Az idegenhonos inváziós fajok megjelenése, terjedése és a környezet, a tájhasználat átalakítása együttesen csökkentik egy terület biodiverzitását, azaz az őshonos élővilág sokféleségét, ami akár fajok eltűnéséhez is vezethet.
A Pesti Színház egykori legendás előadásának, A kopasz énekesnőnek a végén a halandzsajelenetben Halász Judit jelentette ki fennhangon: „a kakaóültetvény kakaófáján nem kaktusz terem, hanem kakaó”. Kunbaracs határában ez a tételmondat két okból sem igaz, itt nincs kakaófa, kaktusz azonban igen. Ennek ellenére a falu nem része sem Észak-Amerikának, sem a kanadai prériknek, ahol őshonosak ezek a növények.
Erősen tartja magát a legenda, hogy egy helyi lakos a saját udvarára ültetett ki dísznövényként Opuntia humifusát, magyarul heverő medvetalpkaktuszt. Szép is volt, nyugtatta a szemet és a lelket, egészen addig, amíg gyermekáldás nem gazdagította a családot.
Ez okozta a kaktusz vesztét, mert a családfő úgy gondolta, a kis apróság előbb-utóbb totyogni kezd, meglátja a csodaszép növényt és ha kicsit lankad a szülői figyelem, odabaktat és megfogja, amint azt a gyerekek szokásuk szerint tesznek, ha valami megtetszik nekik. A medvetalpkaktusznak pedig apró, alattomos kis tövisei vannak, ami utat talál a kérges férfitenyérbe, nemhogy az apró lágy, rózsaszín bababőrbe.
Kiadták a jelszót, a kaktusznak mennie kell.
A kétezres évek elején a kunbaracsi határban egy azóta már felszámolt szeméttelep volt, a gazda odahajította a növényt, és sokakhoz hasonlóan azt gondolhatta, majd a természet elvégzi a többit, magába olvasztja a szépen lassan lebomló növényt. A kaktusz azonban nagyon másként gondolkozott ugyanerről és nem csupán gyökeret eresztett a homokháti talajba, hanem szépen lassan szaporodni is kezdett.
Mára már népes kis csoportokat számlálhatunk és számlálunk is, mert a kunbaracsi kaktuszos területen találkozunk Csecserits Anikóval, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársával, aki újabban gyakran keresi fel a területen azokat a pontokat, ahol a heverő medvetalpkaktuszok előfordulnak. Általában nem egyedül érkezik a Homokhátra, egy kolumbiai származású, az ELTE-n tanuló egyetemi hallgató ezt választotta szakdolgozatának témájául, vele róják a vidéket arra keresve a választ, milyen mintát mutat a kaktusz terjedése.
Megfelelő körülmények közé kerülve, mint amilyen a száraz homokfelszín vagy a déli, napos sziklaoldalak, ott hamarosan otthonosan is fogja érezni magát, mert igénytelen, mint egy Trabant, azaz nem kell neki se sok víz, se nagy meleg, vígan túléli mínusz húsz fokban is, bár a nedves hideg ezzel a növénnyel is végezni tud. Amikor pedig valahogy megsérül a növény és letörik egy hajtás, akkor ez földre kerülve hamar meggyökeresedik.
A virágja nagyon szép, valószínűleg nem szél-, hanem rovarbeporzású, azaz szívesen veszi a méhek segítségét a megtermékenyülésben. Gyümölcse ehető, feltehetően szívesen megeszi a Homokháton eleséget kereső róka vagy nyúl, ezért a gyomrukban, majd a bélrendszerükben magukkal vihetik a magokat, és ahol az ürülék elpotyog, ott a kaktusz tovább terjeszkedik.
Ha hagyják. A kunbaracsit nem fogják, pár hónapon belül valamennyit kiássák és komposztálják, hogy ne kezdjen ismét terebélyesedni. Felveszek egy talajra hullott darabot a fotó kedvéért. Anikó nem hajlandó erre a mindenhová befurakodó alattomos tövisek miatt. Próbálom óvatosan megfogni, de bebizonyosodik, a medvetalpkaktuszban ott is van tövis, ahol nincs. Pár percig eltart, mire megszabadulok tőlük, nagy fájdalmat nem okoz, inkább kellemetlen érzés a bőrbe kapaszkodó, apró, szúró növényi fegyver.
A kaktusszal nem az a baj, hogy van, hanem az, hogy egyrészt idegenhonos inváziós faj, másrészt elveszi a helyet más, őshonos növényfajok elől. Ha hagyják, hatalmas legelőterületeken terjedhet el, problémát okozva az állattartók és a legelő állatok számára, csökkentve a biodiverzitást.
