A horvátországi Kvarner-öböl partján fekvő Abbáziában számtalan magyar vonatkozású történelmi és irodalmi emlékkel is találkozhatunk. A mai Opatija sok mindent megőrzött korábbi bájából, hiszen éjszaka az Adria épp olyan élő, fekete massza, mint Szabó Lőrinc leírásában, vagy a Fiume és Abbázia közötti öböl is legalább annyira mélykék vizű, ahogy annak idején Márai Sándor Dráma Voloscában című elbeszélésében szerepelt.
A Budapesttől 515 kilométerre lévő Opatiját egykoron Abbáziának hívták, ahol gyakran időzött a monarchia elitje. A tengerparti város fénykora a kiegyezést követő években kezdődött, miután 1873-tól megindult Budapest és Fiume között a vasúti közlekedés. 1885-ben kezdték meg a Lungomare néven ismert 12 kilométeres tengerparti sétány építését, amely Volosko, Abbázia, Ičići, Ika és Lovran településeket kötötte össze. A promenád első szakasza 1899-re készült el, a másik fele 1911-re. Egy szép napsütéses napon, 1894. március 29-én szállt le először Matulji állomáson a vonatról Ferenc József osztrák császár és magyar király (1830–1916), majd elment a vadonatúj sétányon Voloskóba, hogy meglátogassa az ott tartózkodó toszkán főhercegnőt. A századforduló után, 1908-tól Matulji vasútállomástól már villamossal lehetett utazni Abbázián át egészen Lovranig.
A festői fekvésű Opatija (magyarul: Apátság) Rijekától (Fiumétől) nyolc kilométerre nyugatra, az Isztriai-félsziget északkeleti részén, a Kvarner-öböl partján, az Učka-hegység lábánál fekszik. A város közkedveltségét mediterrán klímája és jódos, tiszta levegője magyarázza. A fölötte tornyosodó, 1396 méter magas Učka miatt enyhék a telek, ilyenkor a hőmérséklet ritkán süllyed 8-10 fok alá, míg nyáron a hegy kissé mérsékli a meleget.
Abbáziában se szeri, se száma a magyar emlékeknek.
1865-ben a város északi részén fekvő Voloskóban, közvetlenül az öböl meredek partján építtetett háromszintes villát Andrássy Gyula gróf (1823–1890), az Osztrák–Magyar Monarchia talán legnagyobb karriert befutó magyar politikusa. Visszavonulása után adriai lakóhelyén hunyt el. A voloskói villa teraszos kialakítású parkjának támfalán márványtábla áll, amelyet 2015-ben, a gróf halálának 125. évfordulóján a rijekai magyar szervezetek és a zágrábi magyar nagykövetség közösen avattak fel, a latin nyelvű felirat ma is emlékezteti az utókort az épület egykori híres lakójára.
Az abbáziai Bellevue szállodában távozott az élők sorából Markusovszky Lajos (1815–1893), a modern orvosképzés atyja, Abbázia népszerűsítője. Ugyancsak a Kvarner-öböl partján töltötte élete utolsó napjait Szapáry Gyula gróf (1832–1905) korábbi miniszterelnök is.
Irodalmi nagyjaink is gyakran jártak Abbáziában. A XX. századi magyar irodalom klasszikusa, Márai Sándor (1900–1989) például így fogalmazta meg az Adriához fűződő viszonyát az 1941-ben megjelent Dráma Voloscában című elbeszélésében:
Számomra a tenger, Fiume és Abbázia között, még mindig a »magyar tenger«, akkor is, ha tudom, hogy a történelem időközben odaadta az olaszoknak a Szentkorona Gyöngyét. De más a szárazföld és más a tenger. Ez az öböl mélykék vizével az én külön, szerény és csöndes irredentám. Az egész világból ez az öböl az a hely, ahol a magyarnak közvetlen köze volt a tengerhez. Visszajárok ide, örülök, ha valamelyik fiumei őslakó magyarul felel kérdéseimre, szeretek sétálni Abbázia és Lovrana között, a babér illatú tengerparti sétaúton, ahol szüleink és nagyszüleink udvaroltak már egymásnak, s esténként szívesen átmegyek Voloscába, leülök a part menti kiskocsma előtt, megiszom egy negyed liter isztriai vörösbort, és drámai helyzeteken vagy más ilyen reménytelen feladatokon töröm fejem.
De megfordult az adriai üdülőhelyen Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Tamási Áron is. József Attila (1905–1937) a szegény gyermekek üdültetési programja keretében volt a városban, míg a tizenöt éves Füst Milánnak (1888–1967) itt kezelték a tüdővérzését. Móra Ferenc (1879–1934) is megromlott egészségét igyekezett rendbe hozatni a tengermelléken 1927-ben. Aztán egyik nap megszólalt a Szent Jakab-templom harangja, és eszébe jutott, hogy vasárnap búzaszentelő van. Ezt a pillanatot az Ének a búzamezőkről című regényének előszavában írta le. Abbáziai tartózkodásának utolsó négy hetében el is készült a regénnyel.
Otthon, az én hazámban, szikkadt és száraz a föld, nem álmodik a paradicsomról, és elérhetetlen magasságban boltozódik fölötte a félénken kékülő ég. Otthon, az én hazámban nem virágzanak kaméliafák, nem nevezik el a tereket a megváltásról, és nincsenek megváltott emberek, akik kacagva csókolódzanak az élettel, csak lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberek vannak.
