Wittner Mária a rendszerváltást követő magyar közélet egyik ikonikus alakja volt – ezekkel a szavakkal emlékezett Cseh Gergő Bendegúz, az Állambiztonsági Iratok Történeti Levéltára főigazgatója a most elhunyt ’56-os forradalmárra.
Miben áll Wittner Mária élettörténetének jelentősége?
A nyilvánosságban Wittner túlélőként megtestesítője azoknak az 1956-os forradalomban részt vevő felkelőknek, akiket később kivégeztek vagy hosszú börtönbüntetést kaptak. Ő maga is a legsúlyosabb ítéletekkel nézett szembe: először halálra ítélték, majd életfogytiglani börtönre, és még az 1962-es nagy általános amnesztiával sem szabadulhatott. Bátran kijelenthetjük, hogy az egyik legtöbbet szenvedett forradalmár volt, aki még megélhette a rendszerváltozást.
Mennyire tartotta őt számon a nyilvánosság, neve mikor vált szélesebb körben ismertté?
Ő 1970-ig börtönben volt, szabadulása után pedig kétkezi munkásként helyezkedett el, azt tehát nem mondhatjuk, hogy kulcsszereplője lett volna a rendszerváltást előkészítő ellenzéki mozgalmaknak.
Azt azonban kimondhatjuk, hogy sokan a szabadságnak egyfajta szimbólumaként tekintettek rá. Az is tény, hogy nagyon megosztó személyiség volt, kompromisszumok nélkül képviselte személyes meggyőződését, gyakran radikálisan fogalmazott, ez pedig az akkori összetettebb politikai helyzetben nem tette őt minden politikai oldal számára elfogadhatóvá. Az általa megjelenített hajlíthatatlan, kommunistaellenes retorika vele együtt most eltűnik a közbeszédből.
Sem képzettségéből, sem személyes ambícióiból nem következett az országgyűlési képviselői mandátum. Mi lehetett akkor az a politikai akarat, ami a kétezres évek közepén Wittner Máriát mégis a nagypolitika színpadára emelte?
Az 1956-os forradalomhoz való hozzáállás a rendszerváltást követő politikai közéletnek egy rendkívül fontos viszonyítási pontja lett. Wittner Mária véleménye, mely szerint az egykori MSZMP utódpártja a gyilkosok örökségét hordozza, olyan üzenet volt, amire az akkori politikai küzdelmekben éppen szükség mutatkozott.
Halálával lezárult a XX. század magyar történelmének egy fontos fejezete?
1956 megítélése – mint az összes történelmi eseményé – mindig a nemzeti emlékezetnek és emlékezetpolitikának a része marad, ilyen értelemben tehát az akkori események kérdése nem zárul le. Az azonban biztos, hogy nagyon kevés olyan egykor bebörtönzött ’56-os él már, aki még képes megjeleníteni azt a forradalmárszellemiséget, amit Wittner Mária megtestesített. Mindig hű maradt az 1956-os forradalomhoz, a rá jellemző hevületet megőrizte a rendszerváltozás utáni időszakban is, ez minden állásfoglalásában, politikai akciójában kitapintható volt.
Hangoztatta, hogy a „Gyilkosoknak nincs megbocsátás!”. A kérlelhetetlen, antikommunista szemtanúk távozása magával hozhatja ’56 megítélésének átértékelődését?
A forradalom történelmi, tudományos értékelése ettől nem változik meg, Wittner Mária pedig az utóbbi időben már nem volt aktív alakítója a közéletnek, ilyen értelemben most nem változik meg hirtelen valami. Az azonban valószínű, hogy halálát követően az idő múlásával ’56 eseménysorozata végérvényesen történelmi távlatba kerül. Ez azt is jelenti, hogy a kádári megtorlást közvetlenül átélők szubjektív emlékei, személyes véleményük már egyre kevésbé fogja befolyásolni a forradalom megítélését.
(Borítókép: Wittner Mária, volt ’56-os halálraítélt beszédet mond Tóth Ilona mellszobrának avatási ünnepségén a Bajcsy-Zsilinszky Kórház udvarán 2020. október 22-én. Fotó: Illyés Tibor / MTI)