Posztjaival és videóival a TikTokon és az Instagramon rendkívül széles spektrumon mozgó érzelmeket képes kiváltani. Bejegyzéseit egyesek ámulattal, mások blaszfémiát kiáltva, megint mások művészi teljesítményként elismerve követik. Ismerjék meg Huszti Zoltán tiktokkert, aki katolikus papként vallja, az evangelizációnak nem szabhatnak határt a plébánia adta keretek, segédeszköze pedig akár egy nagyobb kődarab vagy egy kereszthez támasztott létra is lehet.
Átpörgetve az Instagram-bejegyzéseinek hosszú sorát, azon töprengtem, hogy a közösségi médiás jelenléte volt előbb, és utána szentelték pappá, vagy időbeliségében a helyes sorrend a művészet, papság, tiktokkerkedés.
Ez utóbbi a pontos sorrend. 2011-ben fejeztem be a Képzőművészeti Egyetemet és 2017 nyarán szenteltek pappá, harmadik éve vagyok az Albertfalvi Plébánia káplánja. A Facebookon már egyetemistaként is jelen voltam, az Insta is már jó pár éve becsúszott, viszont a TikTokra nem a magam ötletéből, hanem egy apuka ösztönzésére regisztráltam több mint három éve. Kiderült ugyanis, hogy a lánya is ezt nézi, én pedig kíváncsi voltam, hogy mi érdekelheti a gyerekeket. Nem sokkal később az is kiderült, hogy egy másik paptársam is használja ezt a platformot, én viszont most helyzeti előnybe kerültem vele szemben, mert őt letiltotta a rendszer.
Vizuális formájukat tekintve a posztjai többnyire meghökkentőek, a legvégsőkig kiélezett módon konkrétak, miközben a szavai egyszerű szentírási magyarázatok. Tudatos ez a fajta kettős kommunikáció?
Ezek tárgya valóban többnyire evangéliumi ihletésű, a bibliai részekre szeretném felhívni a követőim figyelmét. Készítésük során azonban nem megkerülhető tény, hogy mára már nagyon magasra került a felhasználók ingerküszöbe. Ha célt akarok érni, ezt figyelembe kell vennem. Ezért bújok esetenként különleges ruhákba, ezért választok szokatlan testhelyzeteket vagy játszom esetenként a fényekkel, tónusokkal. A korábban még vállalt igazán extrém megoldásokból azonban már kezdek kiábrándulni. Tudom, hogy a videó képekkel és effektekkel dolgozik, magam is média szakra jártam, tehát vannak erről ismereteim, mégis az a tapasztalatom, hogy a szavakkal átadott hiteles üzenet meggyőzőbb. Ha valaki őszintén, autentikusan fogalmaz, az üt! Ezt igazolják vissza a mémmé változó hősök megszólalásai is, akikből kendőzetlen őszinteséggel törtek elő a szavak.
A figyelmes követő számára úgy tűnhet, hogy eszköztárából a provokáció sem hiányzik.
Miért gondolja, hogy provokatív vagyok?
Ha példát kéne említeni, az ember szeméből kiálló kereszt sok mindennek nevezhető, de a választott evangéliumi rész szokványos bemutatásának nem.
Ott nagyon direkt utat kerestem Jézus szavainak illusztrálásához: Mit nézed a szálkát felebarátod szemében, és a magad szemében pedig nem veszed észre a gerendát? Nem tagadom, képi gondolkodású vagyok, festő és médiaművész alapokkal. Úgy látom ezek szerint, hogy az üzenet átment, a megjelenített evangéliumi rész bevésődött.
Mit gondol, kik lehetnek az efféle posztoknak a célközönsége? A TikTok felhasználói többnyire kiskorúak.
A kezdetekkor, amikor még zeneszámokra tátogtak gyerekek, lehet, hogy így volt, de ma már ez nem igaz. Az én anyagaimat sem a kisebbek nézik, sokkal inkább fiatal felnőttek vagy idősebbek. Ez a kommentekből is kitűnik. Egyébként nem célzottan a TikTokra készítek videókat, ugyanazokat osztom meg a Facebookon és az Instagramon is, tehát a felhasználók legszélesebb körét igyekszem megszólítani.
Ugyanakkor a valós életben hitoktatóként kapcsolatban áll általános iskolásokkal. Ők azok, akik már szociális életük jelentős részét a világhálón élik. Ők azért követik a munkásságát?
