Nagy port kavart a napokban, hogy napvilágra került: az ország egyik kórházában pénzt kértek azért, hogy a hozzátartozók megtekinthessék a kórházban elhunyt rokonukat. Ahogy arról az Index beszámolt, ezt a gyakorlatot azóta megszüntették, de úgy gondoltuk, érdemes körüljárni, miként éljük meg és dolgozzuk fel, ha elvesztünk valakit, aki korábban sokat jelentett nekünk. Erről Zelena András Batthyány-Strattmann László-díjas tanatológussal, a BGE Társadalomtudományi Intézetének tanszékvezető docensével beszélgettünk.

Költői lenne a kérdés, ha azzal indítanánk, etikus-e hozzátartozóktól pénzt kérni azért, hogy a kórházban elhunyt rokonukat megtekinthessék, mégis megkerülhetetlen.

A gyász felől közelíteném meg a dolgot. Két éve a Covid idején nem volt lehetőség arra, hogy a kórházban az emberek meglátogassák a rendkívül rossz állapotban bent fekvő rokonaikat, akkor egy reggeli telefonból tudták meg, akit szerettek, akiért aggódtak, nincs többé. Ilyenkor első lépésben megjelenhet a tagadás, a sokk. Felfogjuk, hogy a másik nincs többé, de addig, amíg erről teljesen meg nem bizonyosodtunk, addig azt gondoljuk, ez mással megtörténhet ugyan, gyakran meg is történik, de velünk nem fordulhat elő. Talán csak egy félreértésről van szó, hiszen tegnap még beszéltünk vele, javult az állapota vagy éppen tele volt tervekkel, azt mondta, jó az étvágya, olyan nincs, hogy már nem lélegzik többé, soha nem fogja meg a kezünket.

Eltérő habitussal rendelkezünk. Van, aki szeretné látni a hozzátartozóját, van aki szinte viszolyog ettől, szeretné úgy megőrizni az emlékezetében, amikor még utoljára egészségesen, ereje teljében látta azt, akit most elvesztett.

Sokan vagyunk olyanok, akik bizonyosságot szeretnénk, látni akarjuk az elhunyt szerettünket. Sokkos, zaklatott állapotban ha pénzt kérnek ezért, fel sem fogjuk igazán, mit akarnak tőlünk. Gépiesen nyúlunk a pénztárcánkhoz vagy adjuk oda a bankkártyánkat és gyakran még hónapok múlva sem döbbenünk rá, hogy megsarcolják a gyászunkat. Természetesen ez etikailag erősen megkérdőjelezhető. Talán éppen ezért nem is véletlen, hogy egy kivétellel az ország összes kórházában fel sem merült, hogy egy holttest megtekintéséért pénzt kérjenek, és nagyon helyes, hogy ezt a győri gyakorlatot is megszüntették.

Fel tudunk készülni a veszteségeinkre?

Nem. Tudatában vagyunk annak, hogy az életnek a szerves része az elmúlás, mégis úgy érezzük, ez csak mással történhet meg. Emiatt minden esetben váratlanul ér minket az, hogy valaki elment és már nem tér vissza. A Covidra visszatérve, amikor nem látogathattuk a hozzátartozóinkat, nem láttuk az állapotuk romlását, akkor a bekövetezett veszteség egy pillanat alatt szakad ránk, ami megnehezíti a gyász folyamatának a megélését, hiszen titokban hittük és reméltük, hazatér a kórházból az, akiért aggódtunk. Ma már szabadon látogathatók a kórházak, a beteggel együtt éljük az állapotának a változásait, a bekövetkező veszteség okozta fájdalomra azonban mégsem tudunk teljesen felkészülni.

Gyászként éljük meg egy hozzátartozó elvesztését, de minden veszteség ugyanezzel jár. Egy hirtelen véget érő vagy egy lassan elmúló párkapcsolatot, hozzánk nagyon közel álló háziállat elmúlását gyász kísér, és ugyanerről a fájdalomról számolnak be az élsportolók, ha már nem tudják a versenysportot folytatni, vagy ha valaki a munkáját, egyik érzékszervét, látását, hallását, esetleg végtagját veszíti el. Ez mindig pszichés fájdalommal jár, csak a gyászmunkát tudjuk megkönnyíteni.

Nincs két egyforma gyász. Gyakran azonos rokonsági fokozatú hozzátartozó elvesztését is másként éljük meg, hiszen lehet, hogy az elhunyt más kontinensen élt, vagy épp a szomszédban, szoros kötelékben velünk. Nagyon sokat számít a gyász megélésében a kötődés, hogy mennyire játszott fontos szerepet az életemben a másik, aki már nincs többé.

Van a gyásznak kultúrája Magyarországon?

