Az aszály az egész országban tarol, a gazdák a túlélésért küzdenek.
A Bodrogközbe tartunk, Karoson várnak ránk. Ott, ahol honfoglaláskori temető hirdeti: eleink annyira értékesnek tartották a vidéket, hogy innen is irányították az új haza benépesítését, hiszen a közelben két folyó, a Bodrog és a Tisza adja az éltető vizet, a legelőkön buján zöldell a fű, a közeli hegyek vadban gazdagok.
Az autópályát elhagyva a 37-es úton baktatunk. Azért haladunk lassabban, hogy néhány év múlva annál tempósabban autózhassunk. Négysávosítják a főutat, és egykori zempléniként még mindig fáj látni, hogy emiatt az út menti fákat az utolsó szálig kivágták. Persze ígéret van rá, hogy újakat telepítenek, de eddig még egyet sem raktak földbe. Ha meg is tették volna, cudar világ lenne most a csemetékre, aligha élnék meg az egyéves kort, az északkeleti megyében is rendet vág az aszály. Bodrogkisfalud mellett elhaladva összetöpörödött, már megfeketedett napraforgóbugák mutatják, itt már keresztet vethetnek a termésre.
Karosba érve Torma Gábor és Lefler Mihály vár. A kölcsönös üdvözlések után hitetlenkedve hallják, hogy az autópályán Miskolc magasságában záporba kerültünk. A Bodrogközben úgy várják a csapadékot, mint a messiást.
Keserűen mosolyognak, amikor megjegyzik, egy szavuk sem lehet, mert néhány hete Tiszakarádon új országos rekord született, hiszen akkora vihar kerekedett a közeli faluban, hogy 123, 2 milliméternyi csapadékot raktak Karádra a felhők néhány perc alatt, átadva a feledésnek a fertőrákosiak 2014-ben regisztrált 105,8 milliméterét, bár kérdés, a Tisza-parti településen szívből örültek-e ennek az elhíresülésnek.
Karosra, Bodroghalomra a viharnak csak a széle jutott, azt is pillanatok alatt beitta a föld.
Az ablakba könyökölve telefonáltam Gábornak, és közvetítettem, merre jár a vihar, pedig minket is nyugodtan meglátogathatott volna
– mondja Mihály.
Torma Gábor készült. A feleségével együtt dolgozik a családi gazdaságban, összesen majdnem kétszáz hektárnyi földet művelnek. Mutatja a papírt, tavaly szeptembertől az év végéig 147 milliméter csapadék esett Karosban, idén január elejétől augusztusig összesen 202 milliméter, de voltak olyan területek a környéken, ahol csak 100, ez egy év alatt 250-350 milliméter. Ez aggasztóan kevés, átlagban 500-550 milliméter szokott esni évente, a két évvel ezelőtti 750 milliméter már soknak is tűnik, pedig a talaj azt is tudja hasznosítani. A legkritikusabb május volt a maga 76 milliméterével.
A kukoricában akkor köt a szem, akkor indulnak növekedésnek a csövek, mindennél jobban kellett volna az eső
– mondja Gábor.
Ha mindez nem lenne elég, akkor kapnak máshonnan is az erősen idézőjelbe tett áldásból. Lefler Mihály elmondja, idén a légköri aszály is megjelent a Bodrogközben. Nem elég, hogy kevés a csapadék, és az sem a Tisza felől érkezik, mint korábban, hanem a közeli Szlovákia irányából jönnek a felhők, ha megjelennek egyáltalán. „Ez már egyértelműen a klímaváltozás számlájára írandó” – magyarázza, és hozzáteszi, egyre szelesebb az idő, ami tovább szárítja a nedvességben amúgy sem dúskáló földeket.
Annyira fúj a szél itt, a síkságon, hogy éjszaka permetezünk, amikor alábbhagy
– mondja Mihály.
Ezt is folyamatosan adminisztrálni kell. Tervben volt, hogy online kell előre bejelenteni a permetezést, hogy mikor, hol, mekkora területet milyen szerrel, milyen dózisban. Végül csak a bogárölő szereket kell majd online bejelenteni, de természetesen a permetezési naplót vezetni kell. Területre kapják például a gyomirtót, ha nem juttatják ki időben, vagy lemossa az eső, feleslegesen dolgoztak, ráadásul azt látják, a légköri aszály miatt nem működnek jól a szerek, nem elég hatékony a védelem.
Ezt a munkát nem lehet naptár szerint végezni, folyamatosan nézzük a gyomfertőzöttséget, adjuk egymásnak az információt
– mondja Torma Gábor.
A két gazda összedolgozik, kölcsönösen segítenek egymásnak, több helyen szomszédosak a földterületeik, figyelik a másik vetését is. Tompa Gábornak van kombájnja, Mihály búzáját ő aratja, cserébe az ő termését a barátja szállítja el. Mihály nem szereti a papírmunkát, Gábor viszont a szereléstől ódzkodik, ebben is megtalálják egymást.
