George C. Marshall amerikai külügyminiszter hetvenöt évvel ezelőtt, 1947. június 5-én hirdette meg a világháború után romokban heverő Európát talpra állító programot. Az első tervezet hazánknak 422 millió dolláros segélyt szánt volna, de a magyar vezetés – a keleti blokk országaihoz hasonlóan – szovjet nyomásra erre nem tartott igényt.
George C. Marshall (1880–1959) amerikai külügyminiszter 1947. június 5-én hirdette meg a Harvard Egyetemen tartott beszédében a róla elnevezett gazdasági programot, a világháború után romokban heverő Európát talpra állító Marshall-tervet. A beszéd apropója az volt, hogy Marshallt – Omer Bradley tábornok, T. S. Eliot költő és Robert Oppenheimer atomfizikus társaságában – tiszteletbeli doktorrá avatták. A miniszter hétezer hallgató előtt azt fejtegette, hogy az európaiaknak kell kezdeményezniük, és egész Európának esélye van a részvételre. Marshall csak azokat az országokat és csoportokat zárta ki, amelyek
az emberi szenvedést állandósítják, vagy abból hasznot kívánnak húzni.
Ezeken az államokon – a Truman-doktrína nyomán – természetesen a kommunistákat értette. A hallgatóság valójában nem is fogta fel, hogy a külügyminiszter olyan ajánlatot tett, amely megváltoztatja a világot – legalábbis erre utalt a beszéd végi udvarias, szerény taps.
A világháború nemcsak emberéletben, hanem az infrastruktúrában is irdatlan veszteségeket okozott a hadviselő feleknek – Magyarország például a nemzeti vagyona negyven százalékát veszítette el. A városok, vasútvonalak, kikötők, hidak, gyárak jelentős hányada Európa-szerte romokban hevert. A kontinens 1945 után megpróbált önerőből talpra állni, de ennek Tarján M. Tamás történész szerint két nagy akadálya volt:
A szövetségesek potenciális ellenfélként bántak a legyőzött hatalommal, és 1947-ig a német ipari termelés leépítésén munkálkodtak. Csakhogy a nyugati szövetségeseket egy, a németeknél jóval reálisabb veszély fenyegette, mégpedig a kommunista pártok terjeszkedése, amelyek az 1945–47 közötti állandósult áruhiányból és éhínségből politikai tőkét kovácsoltak maguknak, és fennállt annak a veszélye, hogy Sztálin és a Szovjetunió kiterjeszti uralmát egész Európára.
A külügyminiszteri beszéd elhangzásakor éppen nem volt Magyarországnak kormánya. Nagy Ferenc miniszterelnököt 1947. május 30-án mondatták le Svájcban. Dinnyés Lajos, a következő miniszterelnök pedig csak június közepén mondta el bemutatkozó beszédét. Ezzel magyarázható, hogy
A MAGYAR KORMÁNY SOHA NEM TETT HIVATALOS NYILATKOZATOT A MARSHALL-TERVRŐL.
Persze nem is tehetett, mert a kérdést időközben a Szovjetunió eldöntötte helyette.
A szovjet kommunista pártban éles vita alakult ki arról, hogy elfogadják vagy elutasítsák-e az amerikai segélyt. A politikai bizottság 1947. június 21-i ülésén az egyik leghangosabb ellenző Andrej Zsdanov (1896–1948) volt, aki éppen a Marshall-tervre és a Truman-doktrínára válaszul dolgozta ki a „két tábor” elméletét. Zsdanov doktrínája abból indult ki, hogy
a világ két részből áll: az imperialista, demokráciaellenes csoportosulásból, amit az Egyesült Államok irányít, valamint a Szovjetunió vezette szocialista táborból.
A szovjet főideológus korábban is szórta magából a sziporkákat, hiszen ugyancsak ő volt az, aki 1934-ben a szovjet írók kongresszusán arra kérte a jelenlévőket, hogy
alkossatok magas eszmei és művészi tartalmú remekműveket.
A Truman-doktrína pedig világossá tette, hogy az Egyesült Államok nem tűri el a második világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatását, és ezért kész gazdasági vagy katonai segítségnyújtással beavatkozni azokban az országokban, ahol a kommunizmus térhódítása fenyeget.
A Marshall-terv ügyében Zsdanovval értett egyet a magyar Varga Jenő, aki a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának tagjaként elismert gazdasági szakembernek számított. Ő annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az Egyesült Államok súlyos gazdasági válság felé tart, s a Szovjetuniónak nem kellene a kapitalisták nehézségeit azzal enyhíteni, hogy átveszi a felesleges amerikai árut és nyersanyagot.
