Éjjel fél 1. Carmen virtuális postaládája pittyen egyet. Megnyitja a levelet, mely csupán egy mondatból áll:

Úgy érzem, belehalok, ki tud segíteni?

A negyvenes éveiben járó nő rengeteg ilyen és ehhez hasonló levelet kap azóta, hogy felvállalta a betegségét. Interjúalanyunk életébe a fordulópont akkor érkezett el, amikor 2015-ben önként vonult be a pszichiátriára. Úgy érezte, ha nem teszi, bele fog halni, igaz, ekkor még fogalma sem volt arról, hogy pontosan mibe, de azt tudta: nagyon nagy a baj.

„Amikor megkaptam a borderline személyiségzavart, mint diagnózist, beírtam a Google-be, és őszintén rácsodálkoztam, hogy annak, ami én vagyok, van neve. Érdekes volt látni, hogy ami velem történik, ezek szerint a valóság egy szelete” – idézi fel, megjegyezve, hogy azt még a mai napig nem érti teljesen, miért pont nála alakult ki a kórkép.

A szakirodalom szerint a borderline személyek gyakran számolnak be családi környezetben elszenvedett traumákról, instabil háttérről, káoszról, kilátástalanságról, bizonytalanságról. Noha ezek a fogalmak Carmen számára sem ismeretlenek, úgy véli, a betegségét nem lehet teljes egészében a családdal történtekre rákenni.

„Még a szüleim válása ellenére is fényűző gyerekkorom volt. Egy gyönyörű házban éltünk, saját jachtunk volt az Adrián, és gyakorlatilag bármit megengedhettünk magunknak. Aztán 2012-ben a gazdasági válság következményeként mindent elvesztettünk. Tudom, hogy az ember ilyenkor arra gondol: »hiszen ez csak pénz«, de nekem a biztonságos és stabil anyagi környezet a mindent jelentette. Hirtelen kicsúszott a lábunk alól a talaj, de alólam tényleg, és úgy tűnik, végleg” – mondja, majd kérdésünkre, hogy ez alatt pontosan mit ért, elmeséli: a folyamatos és intenzív szorongás mellett bizonyos élethelyzetekre irreálisan elkezdett ráparázni. Máig az egyik fő mumusa az autópálya, attól retteg ugyanis, hogy ha felmegy rá, és véletlen áthajt egy olyan megyébe, ahova nincs matricája, és a büntetést a későbbiekben nem tudja kifizetni.

„Ugyancsak tartok attól, hogy rossz helyen hajtok le, és eltévesztem az irányt. Nekem ott vége lenne a világnak. Egyébként mobilparkolni is három hete tanultam meg, előtte ugyanis azért nem mertem, mert attól féltem, hogy elfelejtem leállítani, és az egekben lesz a telefonszámlám” – mondja.

Bár az imént vázolt szituációk nem tűnnek olyan horrorisztikusnak – meg hát autópálya és mobilparkolás nélkül egyébként is lehet élni –, jól szemléltetik azt a mindenre is rágörcsölést, ami a borderline-ok hétköznapjait jellemzi.

Carmennél a személyiségzavarral együtt járó szuicid, önkárosító gondolatok sem maradtak el, elméleti síkon számtalanszor, a gyakorlatban pedig több mint tízszer próbált meg véget vetni az életének, de végül minden alkalommal túlélte.

„Sokszor éreztem azt, hogy nincs más választásom. Napokig fetrengtem az ágyban, és nem azért, mert lusta vagyok, hanem azért, mert nem láttam értelmét, hogy felkeljek. Nem voltak céljaim, se vágyaim. Ha jött a nyár, akkor nem arra gondoltam, milyen szépek lesznek a fák, hanem arra, hogy milyen undorító meleg lesz, és az soha nem fog elmúlni. Soha nem lesz belőlem semmi, és az emberek soha nem fognak megérteni – ezek mind visszatérő gondolatok voltak, utóbbi főként amiatt, mert míg egy mozgássérültről rögtön levágod, hogy valamilyen egészségügyi problémája van, addig az én lelki eredetű betegségem nem látszik” – fejti ki.