Mondjuk úgy, hogy tudnak róla. Amikor én a weben kalandozom, rendre beléjük botlok, de úgy látom, hogy ők nem kifejezetten engem keresnek vagy engem követnek. Azt mondhatom, amit iskolás koromban magamon is tapasztaltam, hogy meghallgatják, amit Istenről, megváltásról feléjük közvetítetek, de látszólag lepereg róluk. „Később érik be a dió." Ezért jó elhinteni a tanítást, azért érdemes erről beszélnem, mert valahol a mélyrétegekben azért bennük is mindez elraktározódik. Másfelől – és ezt ki kell mondani – azok a fiatalok, akik csak a nagymamájuk unszolására mennek el a templomba, nem érzik magukénak az ottani közeget. Ha azonban később, már saját döntésük alapján, tartósan a katolikus egyház közösségéhez akarnak tartozni, a tőlem hallottak előjöhetnek bennük. Figyelek arra is, hogy egy 45 perces tanórából maximum 15-20 perc az ismeretátadás, az érdeklődés felkeltés, a többi hangsúlyosan kütyü-mentes közös játék.
Amit mindenki számára elérhetően „kitesz az ablakba”, egyfajta különös videó performance-nak is felfogható. Katolikus papként mit gondol, mennyire feszegetik ezek a tartalmak a konzervatívnak kikiáltott katolikus egyház kommunikációs kereteit?
Amikor kapcsolatba kerültem az MTVA Vallási Főszerkesztőségével, úgy gondoltam, hogy az egyházaknak juttatott közszolgálati percekkel jobban is lehetne sáfárkodni. Időről időre pontosan lehetett előre tudni a dramaturgiát: atya – templom – szöveg – magyarázat. Feladat letudva.
Én szakítani akartam a templomtérben beszélő fejek statikus unalmával, ezért amikor megkerestek, kerek perec megmondtam, hogy nagyon szívesen vállalom a közreműködést, de ha már adottak a technikai feltételek, akkor valami olyasmit kellene csinálni, amit nem ununk mi magunk is.
Ennek lett az eredménye, amikor köveket dobáltunk, keresztre másztunk létrával, hőlégballonoztunk a mennybemenetel ünnepén.
A Covid idején a jelenleginél sokkal intenzívebben TikTokoztam, készítettem videókat. Ennek az volt az oka, hogy miközben bezárva kellett élnem a plébánia adta keretek között, egyszerre dolgozott bennem a papi hivatásból eredő evangelizálási igény és a művészi megnyilvánulás vágya. A nézettség nagyon motivált, erősen hittem a képi kifejezés erejében, ehhez kellett a meghökkentés. Jöttek is a számok, nagyon sokan megnézték ezeket a videókat, s nem tagadom, ennek a mámora engem is megkapott. A verkli beindult, de közben kezdtem úgy érezni, hogy már nem én irányítok, hanem a követői közönségemnek kell megfelelnem, ők pedig már várják a következő epizódot. Ez a másodlagos, világi motiváció egyre jobban kezdett zavarni, ezért szükségét éreztem, hogy visszaszorítsam magamban ezt a „médiaszörnyet”.
Azt is el kell ismernem, hogy valóban voltak az igehirdetéssel összekapcsolódó képi túlzások, amiket én nem gondoltam blaszfémnak. A kereszt, a stóla és egyéb tárgyak keveredése azonban szemet szúrt a püspöki karnak, ezért figyelmeztettek is, hogy akik nem ismernek engem, nem ismerik a szándékaimat, azok könnyen azt hihetik, hogy ezekkel a saját népszerűségem érdekében csak szórakozom. Szeretném hangsúlyozni, hogy semmilyen gúnyos szándék nem volt bennem, noha lehet, esetenként túlléptem a határokat.
Ebből milyen következtetést vont le önmaga számára?
Megbékéltebb, nyugodtabb irányba szeretnék elmozdulni, ami természetesen nem jelenti azt, hogy mindazt, amit korábban tőlem láthatott a nyilvánosság, megtagadnám vagy eretnekségnek tartanám. Egyszerűen egy ideje máshová helyezem a hangsúlyokat, és már nem a pár napig népszerű, hamar kipukkadó tartalmakban gondolkodom, hanem olyanokban, ami lökést adhat az embereknek az Istennel folytatott saját kommunikációjában. A videóimban ettől még lehetnek dinamikusabb részek, de szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy ugyanazokra az agyi érzékelési területekre célozzak, mint a reklámstratégiák. A berángatás efféle kultúrájában nem szeretnék részt venni, és nem azért, mintha erre felsőbb utasítást kaptam volna.