A politikai bizottság legbefolyásosabb tagjai – élükön Lavrentyij Berijával, Georgij Malenkovval és Nyikita Hruscsovval – egyáltalán nem osztották Zsdanovék aggodalmát. Ők úgy vélekedtek, hogy a segélyprogram hasznos lehet az újjáépítésben. Nyikolaj Novikov, a párizsi szovjet követ is azt tanácsolta, hogy fogadják el a meghívást, mert csak így akadályozható meg „Európa amerikai alárendelése” és egy „szovjetellenes blokk létrehozása”.
A szovjetek ezért megbízták Vjacseszlav Molotov (1890–1986) külügyminisztert, hogy vegyen részt a Marshall-tervet megvitató párizsi konferencián, és
a szovjet érdekeknek megfelelően kísérelje meg befolyásolni az újjáépítési programot.
Különösen azt kellett volna megakadályoznia, hogy az amerikai segélynyújtást elfogadhatatlan politikai feltételekhez kössék, „egységes európai tervet dolgozzanak ki”, és német forrásokat is igénybe vegyenek az újjáépítésben.
A szovjetek nem aprózták el, hiszen egy százfős (!) delegációval vonultak fel Párizsban. A küldöttségnek ugyanakkor írásban tiltották meg, hogy bármiféle amerikai feltételt elfogadjon. Abban reménykedtek, hogy a feléjük és a befolyási övezetükbe irányuló segélyt a háború alatti kölcsönbérleti szállítások keretei között tarthatják.
Molotov emellett azt is követelte, hogy Németország nyugati övezeteinek ne növekedjen az ipari kapacitása, és részvételük ne veszélyeztesse a jóvátételi szállításokat. Közben a szovjet külügyminisztert hírszerzők arról tájékoztatták, hogy az angolok és a franciák kezdettől fogva a Szovjetunió kizárásán munkálkodnak, Kelet-Európát bevonva a programba. Molotov erre bedühödött, és félbeszakította a tárgyalásokat. Búcsúbeszédében a Nyugatot blokkalakítással vádolta, és egyértelművé tette, hogy a kelet-európaiak nem vehetnek részt a segélyprogramban.
A Marshall-tervnek kettős szerepe volt:
A kelet-európaiak távolmaradásával tehát tisztázódtak a frontvonalak. A Szovjetunió áttért a konfrontációra, és az 1947 őszén megalakított Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájával (Kominform) agresszív propagandakampányba kezdett. A szovjet befolyási övezet alá tartozó országokat „keleti blokká” kovácsolták, és felszámolták mindenütt az utolsó ellenzéki csoportokat is.
A nyugatiak kedvező válasza után Marshall igyekezett meggyőzni az otthoniakat, hogy elemi érdekük a világkereskedelmet amerikai segéllyel élénkíteni. Kampánya alighanem azért lett sikeres, mert a szovjet terjeszkedés miatt összeomló Nyugat-Európa víziója nagy hatással volt a vidéki lakosságra.
A külföldi segítségnyújtási törvény (Foreign Assistant Act) 1948. április 3-án emelkedett törvényerőre, lehetővé téve az amerikai kormánynak, hogy világszerte kötelezettségeket vállaljon.
Az Európai Újjáépítési Program (European Recovery Program – ERP) 1948 áprilisában indult. A terv a következő alapvető célokat tűzte ki:
A Marshall-terv nyomán négy év alatt mintegy 14 milliárd dollárnyi segély érkezett a tizenhét kedvezményezett európai országba. Naponta százötven hajó futott ki az amerikai kikötőkből, fedélzetükön élelmiszerrel és üzemanyaggal.
A norvég halászoknak hálókat, a franciaországi pékeknek lisztet, a belga farmereknek traktorokat, a bécsi gyerekeknek játék csibéket szállított.
Magyarország számára az első tervezet egyébként 422 millió dollárt utalt volna ki, de hazánk – szovjet nyomásra – erre nem tartott igényt.
A segélyezett államok 1951-ben elérték 1938-as termelésüknek 135 százalékát, az NSZK-ban pedig megvalósult a „német gazdasági csoda”. Nyugat-Európa országai elindultak a jóléti állam megteremtése felé, nem beszélve arról, hogy a Marshall-terv a vámhatárok ledöntésével fontos szerepet játszott ezen államok gazdasági és később politikai integrációjában is.
(Borítókép: George C. Marshall. Fotó: U S ARMY / AFP)