Konkrétan a kaktusznak a mi országunkban még nincsenek rá specializálódott ellenségei, hiányoznak azok az élőlények (állatok, gombák), amelyek Észak-Amerikában korlátozzák a növény terjedését. Ahol pedig egy növényfaj megjelenik és terjeszkedni kezd, az csak a már ott lévő őshonos fajok kárára teheti meg. Ha pedig ez megtörténik, akkor az erős egyre több helyet foglal el a védekezni korlátozottan képes más fajoktól és ez hosszú távon azzal is járhat, hogy az őshonos növényfajok sokfélesége lecsökken vagy akár teljesen visszaszorul egy adott területről.
Csecserits Anikó szerint a kontinensek bizonyos értelemben elkezdtek egymással felcserélődni. Az bizonyos, hogy például a kaktuszok Észak-Amerikából kerültek Európába, de az is biztos, hogy Európából is sok faj került át Amerikába, amelyek korábban nem voltak ott honosak.
Nagyon egyszerű is lehet a folyamat: valakinek a cipőtalpára vagy a ruhájára kerül a mag, hazatérve az a számára alkalmas környezetbe kerül és már meg is honosítottuk az addig ott nem előforduló, idegenhonos fajt.
A közeli Kunadacson is egyértelműen emberi közreműködésnek köszönhetően indultak el legelőhódító útjukra a kaktuszok.
Magyarországon még nem okoznak gondot, Ausztráliában viszont már igen. Olyannyira, hogy irtási programokat is indítottak több kaktuszfaj ellen is. Ott biológiai védekezést is bevetettek, azaz a kaktusz természetes ellenségeivel gyérítették a kaktuszok állományait. Európában jelenleg Spanyolországban és Bulgáriában védekeznek a kaktuszinvázió ellen, Magyarországon ez még csak lokális probléma, ami viszonylag könnyen orvosolható.
Az Észak-Amerikából például Kiskunhalas környékére átkerült homoki prérifű már annál nagyobb gondot jelent, mert nagyon agresszív faj, gyorsan szorítja ki az őshonos fajokat és az állatok szeretik.
Ha pedig egy faj kiszorítja az addig ott békésen éldegélőket, csökken az adott terület biodiverzitása, elindul a homogenizáció, eltűnhetnek nem csupán növény-, hanem állatfajok is. Ez nem csak magyarországi probléma, ezzel a gonddal küszködnek más kontinenseken, hiszen az őshonos fajoknak és azok természetes ellenségeinek megvan a szabályozó szerepe, nem hagynak egy fajt sem világuralomra jutni. Viszont ha megjelenik más országokból, kontinensekről olyan faj, amelynek nincs ellensége, az köszöni szépen és mások kárára nagyon jól fogja érezni magát.
Kicsit sétálva megnézzük a homoki gyepet, amelynek az egyik legfontosabb fűfaja az őshonos homoki árvalányhaj. Szabadon terjed, az állatok kevésbé legelik, bár a fiatal hajtásait eszik..
Még megnézzük a királydinnyét is. A névadás nem túl logikus, hiszen egy királyra sem hasonlít, dinnyére vagy dinnyekirályra meg aztán végképp nem. Az apró sárga virágú növény megnőve azonban sokkal gonoszabb tüskéket növeszt a kaktusznál. Csecserits Anikó szerint ha valaki nagy bizniszbe akar vágni, akkor vidéken egy területen elterjeszti a királydinnyét, majd nyit egy bicikliszerelő üzemet, ahol főleg a gumicserékre szakosodik, dőlni fognak az ügyfelek, akik nem értik, mitől durran ki folyton a kerék.
Anikó szerint ha egy adott területen nagy a sokszínűség, magas az őshnos fajok diverzitása, akkor az élőlények képesen egymás szabályozására és egy együttműködő közösséget alkotnak.
Az viszont komoly jelzés, ha ez a diverzitás csökken és az őshonos fajok visszaszorulnak: a rendszer önszabályozó képessége is sérülni fog emiatt.
Hazafelé utazva az autóban igyekszünk kitessékelni a valahogy megjelent apró homokháti legyeket az utastérből. Fokozatosan haladunk a folyamattal, a végén már azon mosolygunk hangosan, hogy akárhány légy repül ki, mindig marad kettő. Budapestre érve szép lassan az utolsó szárnyasok is elhagyják a kocsit, amivel ha csupán alig mérhetően icipicit növeltük az idegenhonos fajok számát. Hogy mindehhez mit szólnak az őshonos budapesti legyek, még nem érkezett hír.
(Borítókép: Szabó Réka / Index)