A Bükk lábánál születni és felnőni, majd a Zemplénben több évtizedig élni – nehéz sors. Mert ha véletlenül költővé akarna válni, ilyen sorokat róna a papírra: Mit nekem te Nagy-Alföldnek síkságokkal unalmas, szép tája, vagy Bakony az én Párisom. Ez utóbbi viszont tényleg igaz, mert úgy határoztunk, a hőségben nem a Balatonhoz ugrunk el hűsölni, hanem négylábú családtagunkkal áttesszük a székhelyünket a Bakonyba. Túraajánló a Bakonyból.
Ahogy albérletet nem könnyű találni háziállattal, úgy a szálláshelyek közül sem mindegyik fogad el kutyástól. Pontosabban jóval kevesebb fogadóhely adja meg opcióként a házi kedvencet.
Ez alkalommal beletaláltunk a tutiba, Alsóperén olyan szálláshely várt tárt karokkal, ahol ősztől tavaszig minden hétvégén vadászok lepik el a környéket, így az étteremben egymást érik a kutyák. Kis túlzással szinte elvárták, hogy magyar vizslával érkezzünk.
A Keleti-Bakonyban egykor hatalmas birtokokkal rendelkező Nádasdy család a kastély mellett egy különálló vadászházat és angolparkot épített, majd az utóbbit továbbfejlesztették egy tízhektáros arborétummá.
Diónak ez utóbbi maga volt a paradicsom. Nem olyan felkapott, mint a közeli zirci arborétum, viszont sokkal nagyobb, gazdagabb, és bár kerítés határolja, a kapuk nincsenek zárva, és ingyen látogatható. Hárman bolyongtunk benne, és szorgosan ámuldoztunk a szemerkélő esőben. Rajtunk kívül még egy róka csodálkozott, egészen addig, amíg a kutya ki nem bökte, és akkor kezdetét vette egy nem túl rövid, de annál intenzívebb kergetőzés. Aggodalomra semmi ok, Dió csak fogócskázni szeret, ha utolér egy macskát, leül elé, és mélázva nézegeti. Ezt a róka nem tudta, és miután a helyismerete is sokkal jobb, hamar megtalálta a menekülőutat.
Később ismét megjelent, de akkor már a vadászházhoz közeli látogatóközpont sarkánál. Egy darabig rókaszemet néztünk, majd miután látta, csak kétlábúak vannak a közelben, a négylábú másfelé kószál, komótosan megfordult, és elballagott.
Alkalmi házunk annyira a természetben volt, hogy kettőt lépve már az erdőben találtuk magunkat. Az út akármelyik oldalán indultunk el, előbb vagy utóbb (inkább előbb) jött egy elágazás, ami azt hirdette, onnantól katonai területen vagyunk.
Akkor ugrott be igazán, hogy a nyolcvanas évek közepén, amikor egy évig volt szerencsém a Magyar Néphadsereg vendégszeretetét élvezni, nyár elején (vagy közepén) ellátogattunk a Bakonyba hadgyakorlatozni a szovjet elvtársakkal együtt. Számos történet fennmaradt ebből a néhány napból, mint például ha a honvéd éhes, akkor éjszakai őrjáratban miért ellenőrzi az indokoltnál talán gyakrabban a konyhasátor környékét.
A környék nem volt ismerős, de a kastélyszálló tulajdonosa szerint egyáltalán nem kizárt, hogy erre járhattunk, mert a Bakony egy igen széles sávja a közelben a mai napig gyakorlóterep, egyáltalán nem ritka vendégek a honvédségi járművek.
Diót ez különösebben nem érdekelte, de a jelek szerint erősen vadjárta környéken sétáltunk, mert egyre izgatottabban szaladgált. Kitartó szaglászása meghozta az eredményt, az ösvény közepén megjelent egy mezei nyúl, aki szemmel láthatóan nem értette a nyár közepén, amikor a vadászati szezon kezdete még a fasorban sincs, mit keres ott egy vizsla. A kiskutya azonban egy századmásodperc alatt szolgálatba helyezte magát, és kezdetét vette a fogócska. A páros eltűnt a rengetegben, nekünk csak a türelmes szemlélődés maradt. Diót gyakran láttam már nyílt terepen akció közben, ezért pontosan tudom, őt nem maga a vadászat, csak a hajsza érdekli, ha látja, a vad gyorsabb, akkor a nagy vágta után visszafordul. Nagyjából három perc múlva meg is jelent egy boldog vigyorral. Este pedig együtt hallgattuk a csendet, ami valódi volt, háborítatlan, kuszált idegeket finoman kisimító.