Csak közösen lehet haladni, aki egyedül csinál mindent, az csak küszködik, és nem tud előrébb lépni
– jegyzi meg Torma Gábor.
Minél kisebb talajterheléssel igyekeznek a földjeiket megművelni. Régóta nem szántanak, ebben a talajban nem lehet, az ekevas harminc centi mélyen már az agyagot hasítja. Abból is a ragadósabb fajta jutott ide a környékre, sokáig kell kapargatni a vasról. A homokos talaj feljebb jutott, Cigánd környékére és Szabolcsba.
Sekélyműveléssel lazítják a karosi földet, ahhoz elég a vésőeke, ami oldalra fordítja át a talajt. Ez olcsóbb megoldás, kevesebb üzemanyag kell hozzá.
A gázolaj nagy kincs. Már ha van. Torma Gábornak van egy 7500 literes tartálya. Ha tele van, akkor aratás idején egy hétre elég, a kombájn falja az üzemanyagot. A szállítója májusban még tudott annyit hozni, hogy tele legyen a tartály. Júniusban üzent, hogy talán júliusban lesz gázolaj. Akkor sem lett, azóta már nem is ígér.
Sárospatak viszonylag közel van, a traktorral jár be tankolni. Ötszáz literes a tankja, az tíz üzemórára elég. Egy ideje azonban egyszerre csak kétszáz litert tankolhat.
„Reggel hattól a traktor délelőtt 10-re kijárja, mehetek be megint Patakra. Délre hazaérek, ebédelek, aztán megint dolgozhatok négy órát. Hogy lehet így normálisan haladni?” – teszi fel a költői kérdést.
„Sehogy” – állapítják meg mindketten. Mindennap kint kell lenni hajnaltól. Percgazdálkodásnak nevezik a módszert. Figyelik a talaj állapotát, a kikelt magok fejlődését, a gyomok megjelenését, és folyamatosan szólnak egymásnak, mikor milyen munkát kell haladéktalanul elvégezni. Azt mondják, a nagyobb területeken gazdálkodók a mai napig a hagyományos módszerekkel és időbeosztásban működnek, a könyvek alapján szántanak, vetnek.
Ez már rég nem érvényes, a föld mondja meg, mikor milyen törődés kell neki, mi pedig akkor dolgozunk, amikor annak ideje van
– mondja Mihály.
A falu határában elterülő földekre megyünk. A búza helyét tarlók jelzik. Nyolc-kilenc tonna szokott lenni a hektáronkénti termés, idén öt-hat volt. Azt is nyomott áron adták el, de muszáj volt, mert nincs hol tárolni a terményt, és ezen a környéken több tízmilliós beruházásokat senki nem engedhet meg magának. Megjegyzik, a kereskedők ezt pontosan tudják és ki is használják. „Májusban még 190 ezer forintot adtak egy tonnáért, júliusban már csak 120 ezret” – mondják. Ennyiért jön át kamionnal Ukrajnából is. Annyi a különbség, hogy a magyar terményeket bevizsgálják, ha a mintavételnél valami gond felmerül – például nem az előírt vegyszerrel kezelték a növényt –, rögtön visszadobják a szállítmányt. A karosi gazdák szerint az ukrán termékeket ennyire gondosan nem ellenőrzik.
Persze nyár végére megint felmegy a búza ára, a kereskedők azzal adják tovább, és a kenyérben mára magasabb ár jelenik meg
– mondja Torma Gábor.
Bármennyire is sík a terep, vannak benne hajlatok, dombok. A mélyebb területen zöldell a kukorica és a napraforgó, a dombokon barna, ott már halott a termés. A kukorica ritkás, a csövek fejletlenek. Lefler Mihály a kezembe ad egy makettet. Legalábbis első látásra annak tűnik, mert a minikukorica is az idei termés része.
Kevés a szem a tengeriben. Amikor a kukorica bajusza kibújt, a virágról ráeső polleneket nem tudta becsúzdáztatni a levelek közé, hogy ott megtermékenyítsék a szemeket, mert a nagy hőségben és szélben elszáradtak a szálak, elmaradt az élet csodája. A kukorica gyökérzete pár centire bújik a földbe, ott pedig nem jutott elég vízhez, egy nagyobb szél elfekteti a növényt. Mutatnak egy ilyen szárat, a növény még él, de már csak szenved.
Mihály számításai szerint nyolcszázezer forintot bukik idén a tengerin. Gábornak valamivel jobban mutat a termése. Ilyenkor már a feketeérés van, a szemek elkezdik visszaszállítani a vizet a növény szárába. Húszszázalékos nedvesség alatt veszik át a kukoricát, de azt szeretik, ha ez a szám 13 százalék. Ehhez viszont szárítani kell. A szárítók 98 százaléka gázzal működik, amit a gazdának kell fizetnie. Ha nem jön semmilyen katasztrófa, a kukorica talán visszahozza az árát.
