Hatszáz éve, 1422. szeptember 1-jén lett király VI. Henrik. Mindössze kilenc hónapos volt, amikor apjától, V. Henriktől megörökölte az angol trónt. Amikor a halála után a szentté avatását kezdeményezték, II. Gyula pápa állítólag kijelentette, hogy valahol mégiscsak meg kell húzni a határvonalat a szentek és az idióták között. VI. Henrik személyiségét és korát Hahner Péter történész, a Rubicon Intézet főigazgatója elevenítette fel az Indexnek.
Ki volt VI. Henrik, és hogyan lett kilenc hónaposan angol király?
V. Henriknek, a legendás lovagkirálynak és Valois Katalinnak, VI. Károly francia király lányának a fia volt. Ő az egyetlen angol király, akit Angliában (1429) és Franciaországban is megkoronáztak (1431), és ő volt, aki legfiatalabb korában lett uralkodó. 1421. december 6-án született a Windsor-kastélyban, és kilenc hónapos sem volt 1422. szeptember 1-én, amikor apja halálával megörökölte a koronát. 1437-ben vált nagykorúvá, addig rokonai kormányoztak a nevében. Anyja hozzáment a walesi Owen Tudorhoz, s a „rózsák háborúja” néven emlegetett polgárháborúk lezárásakor az ő unokájuk lépett trónra VII. Henrik néven.
Sokan gyengeelméjűnek tartották, míg Shakespeare drámájában inkább tehetetlennek ábrázolta, aki csak sodródik az eseményekkel. Melyik állítás áll közelebb a valósághoz?
Jó szándékú volt, vallásos, nagylelkű és szűzies. Amikor egy ünnepélyen meztelen mellű táncosnők léptek fel előtte, kiszaladt a teremből. Fia születése után csodálkozva állapította meg, hogy alighanem a Szentlélektől fogantatott. Irtózott a vérontástól, legszívesebben minden halálra ítélt bűnözőnek és árulónak megkegyelmezett volna. Ünnepnapokon, amikor viselnie kellett a koronát, ciliciumot, a vezeklők durva szövetből készült ingét vette fel a díszruha alá. Vagyis
tökéletesen alkalmas volt a vezető szerepre – de csak egy kolostorban.
A királyi feladatok ellátására, politikai kezdeményezésre, az udvari frakciók összefogására, lelkesítő vezetésre viszont teljesen képtelennek bizonyult. Arra sem volt képes, hogy megfelelő kezekbe adja a kormányzást, amelyet mindig átengedett a hozzá legközelebb álló főúri csoportnak.
Uralkodása alatt tört ki a „rózsák háborúja”, és Calais kivételével Anglia elvesztette franciaországi birtokait. Mennyire játszott közre az események alakulásában a király személye?
A francia király, VII. Károly, miután Jeanne d'Arc lelket öntött belé, képessé vált visszahódítani országát. VI. Henrik azonban képtelen volt összefogni állama erőforrásait. A „rózsák háborúja” három különálló konfliktusból állt. Az elsőt VI. Henrik király kormányzatának kudarcai váltották ki: a franciaországi hódítások elvesztése (1449–50), egy népfelkelés (1450) és a főurak magánháborúi felszították York hercegének ambícióit. Azt követelte, vegyék be a királyi tanácsba, s ismerjék el a trón örökösének. A király mentális összeomlása miatt ki is nevezték lord protectornak. Hatalmáról a király felépülése után sem kívánt lemondani, s miután megfosztották címétől, kirobbant az első nagyobb háború (1459–61). York hercegét megölték a wakefieldi csatában (1460), Towtonnál (1461) azonban fiai győzelmet arattak, és egyikük, IV. Edward néven lépett trónra. A második háború (1469–71) azért robbant ki, mert Warwick earlje (a „Királycsináló”) szövetségre lépett a legyőzött VI. Henrik feleségével, Anjou Margittal. A Tewkesburynél megvívott csata (1471) után viszont a York-család vezetői mind VI. Henrikkel, mind a fiával végeztek. A harmadik háborút (1483–87) a hírhedt III. Richárd hatalomátvétele robbantotta ki, s Tudor Henrik győzelméhez vezetett.
1453-ban VI. Henrik idegösszeomlást kapott. Mi vezethetett a mentális összeomlásához?
Valószínűleg anyai nagyapjának, a pszichopata francia királynak, VI. Károlynak a mentális problémáit örökölte. 1453-ban ért véget a százéves háború, s még a közel 300 éve angol birtoknak tekintett Aquitánia (Franciaország délnyugati régiója) is elveszett. Természetesen a királyt okolták érte, akin 1453 augusztusában bénító melankólia lett úrrá.
Elvesztette emlékezetét, beszédképességét és józan eszét.
Két hónap múlva megszületett a fia, de hiába mutatták meg neki, nem reagált. Felesége, Anjou Margit megpróbált vezető szerepet játszani a politikában, mert gyűlölte York hercegét és családját. A király 1454 végén visszanyerte öntudatát, de hiába próbálta kibékíteni egymással a Lancaster- és York-dinasztia tagjait. A York-család első győzelmével VI. Henriket a Towerbe zárták, ahol (egy krónikás szavaival)
Krisztus igaz követőjeként türelmesen elviselte az éhséget, szomjúságot, gúnyt, megalázást, kínzást és sok más nehézséget.
Felesége 1470-ben még egyszer visszaültette ugyan őt a trónra, de egy év múlva, a tewkesburyi csata után, „amelyben elveszítette trónját, fiát és józan eszét”, a Towerben meggyilkolták. A legendák szerint a leendő III. Richárd ölte meg, de ez nem valószínű, a király halála idején nem volt Londonban.
Bár utódja, IV. Edward a londoni Towerbe záratta, ahol 1471. május 21-én távozott az élők sorából, a nép a halála után mégis szentként kezdte tisztelni. Mivel szolgált rá alattvalói tiszteletére?
Valószínűleg jámborságával, vallásosságával és együgyűségével – amit a középkorban sokan az igaz krisztusi szívjósággal azonosítottak.
A nép szentnek, mártírnak tekintette, s állítólag csodás gyógyulásokra is sor került sírjánál.
Egykori ellenfele, a York-dinasztia tagja, III. Richárd ezért elvitette koporsóját a Chertsey-apátságból a Windsor-kastély egyik kápolnájába, hogy véget vessen az ide irányuló zarándoklatoknak. III. Richárd legyőzője, VII. Henrik viszont kihasználta a népi hiedelmeket, s még a pápát is megpróbálta rábeszélni VI. Henrik szentté avatására. II. Gyula pápa erre kijelentette, hogy valahol mégiscsak meg kell húzni a határvonalat a szentek és az idióták között.
Hahner Péter történész (1954) a Rubicon Intézet főigazgatója. 1977-ben a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár–magyar szakán, 1980-ban levelezőként az ELTE magyar kiegészítő szakán, 1985-ben az ELTE történelem szakán szerzett diplomát. 1981–1985 között az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének szerkesztője. 1985-től 2018-ig a pécsi egyetemen oktatott történelem szakon, 2001 és 2016 között tanszékvezetőként. 1987-ben védte meg A francia forradalom historiográfiája című doktori disszertációját, míg 1996-ban a Thomas Jefferson és a francia forradalom című PhD-értekezését. Huszonöt önálló kötete jelent meg, köztük több nagy sikerű történelmi ismeretterjesztő mű.
(Borítókép: VI. Henrik angol király. Fotó: Wikipédia)