Zirc nem szerepelt a programban, alapvetően nagyokat túrázni készültünk, ezért szinte természetes, hogy az apátság városában fordultunk meg a legtöbbször. Praktikus okokból: ott voltak a legközelebb éttermek, ráadásul az első nap eleinte szemerkélt, majd rákezdett az eső, tehát irány az apátság.
A pénztárnál javasolták, a hamarosan kezdődő könyvtárbemutatás után látogassuk meg a templomot. Egy ciszterci szerzetes terelte be az érdeklődőket. A III. Béla királyunk által hazánkba invitált szerzetesek 21. századi követője szikár alkatú, komoly arcú férfiú, szinte álmosan nézett ránk a szemüvege mögül. Egy egész pici ásítást nyomtam el, amikor rezzenéstelen arccal közölte, rövidített, harmincperces verziót mond el az apátság és a templom történetéről.
Felkészültem a határozott ideig tartó unalomra (igen, igen, ez áthallás a nagyon tetsző magyar film címére), majd a szerzetes egy olyan stand-upot nyomott le, hogy többször vissza kellett fogni magunkat, ne visítsunk a (pardon, de) röhögéstől. Aki az amerikai komédiaipar szereplőinek vaskos poénjain szocializálódott, annak ez szokatlanul visszafogott műsor volt, de templom falain belül, pláne egy szerzetestől ennyi tömény és találó szarkazmust ritkán lehet hallani. Végigszórakoztuk a fél órát, miközben persze folyamatosan edukálódtunk. Végletekig csiszolt, ezerszer kipróbált volt az előadás, meg is tapsoltuk.
A körbemenet után az ajtónál még páran leálltunk diskurálni a szerzetessel, aki elmondta, nyugodtan lehet jóízűen nevetni a megszentelt helyen is, hiszen a középkorban Húsvéthoz közeledve az istentiszteleteken a papok viccekkel is szórakoztatták a híveket, így gyakorlatilag az Úr szolgái voltak az első stand-uposok. Pont.
Viszont az sem ritka, hogy a közönség nem érti és/vagy szereti a tréfákat. Alkalmi vendéglátónkat többször jelentették már fel, volt, aki dühöngve rontott ki a templomból előadás közben. Szolgáljon tehát tanulságul, a zirci apátság bazilikájába egészséges humorérzékkel vértezetten érdemes belépni. Úgy viszont szinte muszáj.
Elbocsátásképpen még elhangzott, netfüggőknek és szerelmi bánatban szenvedőknek nem ajánlott a szerzetesi lét, mert az ottani szigorúan szabályozott életvitel egyikre sem megoldás. Jelen állás szerint nem készülök szerzetesnek, de hátha valaki igen, itt a jó tanács.
A reggel ezúttal napsütéses, irány Bakonynána, azon kívül is a Római-fürdő-vízesés. Kívül, mert a pici falu határától legalább háromnegyed óra séta a cél némi emelkedővel, szűk ösvény mellett egyre mélyebb szakadékkal, csodálatos környezetben fel-alá rohangáló kutyával. Majd megérkezünk a táblához, és döbbent csend. Nézünk körbe, de nemhogy robogó vízesés, de egy árva csepp sincs sehol. Nézünk körbe tanácstalanul, kérdezősködünk, de rajtunk kívül is csak tanácstalan turisták.
Pár perc csalódottság után a hegyen át elindulunk Jásd felé. Nagyjából egy kilométer múlva a Gaja patak már az élet jeleit mutatja. A cserkésztábor irányából élénk kamaszhangok keverednek a néhol kórusban csicsergő madarakéval, a lombok körbeölelnek, a tűző forróság nem ér le ide. A forrásnál megpihenünk, majd irány vissza, de most nem fent a hegyi ösvényen, hanem az alul tekergőn. Ami egy idő után zsákutca, de maga a látvány kárpótol. Hatalmas növényekkel benőtt, szinte nyílegyenes sziklák. Egy katlanba kerültünk, amelynek végén simára csiszolt kövekből lépcsőzetesen emelkedő sziklafal. Ekkor ér a felismerés, a Római-fürdő-vízesés alján állunk. Ahol a tábla jelezte a rómaiak által soha nem látogatott természeti csodát, onnan még tovább kellett volna gyalogolnunk kétszáz métert, és elértük volna a vízesés tetejét.