Szabó Lőrinc (1900–1957) 1934 szeptemberében töltött tíz napot Abbáziában. Feleségének írt levelében elbűvölte a tenger éjjeli látványa: „Éjjel is kinéztem az erkélyről a tengerre. Akkor is ragyogott az élő, fekete massza, sütött a hold, az égen a csillagok, a fiumei parton a lámpák hunyorogtak, pont úgy, ahogy a moziban vagy a versekben.”
A XIX. század második felétől a magyar sajtóban megjelent a fiumei cápa, amelynek legendája évtizedeken keresztül uralta a lapokat, állandó témát adva az uborkaszezonban a szenzációra vadászó újságíróknak. Időről időre cikkek jelentek meg a Kvarner-öbölben fürdőzőket riogató cápákról. Az Ellenőr című napilap 1879. augusztus 6-án világgá kürtölte, hogy
a fiumei kikötőben néhány hét óta egy óriási czápa mutatkozik, melyet számtalan kísérlet daczára sem sikerült eddig elfogni. Egyszer már bele került a kifeszített hálóba, de azt csak hamar széttépte. A czápa körülbelül 6000 kilogramm súlyú lehet. A fiumeiek ekként meg vannak fosztva azon mulatságtól, hogy a szabad tengerben fürödjenek.
A fiumei cápa hamarosan beúszott az élclapokba. Az Üstökös 1892. július 3-án például megírta: „A fiumei czápa az idén is eljött Budapestre és találkozott a szabadban fürdőző Szapáry Gyula gróffal. Rövid gondolkodás után a czápa elnyelte a miniszterelnököt, de nem tudván megemészteni a grófnak véletlenségből fekete-sárgára föstött haját, öt szerencsésen kiköpte.”
A XX. század első évtizedeiben az újságírók jobbára csak hiányérzetüknek adtak hangot, mint 1930. augusztus 10-én a Képes Krónika publicistája:
Hová lett a fiumei cápa? Az ifjabb generáció már nem is emlékszik rá, pedig volt valamikor, régi, nagyon régi nyári időkben, amikor megérkezett a fiumei cápa és azt jelentette a fővárosi lapok olvasóközönségének, hogy nem történt semmi.
Pedig később sem volt mindig békés a strandolás a Kvarner-öbölben. Az Opatija előtti vizekben a múlt században ugyanis több cápatámadás is történt. 1955. augusztus 26-án a városi strandon, a Slatinán egy 32 éves augsburgi családanya pár méterre távolodott el a parttól, miközben férje és két fia kint napoztak. A nő hirtelen segítségért kiáltott, és a cápa a hozzátartozók szeme láttára csapott le áldozatára. 1955-ben további két fürdőző lelte halálát cápatámadás során. Hat évvel később, 1961. szeptember 24-én ugyancsak a városi strandon, a parttól alig száz méterre úszó 19 éves egyetemistára csapott le egy nagy fehér cápa.
A hetvenes évek elején is folytatódtak a halálos támadások. 1971 nyarán az opatijai strandon egy fürdőző, majd 1971 szeptemberében pedig a Kvarner-öbölben, Ika mellett egy lengyel turista vált áldozattá. Az utolsó adriai halálos kimenetelű szerencsétlenség a dalmáciai Omisnál történt, 1974. augusztus 10-én. Egy légzőcsővel búvárkodó 21 éves német fiatalemberre támadt egy ötméteres példány. Egy olasz nyaraló a búvár segítségére sietett, ki is rángatta a testét a cápa szájából, de a lábát olyan mély harapás érte, amely végzetesnek bizonyult.
Az 1970-es évek közepére megszűntek a cápatámadások.
A szakemberek szerint a tömeges irtásuk megtette a hatását. Így az adriai parti vizekből – legalábbis egyelőre – eltűntek a nagy testű cápák.
Sok turista az egykori cápatámadásokkal hozza összefüggésbe a tengerparti sétány melletti, tengerbe benyúló sziklákon álló szobrot is. Zvonko Car crikvenicai szobrászművész alkotása, a Lány sirállyal 1956 óta Opatija szimbóluma.
Az áttetsző ruhájú fiatal hölgy, jobb kezén egy sirállyal a tenger felé néz, mintegy a tenger adta szabadságot szimbolizálva.
A szobrász annak idején arra kérte modelljét, hogy ne árulja el kilétét. Jelena Jedra aztán ötvenöt évig őrizte titkát, amikor is újságíróknak elárulta, hogy egy éven át, alkalmanként több órát pózolt a szomszédban lakó Carnak.
Ha nem is cápatámadás, de egy tragédia húzódott meg a hátterében annak a másik szobornak, amely Car alkotása előtt állt ugyanott a tengerparton. Hans Rathausky grazi művész szobra, a Madonna del Mare 1893-tól 1956-ig ékítette a promenádot. Az aranyozott nőalak Arthur Kesselstadt gróf lelkét vigyázta, akit 1891 tavaszán, egy nagy viharban nyeltek el a hullámok. A kirándulás során Fries grófnő is életét vesztette, de fiát, Georgot megmentették. A legenda szerint a Madonna-szobrot is egy hatalmas vihar sodorta el 1956-ban, és ekkor került a helyére Car alkotása.
(Borítókép: Sereg Réka)