Bizonyára olvassa a kommenteket is. Milyen visszajelzések érkeznek?
Elején – kellően óvatosan szeretnék fogalmazni – vegyesebb volt a megítélés. A tartalmat nem kifogásolták, inkább a személyemre jöttek megjegyzések. Az utóbbi időszakban már más pap testvéreket is inspiráltam, ők is csinálnak azóta hasonlót a saját habitusuknak megfelelően.
A népszerűség gyakran ingoványos talaj. Korda Györgyöt a retróhullám emelte magasra, hallgatottsága az egekben van. Népszerűsége vitathatatlan, miközben igyekezetét a legtöbben valójában megmosolyogják. Nem érzékel a követői részéről ehhez hasonló reakciót?
A tréfásságot, azt hiszem, sikerült kikerülnöm. Többen inkább azt a kérdést tették fel, hogy akkor ez most micsoda. Ha innen nézzük a dolgot, azt hiszem, elértem a célt, sikerült az érdeklődést felkeltenem. Kreatív energiáimat ugyanakkor a festőművészi önkifejezés is igénybe veszi, nagyon sok kép készült. Ebből adódóan tavaly majdnem egy fél évig nem posztoltam, ugyanis a kettő együtt nem megy. Ha a festészettel foglalkozom, akkor fejben teljesen ott vagyok. Ezen felül a papi hivatás napi kötelezettségeinek is meg kell felelnem, az evangéliumról minden nap szólnom kell, gondolatom tehát minden nap van.
Kollégája, Hodász András atya nem félt a közélet nagy kérdéseivel is foglalkozni. Ön mintha óvatosabb lenne megnyilatkozásaiban, noha téma éppen lenne. Épp most kezdődik például az ateisták népszámlálási kampánya. Van erről is gondolata?
Véleményem természetesen van a dolgokról, de politikával én nyilvánosan nem foglalkozom, ettől nekünk kötelező is távol maradnunk.
Azt látom, hogy még a legtárgyilagosabb állításokat is könnyen át lehet színezni, és valamelyik szekértábor szolgálatába állítani.
Riasztó látni, hogy az emberek milyen szinten képesek kivetkőzni magukból akárcsak egy közösségi médiás vita hevében is. Nekem nem a vita, hanem az evangélium hirdetése a hivatásom. Ez van a célkeresztben.
Nemrég láttuk egy mozi előtt, akkor is a védjegyévé vált a nagy karimájú kalap volt a fején. Jól kiegészítette azt az öltözékét, amely alapján nem lehetett nem észrevenni. Tudatos polgárpukkasztásról van szó?
Az a cowboyos szettem volt, westerncsizma, köpenykabát. Ismerem magamat, extravagáns személyiség vagyok. Képletesen szólva, ha valaki rázza a harangot, akkor azt bizony hallgatni fogják. De van ennél is figyelemfelkeltőbb szettem, ez pedig a reverenda. Plázában, élelmiszerboltban, egyszóval civil színtereinken ennek van a legnagyobb hatása. Ez azért jó, mert kérdéseket szül: vajon kinek a követségében jár ez az ember?
Nagyfestő, Hitvalló – előszeretettel használja magára ezt a nevet is. Honnan eredeztethető?
A Nagyfestő még abból az időből származik, amikor egyetemistaként egy művészközösségnek voltam a tagja, akkor választottam ezt a ragadványnevet. Eredete Weöres Sándorhoz kötődik. Ő írja Ars poetica című versében: vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, / szolgálj a géniusznak, add néki emberséged. Az ő nagy-költőségének megkontrázása az én nagyfestőségem. Csakhogy én nem vetem le.
Hogyan illeszthető össze a festőművészi ambíció a hitvallói léttel?
Azt mondhatom, ez az én esetemben kéz a kézben jár. Egyébként a világtörténelemben nem én vagyok az első festőművész pap. Nyilván nem véletlen, hisz mind a két létezési, gondolkozási forma olyan dolgot keres, ami az ember belső, transzcendens iránti igényére reagál. Az egyik így, a másik úgy. Ha egy képet nézünk, akkor a látottak önkéntelenül is kiegészítik saját személyünket. Ugyanígy van ez a hittel is, ha Istenre tekintünk.
Magyarország egyik legjobb képzőművésze vagyok – hallhatjuk az egyik posztban. Nem mondhatnánk, hogy önbizalomhiányban szenved...
Az csak egy geg.
(Borítókép: Huszti Zoltán. Fotó: Karip Tímea / Index)