Víz most sincs benne, de pár percig szóhoz sem jutunk, csak nézelődünk csillogó szemmel, Dió pedig olyan magasságokba ugorva mássza meg a sziklákat, hogy ha csak mesélne róla, nem hinnék el neki.
Visszafelé egy csapat élén Scherer Péter kérdezi meg, messze van-e még a Római-fürdő. Csevegünk egy kicsit Pepével, mosolygunk nagyokat, megerősíti a sejtést, a vízesésnek az aljához jutunk Jásd felől, Bakonynánától távolodva pedig a tetejéhez. Honnan tudja, nem firtatjuk, de visszafelé meglátogatjuk az alulról megcsodált sziklákat felülről is. A színész még lent álldogál a csapatával. Amikor meglát, integetünk egy cseppet.
Az korántsem megígérhető, hogy minden túrázó összeakad a Római-fürdő felé menet Scherer Péterrel, de a vízesés látványáért is megéri arra kalandozni. Még akkor is, ha éppen egy árva vízcsepp sem gördül alá a mélybe.
Nem nagyon akaródzik elszakadni a Bakonytól. Egyik felünk sem indulna haza, ezért bár korántsem esik útba, sőt, irány Bakonybél. Aki járt már a Lillafüredet Egerrel összekötő szerpentinen, útközben néha hasonlóképpen érezheti magát, annyi különbséggel, hogy errefelé vannak hosszabb egyenesek.
A település központjában lévő monostort kívülről csodáljuk, vélhetően kutyával nem látogatható, ezért a közelben induló tanösvény tíz állomásán ismerkedünk a falu történetével, többek között a helyiek által csak Kacatgyárként emlegetett egykori játékkészítő üzemmel. Az út felénél lévő nyilvános mosdónál egy teremtett lelket sem találunk. Az ajtók nyitva, a fülkék tiszták, a kassza a becsületünkre bízva. A falba épített lyukba dobjuk az érméket, pár másodperc múlva már egy dobozban landolnak valahol az épületen belül.
A cél a Borostyán-kút vagy Szent-kút, amely egy kicsi, de szép tavacskát táplál. A tó és a 19. század végén épített kápolna között a zirci szobrászművész, Opra Szabó István szobra, amely Szent Gellértet ábrázolja egy őzzel.
A 11. században ezen a környéken remetéskedett Gellért. A legenda szerint egy nap írás közben elszunnyadt, majd amikor felébredt, egy nőstény őz feküdt mellette a gidájával. Hirtelen egy farkas bukkant elő a sűrűből, és megriasztotta az anyát, aki elfutott, és a kölykét hátrahagyta, aki onnantól egy pillanatra sem tágított a remete mellől.
Egy másik legenda szerint pedig amikor egyszer megtért a remete a hajlékába, egy kimerült farkas várta. Megetette, és azt követően a ragadozó Gellért elválaszthatatlan társa lett. Szépek ezek a legendák, megérdemlik, hogy tovább éljenek.
Megmásszuk még a kápolna felett a kálváriát, és visszaballagunk a falu központjába, ahol Dió egy szempillantás alatt sztárrá változik. Szevasz, Vizslajos! – köszönt rá egy vidám férfi, majd a helyi postáskisasszony lép hozzánk, simogathatja-e egy kicsit. Kicsit semmiképpen – válaszolom –, de nagyon annál inkább, szőrös családtagunk imádja, ha kényeztetik. A postás példáját még jó néhányan követik, Dió hálásan mosolyog mindenkire, de nem emiatt indulunk el úgy a faluból, hogy arra gondolunk, ide is feltétlenül visszajövünk. Aztán szinte egyszerre kimondjuk hangosan.
(Borítókép: Jernei Gábor / Index)