Tudjuk, hogy roma honfitársaink szociokulturálisan másként gyászolnak. Nem azért kiabálnak és „tépik meg” a felső ruházatukat, mert meg akarnak botránkoztatni másokat, hanem azért, mert a kultúrtörténeti hagyományaikat élik tovább. A hangos siratás, a jajveszékelés a gyászkultúrájuk szerves része, erről tudnia kell a kórházi team tagjainak. Mindezzel együtt sokkal másabb a gyászkultúránk, mint például a századelőn. Régebben generációk élek együtt, a kisgyerekek részesei voltak annak, hogy a dédnagymama megbetegedett, ápolni kellett, nem volt már vitális, nem volt kommunikatív, része volt az elmúlás a családi életnek.

Ma már a legtöbb kórházban külön osztályon elkülönítve vannak azok, akiknek gyengülnek az életkilátásai, és azt mondják, hogy 14 év alatti gyerekek be se menjenek látogatni. Óvodás és sokszor az iskoláskorú gyermekeket is megkímélik számos esetben szüleik a temetéstől, mondván: „védjük meg a temetés tragédiájától”.

Szükség van erre a védelemre?

Nem így van szükség védelemre. Az élet velejárója a halál. Minden gyermekkel a saját befogadási, értelmi szintjén kell beszélni arról, hogy mi történt. Ma már, amikor a generációk nem élnek együtt, gyakran a kisgyerekek azt mondjuk, velünk, a hozzátartozóinkkal ez nem történhet meg és Mindenszentekkor nem megyünk ki együtt a temetőbe gyertyát gyújtani, mert a temető micsoda egy szörnyű dolog.

Ha mégis bekövetkezik egy tragédia, akkor a gyermek nem fogja érteni, mi történt. Miért szomorú az apukám vagy az anyukám? A szomszéd néni, a kiskutya halálát a szülők gyakran elkendőzik. Ha a cica elpusztul, másnap kapott egy teknőst, ezzel a szülők nem adtak időt a gyereknek a gyászra, nem tanulható a gyász mint családi, társadalmi minta.

Ha a gyerekkel erről nem beszélünk a saját szintjén, akkor amikor mégis szembesül a halállal, akkor szorongani fog, akár vizelet- és széklettartási problémái lehetnek, felriadhat éjjel, mert attól fog félni, hogy ő, vagy szülei is meghalnak. Ilyenkor fontos, hogy beszéljünk vele az elmúlásról és a kérdéseit válaszoljuk meg az ő szintéjén, hiszen a ha a gyermek nem kap választ az őt foglalkoztató kérdésre, kreál magának egy választ, vagy konfabulál, azaz hamis emlékekkel, az elme szülte téves képzetekkel gyárt önmagának egy hamis magyarázatot. Ilyenkor pedig nem értjük, miért kérdezi meg tőlünk kétpercenként, hogy „Ugye ti nem haltok meg?”, miért hiszi azt, hogy aki alszik, az meghalhat és így elaludni sem mer… 

Az elmúlt századelő vidéki Magyarországán például olyan szokásrend is élt, hogy az elhunyt szomszédért egy hétig hordtak gyászruhát. Ma már nagyon ritka, hogy ha valaki a hozzátartozója elvesztése után fekete ruhában jár egy évig.

Korábban komoly kultúrája voltak annak, hogy közeli vagy távoli hozzátartozó, barát esetében meddig illik, szokás gyászruhát viselni. Ezeket a szabályokat senki sem írta le, az emberek egymástól tanulták.

Kutatásaim során találkoztam olyan gyászolóval, aki nyelveket beszélő, egyetemista, szimpatikus fiatal hölgy volt, aki korábban soha nem volt temetésen, még távoli ismerősén sem. Emiatt nagyon intenzív szorongásként élte meg, hogy egy olyan hozzátartozója búcsúztatására kellett elmennie, amit nem tudott kikerülni. A gyászt is meg kell tanulni, ugyanúgy mint azt, hogy illik viselkedni egy esküvőn. Illik-e túlöltözni a menyasszonyt vagy sem, miként gratulálunk az ifjú párnak, mikor látogatunk meg egy újszülött kisbabát, stb.

A gyász folyamatát megélve mit tudunk megtanulni önmagunkról?

Elsősorban azt, hogy az életünk véges és a társas kapcsolatainkba ezt bele kell építenünk, minőségi időt kell szeretteinkkel töltenünk.

Nekem nagyon szívbe markoló, amikor a social médiában felköszöntenek olyanokat, akik már nem élnek. Sok boldog születésnapot kívánnak olyanoknak, akiknek a hozzátartozói nem alakították át emlékprofillá az oldalát. Az ilyen bejegyzések arról árulkodnak, hogy akit köszönteni akarunk, azzal annyira távoli és felszínes az ismeretségünk, hogy azt sem tudjuk róla, már nem él. Bele sem gondolunk ilyenkor, hogy ismét felszakítunk egy sebet és hatalmas fájdalmat okozunk a hozzátartozóknak, akik látják ezeket az üzeneteket.

(Borítókép: Dr. Zelena András. Fotó: Szabó Réka / Index)