A könyv és a vele elinduló lavina

A borderline személyiségzavarral küzdő nő nem sokkal a diagnózis után döntött úgy, hogy könyvet ír a tapasztalatairól, így született meg az Én, a megbélyegzett című kötet (Figyelem Kiadó, 2016). Egy ismert médiaszakember – akinek a nevét nem árulja el – azt tanácsolta neki: ha valóban azt szeretné, hogy az írása sokakhoz eljusson, és a betegség központi témává váljon Magyarországon, akkor menjen fel a Lánchídra fehérneműben, annak ugyanis tuti lesz hírértéke. Carmen 2016. október 13-án ezt meg is tette, de a várt hatás végül elmaradt, álláspontja szerint azért, mert ugyanazon a héten nyitott meg Vajna Timi fánkozója, ami némiképp ellopta a show-t.

A könyv ettől függetlenül sikeres lett, olyannyira, hogy idővel egy átdolgozott, bővített kiadása is megjelent (Noran Libro, 2022), benne egy immár 13 kérdésből álló teszttel, mely alapján ha az olvasó 8 vagy annál több kérdésre igennel felel, elképzelhető, hogy borderline személyiségzavarral küzd. A módszert több neves intézményben is alkalmazzák, illetve a szerző publikálás előtt pszichiáterrel is konzultált.

Carmen a kötet megjelenése óta heti, de inkább napi rendszerességgel kap sorstársi leveleket, de gyakran fordulnak hozzá kétségbeesett családtagok is, íme egy részlet az egyik megkeresésből:

A segélykiáltások mellett olykor pozitív visszacsatolások is érkeznek hozzá, egy fiatal lány például azt írta neki, hogy a könyve egyenesen életet mentett. Ebből a levélből is mutatunk egy részletet.

Az alkotás nemcsak mások életét változtatta meg, Carmen is új helyzetben találta magát, ám sajnos nem jó értelemben. Rájött, hogy az Én, a megbélyegzett cím nem is lehetne találóbb, problémája nyílt felvállalása után ugyanis folyton falakba ütközött a munkaerőpiacon. Két diplomával és több szakmával a zsebében csak nagyon nehezen kapott állást, volt már többek között segédmunkás, futár, és ahogy ő fogalmaz, „kosártologató” egy hipermarketben.

„A munkáltatók rettentően félnek ettől a személyiségzavartól, és úgy általában minden megváltozott munkaképességű mentális betegtől. Valahogy úgy képzelik, hogy ha a nap közepén ránk jön egy hiszti, akkor majd földhöz csapjuk magunkat és jelenetet rendezünk. Nem mondom, hogy könnyű velünk, de valamiből nekünk is ki kell fizetnünk a rezsit, nem beszélve arról: elvileg szakemberhez is kellene járnunk. Egy komoly borderline terápia mondjuk öt év, egy alkalom 25 ezer, de egy héten menni kell nagyjából kétszer. Számoljuk csak ki, az egy fullos autó ára” – mutat rá, megjegyezve: abból a szempontból különösen nehéz esetnek tartja magát, hogy a gyógyszereket a szervezete sosem tudta befogadni, és nagyon sokszor a szakembereket is elutasította.

Volt olyan orvos, akinél azt éreztem, hogy csak bemagolta azt, amit papíron tudni lehet rólam, de valójában nem ért meg. Talán nem szép dolog ilyet mondani, de valahol azt is visszásnak éreztem, hogy ő effektíve pénzt kap azért, amiért nekem bajom van. Persze az inkább a rendszer hibája, hogy az ellátás ennyire eltolódott a magán irányába, nem pedig azoké az orvosoké, akik egyébként csak a munkájukat végzik

– hangsúlyozza, hozzátéve, hogy ettől függetlenül minden borderline-nak érdemes minden eszközt bevetni a túlélés reményében, eltérő ugyanis, hogy kinek mi válik be.

Neki például az idő is sokat segített, mostanra megtanulta kezelni a szorongását, illetve 40 éves kora után a személyiségzavarának volt egy természetes „csitulása”, erről a jelenségről más betegek is gyakran beszámolnak.

Emellett személyes terápiája, hogy mindig új célt tűz ki magának. Ilyen volt például a még kiadatlan Ők a megbélyegzettek című könyv megírása, melyben a sorstársi levelek alapján igyekszik egyedülálló tanácsokkal ellátni a hozzáfordulókat. Nemrég elvégzett egy marketingtanfolyamot, azt remélve, azzal el tud helyezkedni,  illetve egy ideje már azt is a fejébe vette, hogy kiharcol a borderline személyiségzavarnak egy saját világnapot.

