembemenő tudatos építkezéssel, a posztkommunista struktúrák megtörésével, a nemzeti érdek első helyen kezelésével, a globalista woke-kultúra elutasításával a magyar jobboldal még érdekesebb és meghatározó szereplőjévé vált a nyugati konzervatív világnak.
A magyar jobboldal nem akar a baloldalnak behódolt, éppen ezért eljelentéktelenedő európai jobbközép sorsára jutni, nem akarja, hogy Magyarországot is eluralja az a totalitárius szemléletmód, ami a progresszió és a szocializmus szerelemházasságának gyümölcse.
Jönnek is ezért a támadások, melyeket a jogállamiság köntösébe csavarnak, holott pusztán arról van szó, hogy – éppen a politikai pluralizmus jegyében – úgy véljük, egy demokrácia nem csak liberális lehet. Ez szerintem a nagy felismerése a magyar jobboldalnak, amire Nyugaton is kíváncsiak.
Melyek lesznek a konferencia legfőbb témái, és miért pont ezeket választották?
Az Alapjogokért Központ által választott mottó az „Isten, haza, család” hármas egysége. Ezt a magukat mindig trendinek gondoló nyegle haladárok sokszor lefitymálják, pedig az e hívószavak mögött megbújó tartalom az, amely évszázadokon keresztül inspirálta, tartást adott a nyugati társadalmaknak, és amelyek a jövőt is jelentik számunkra. Nem véletlenül támadja pontosan ezeket az értékeket a nyílt társadalmat építő rózsaszín kommunista elit. Hisz ezek a legfőbb gátjai annak, hogy egy határok és identitások nélküli, a nagy sokszínűségben valójában csereszabatos masszából álló világfalu jöhessen létre.
Miben lehet más egy budapesti CPAC, mint amit Amerikában rendeznek meg?
A Budapestre érkező észak- és dél-amerikai, nyugat-európai, japán, ausztrál, dél-koreai politikusok, gondolkodók, újságírók nálunk még elmondhatják véleményüket a nyugati civilizációra, a zsidó-keresztény kultúrára leselkedő veszélyekről, a nemzeteink biztonságát érő kihívásokról, a családok védelméről, migrációról, egyszóval minden olyan fontos kérdésről, amely a mindennapjainkat és a jövőnket érinti – és amely dolgokról a Lajtán túl ma már közel sem beszélhetnek ennyire szabadon. Az pedig jól példázza Magyarország súlyát és szerepét ebben a konzervatív szabadságharcban, hogy a világ konzervatívjainak összejövetelén Orbán Viktor lesz a fő szónok.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban lehetett a konzervatív reneszánsz kifejezést olvasni a jobboldali médiában. Valóban lehet ilyenről beszélni?
Egyértelműen lehet konzervatív reneszánszról beszélni, és büszkeséggel tölthet el bennünket – megfelelő alázattal párosulva persze –, hogy ennek az egyik zászlóvivője éppen Magyarország. A nemzetközi baloldal uniformizált társadalmakat és uniformizált embereket akar létrehozni, akik ugyanazt gondolják mindenről, és ugyanazt fogyasztják a világ bármely pontján. A szó szoros és átvitt értelmében is határok és korlátok nélküli világ elérése a cél: azonos tőről fakad a határkerítés és a bináris nemi kódolás jelentette korlátok elutasítása is. Szerintem óriási ellentét feszül számos liberális alaptétel között – nem tudom, hogyan lehet például egyszerre a migránsok élethez való jogáért küzdeni és propagálni az abortuszt, vagy hogy fér meg egymás mellett a klímáért való aggódás azzal a habitussal, mely a folyamatos vásárlásra, az új még újabbal történő lecserélésére ösztönöz. De az egyik legnagyobb ellentmondás az, hogy miközben pluralizmusról, toleranciáról, a sokféleség ünnepléséről beszélnek, ugyanazokon a progresszív tantételeken alapuló falansztertársadalmakat akarnak létrehozni mindenütt.
Ennek része a genderideológia is, amellyel már szerintem túltolták a bringát, nemcsak az elkötelezett konzervatívok, de mások is megrémültek, akik pusztán csak tisztelik a józan észt és a természet rendjét.
Ez az egész transzforradalom volt az utolsó csepp a pohárban, amely beindította a jobboldali ellenforradalmat, a konzervatív összemozgást. Ezt szerintem jól mutatja, hogy Magyarországon sem kapott még soha semmi akkora támogatást, mint a gyermekvédelmi népszavazás eredménye.
Hogy látja, a baloldal felvetéseire való tiltakozáson túl tud-e ma már a konzervativizmus pozitív programot is megfogalmazni a XXI. században, vagy reakciósok seregszemléje lesz Budapesten?
Persze. Az előbb említett világméretű társadalmi mérnökösködés azt is jelenti, hogy az emberek szinte mindenhol a világon ugyanazokkal, a progresszív baloldal által támasztott kihívásokkal néznek szembe: vallási identitás rombolása, a nemzetek leépítése, a szuverenitás nemzetközi szervezetekbe, ngo-kba történő kiszervezése, a család szétzüllesztése, az ember természetes adottságainak semmibevétele. Mivel a progresszió globalista műfaj, támadásaik mechanizmusa világszerte hasonló, ez pedig arra ösztönzi a jobboldali erőket, hogy összefogjanak, és egymással szövetkezve, egymástól tanulva és egymást erősítve találjanak saját országukra, nemzetükre érvényes megoldásokat a nemzetközi baloldal destruktív társadalmi kísérleteivel szemben.
A jobboldal a világ minden táján nemzetben és nem nemzetköziségben gondolkodik, fontosabb számára a lokalitás, mint a globalitás, a partikularizmus, mint az univerzalizmus, fontosabb számára a család egysége, mint a különböző identitáspolitikai alapokon nyugvó, szakértők által kreált társadalmi nemek népszerűsítése.
Mivel a fenti erények minden konzervatív számára közösek, ez rendkívül erős alapja annak, hogy erőinket egyesítve, a nemzetközi baloldali veszélyekkel szemben közösen lépjünk fel. Ezért van a CPAC Hungary is, hogy a világ minden tájáról érkező jobboldaliak valódi, élő közösségé formálódjanak: együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.
(Borítókép: Szánthó Miklós)