A napraforgón talán lesz minimális hasznuk. Bár az sem túl biztató, hogy a táblában az iszonyatos szárazság miatt hatalmas repedések vannak.
Könyéken felül bele tudok nyúlni, és az ujjam hegyével csak ott találok egy kis nedvességet
– mondja Lefler Mihály.
A táblába aratás után ősszel búza kerül. Miután szántani itt sem érdemes, ezért csak átforgatják pár centin felül a talajt. Abba kerül majd a szem. Mihály attól tart, egy eső a szemek egy részét bemossa majd ezekbe a repedésekbe, és onnan nem tud majd kikelni.
A bugákon néhány vadméh mászkál. A kukoricához hasonlóan a napraforgó sem igényli a méhek közreműködését, de nem is zavarják el őket. Néhány éve voltak még a környéken méhészek, akik ráengedték a táblákra a rovarokat. Aztán akadt köztük olyan, aki megtudta, hogy a gazda a táblában mivel permetezett. Vett abból a szerből, lefújta a méheit, majd felvette utánuk a kártérítést.
Aszály idején megoldást jelentene az öntözés. Van is egy csatorna a tábla végén. Szlovákiából jön át és Tiszakarádnál éri el a Tiszát. Tulajdonképpen a Bodrogból jönne a víz. De nem jön. Pedig ötszáz hektárnyi földet is lehetne onnan öntözni csak Karos határában. Felsőbereckinél lehetne egy kis átépítéssel közvetlenül ebbe beengedni a vizet, talán egyszer valakinek eszébe jut, hogy ez is segítség lenne.
Valamikor öntöztek, két zsilip is van a most csontszáraz árokban, ahol pár évtizede még csobogott az éltető folyadék, ezt jelzi, hogy korábban még gátőrház is volt a partján. Most csak a helyét tudják megmutatni.
Hatalmas legelő is volt a közelben, reggelente több száz tehén vonult át a falu utcáin. Aztán a kétezres évek elején a szomszédos Karcsán bezárt a tejátvevő, szépen-lassan eltűntek a tehenek. Aki még foglalkozik velük, az inkább húsmarhát tart, azt se túl sokat.
A Bodrogközből Hegyaljára vesszük az irányt. Ha világörökségi helyszínként kell megnevezni, akkor Tokaj-Hegyalja, a zempléniek azonban ezt ritkán használják. A helyiek az egykori önálló vármegyében négy tájegységet különböztetnek meg: Hegyalját, Hegyközt, a Bodrogközt és a Bodrogzugot.
Erdőhorváti Hegyaljához tartozik. Hatalmas kihűlt vulkánok veszik körül a kanyargós falut. A határban ötven húsmarha ácsorog egy fa körül. Illetve most több, mert a szaporulat is ott piheg az árnyékban, a felnőtt állatok nem tolják ki a napra a borjakat. A közelben villanypásztorral elkerített legelő. Az állatokat nem engedik rá. Minek? Teljesen kiszáradt, sárgásbarna fűszálcsonkok tarkítják.
Takács Gábor felügyeli a horváti állattartást. Harminc-negyven kilométerről hordják a takarmányt. Ha van. De kevés van, és az is egyre drágább. Van olyan cég, ahonnan korábban vettek silózott takarmányt. Most háromszor annyiba kerül, mint egy évvel ezelőtt, de nem adják el.
Ha nem tudunk elég takarmányt beszerezni, akkor ritkítanunk kell az állományt, mert nem tudjuk őket átteleltetni
– mondja Takács Gábor.
Az itatással sem sokkal fényesebb a helyzet. Három patak táplálja Erdőhorvátit: a Kis-Tolcsva, a Nagy-Tolcsva és a Komlóska felől jövő Egres. Azt mondja vendéglátónk, olyan már előfordult, hogy valamelyikben alacsony volt a vízállás. Olyan azonban még nem, hogy egyikben se lett volna víz. Egészen mostanáig. Hetek óta egy vízmolekula sem jelent meg a patakmedrekben.
A marháknak ötvenhektós tartálykocsival hordják a faluból meg a szomszédos Tolcsváról a vizet. Nem isszák meg mindet, de benne hagyják az itatóban. Kell a vadállatoknak. Korábban még soha nem fordult elő, hogy szarvasok és őzek jelenjenek meg a falu határában, vagy ha igen, hajnal előtt visszamentek a hegyekbe. Most reggel nyolckor még ott isznak a vályúban, közel s távol nem találnak máshol vizet.
Felmegyünk a hegyi legelőre, már a juhokat se lehetne ráengedni, azok sem találnának ott semmi ehetőt. Mutatja Takács Gábor, a nyírfa elkezdte elengedni a leveleit, máskor októberben szokta. Nem érdemes tartani, mivel táplálja?
Búcsúzunk és indulunk. Körülöttünk a hegytetőkön augusztus közepén a vízhiány miatt megbarnult lombú fák.
Szomjas az erdő, szomjasak a vadak. Szomjas a Föld.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)