A miniszterelnökhöz fordult

Miközben a vécének, a radírnak, de még a kutyakeksznek is van saját világnapja, addig ennek a betegségnek még mindig nincs, pedig Carmen szerint a társadalom edukációja szempontjából kiemelt jelentősége lenne. 2021-ben az Országgyűlés Népjóléti Bizottsága egyszer már tárgyalt a borderline világnapról, civilként eddig ezt sikerült elérnie, de az igazi áttörés még várat magára, ezért is írt levelet Orbán Viktor miniszterelnöknek.

A kezdeményezés ügyében külföldön is szerencsét próbált, 2020-ban elutazott Angliába – ahol korábban a tanulmányait folytatta –, és a BBC szerkesztősége előtt tüntetett egy személyben annak reményében: ha itthon nem, akkor ott esetleg felfigyelnek erre a betegségre, és az eléri a közbeszéd ingerküszöbét.

„Szerencsétlenségemre a koronavírus miatt elrendelt home office miatt a BBC szerkesztősége mondhatni üres volt, így a terv nem vált be, de egy fotót azért készítettünk. A pólómra az volt ráírva, hogy »világszerte 140 millió ember érzi ugyanezt ebben a pillanatban«, a kezemben pedig egy akasztófát tartottam. Sajnos a kötél mint tárgy, számomra sem volt idegen. Bízom benne, hogy idővel valamilyen úton-módon elérem a célom, és mi borderline-ok, többé nem leszünk megbélyegzettek” – egészíti ki.

Mit mond a szakértő? 

Ahhoz, hogy jobban megértsük, mi az a borderline személyiségzavar, megkértük a betegség legnevesebb hazai szakértőjét, Dr. Keresztes Zoltánt, hogy foglalja össze a legfontosabb tudnivalókat. Ő az az orvos, aki Kneszl Beáta Carmen Én a megbélyegzett című könyvét még a kiadás előtt véleményezte, szakértette, illetve egy ajánlót is írt az olvasmányhoz. Összefoglalója tehát a következő:

A borderline személyiségzavar (BPD) egy olyan személyiségfejlődésbeli komplex probléma – mentális betegség, tehát nem állapot –, amelynek okai többrétűek. Ebből kifolyólag az úgynevezett multikauzális kórképek csoportjába  tartozik, csakúgy mint a személyiségzavarok általában: nem lehet őket egyetlen okra visszavezetni.

A   BPD (Borderline Personality Disorder/Borderline személyiségzavar) tünetei színesek, szerteágazóak, és azok az esetek zömében ha nem is tartanak ugyanolyan intenzitással élethosszig, de hullámokban visszatérnek. A betegség mutathat spontán javulást, főképp nőknél, kb. a 40–45. életév tájékán, de ez csak az esetek kevesebb mint 10 százalékára jellemző. Központi jelensége a BPD-nek az úgynevezett identitásdiffúzió, vagyis a személyiség belső integrálatlansága és definiálatlansága. A borderline páciens nehezen határozza meg önmagát és céljait, önmagáról való koncepciója állandó változásban van. Utóbbi sok szenvedést okoz a páciensnek, éppúgy mint a közvetlen környezetének. Ez a belső definiálatlanság áll a gyakori életvezetési bukfencek mögött is.

Vezető tünetként említendő az alacsony szorongástűrés és a gyenge frusztrációs tolerancia, ami gyakran vezet a kiváltó ingerhez nem illeszkedő, eltúlzott, hirtelen, viharos érzelmi reakciókhoz. Nehezen tudnak egyedül lenni, és folyamatosan  félnek az elhagyástól, ha kapcsolatban vannak. Szeretik feszegetni a határokat, a másik tűrőképességét, a kapcsolat terhelhetőségét egyaránt. Az agressziókezelésük gyakran mond csődöt, ez az önkárosítás (falcolás, drogaddikció stb.) legfőbb oka. Érzésekkel, indulatokkal az átlagembernél jóval telítettebben élnek.  Hirtelen indulatkitöréseiket leginkább önmagukon, ritkábban közelálló szeretteiken vezetik le. Fontos megjegyezni, hogy a BPD az öngyilkosságnak, önpusztításnak leginkább kitett betegségcsoportok egyike. Szociabilitásuk csakúgy mint a hangulati életük hullámzik, rettentően tartanak a mellőzöttségtől. Szociális kapcsolataikban gyakorta tapadósak, aki fontossá válik számukra, azt szeretik kisajátítani, és kemény leértékelődéseken mennek keresztül, ha egy számukra fontos ember másokkal is barátkozik vagy szóba áll. Önértékelésük ingatag, gyakran a visszajelzésektől függ. Nehezen alakítanak ki és őriznek meg egy viharálló, derűs pozitív énképet önmagukról. A borderline személyek kifejezetten szeszélyesek, szociálisan aktívak, de az ellenkezője, visszahúzódó „semmilyenség” is előfordulhat. Belső állandóság hiányában véleményük egy adott dolgokról sarkosan meg tud változni, számukra észlelhetetlen módon. Az életük szinte minden szegmensére jellemző az ellentmondásosság, ami eleinte nekik kevésbé, sokkal inkább  a környezetüknek tűnik fel. Gyakori élményük a kínzó üresség érzése, amely kapcsolati, életvezetési meggondolatlanságokra készteti őket. Önmaguk elfogadásával hadilábon állnak, gyakran piercinget, tetoválást, sminket hívnak segítségül – változó sikerrel. Saját érzelmi életük terheit nehezen viselik, ez is tud az addikciós problémák hátterében állni: kell egy kis szabadság önmaguktól, de ez nem hozza el a várt sikert és megbékélést.  Sokszor küszködnek valamilyen alvászavarral, hangulati életük hullámvasútszerű szabályozatlansága miatt nem ritkán félrediagnosztizálják őket.

A betegségnek ugyan van valamennyi úgynevezett konstitucionális, biológiai háttere, de ez jelenlegi tudásunk szerint kifürkészhetetlen. Kialakulásában meghatározó a korai kötődés, vagyis az első három év élményvilága, és vitathatatlanul fontos a korai anya-gyerek kapcsolat minősége, természetesen a gyermek felől nézve. Ebben az időszakban történik valami súlyos, számos következménnyel járó, mégis sokáig rejtve maradó félrehangolódás a gyermek és az anyja között, amely mély nyomot hagy a belső stabilitás, önértékelés és a pozitív énkép kialakulásának folyamatán. Az  anya visszatérő és kiszámíthatatlan emocionális elérhetetlensége és terhelhetetlensége mindig szerepel a későbbi BPD személy gyerekkoráról alkotott narratívájában, a terápiájuk kezdetén ezt sokszor afféle szülői lazaságnak nevezve.

Bizonyos statisztikák szerint egy adott ország népességének 2-2,5 százaléka lehet érintett, ebben valamivel több a nő, mint a férfi, illetve szokás borderline családokról beszélni, ami ilyenformán azt jelenti, hogy a betegséghez valamilyen módon a társadalom akár 5 százalékának is köze lehet. Az úgynevezett borderline működés családokra is jellemző lehet: a személyközi határok elmosódnak, a szerephatárok definiálatlanok, szerepcserék alakulhatnak ki, például két addikt szülő mellett a gyereknek kell idejekorán felnőtté válnia. Fontos megjegyezni, hogy ezek a statisztikák inkább extrapolált becslések a kezelésbe vettek száma alapján, így semmiképp sem pontosak. Mindenesetre jó sokan vannak, és a családok szétziláltsága miatt a szám csak nőni fog.

A borderline személyek kezelése komoly szakmai kihívást jelentő színes és izgalmas feladat. Minthogy dedikált gyógyszer kezelésükre nem áll rendelkezésünkre, a pszichoterápia az a gyógymód, amely hozzásegítheti a pácienseket ahhoz, hogy minőségi életet éljenek. A gyógyulás nem a tünetek elmulasztását jelenti, hanem hogy az érintettek megtanultak a gyerekkor lenyomatával együtt élni. Ez energiaigényes, hosszadalmas folyamat, az esetek legjavában két, három, négy, öt kezelőt is „elfogyasztanak “ mire valakinél lehorgonyoznak.

A sorozat további részeit ide kattintva érheti el.

(Borítókép: Kneszl Beáta Carmen. Fotó: Papajcsik Péter / Index)