Az élet és halál mezsgyéjén viaskodó emberek mindig is keresték a felsőbb hatalmak kegyeit, és ebben a kutakodásban napjaink modern hadseregében is hatékony segítséget nyújtanak a tábori lelkészek. Katonai kiképzésen jártunk, Kornél atya kalauzolásával.
Különleges hivatásokról szóló sorozatunkban bemutattuk már a helikopteres légi mentők mindennapjait, egy csillagász és egy mozdonyvezető munkáját.
Ezúttal egy szintén nem mindennapi hivatás képviselője következik a sorban: a tábori lelkész, Kornél atya, szigorúbb titulusával Horváth Kornél százados, római katolikus katonalelkész, aki a Magyar Honvédség Ludovika Zászlóalj és a Katolikus Tábori Püspökség kötelékében végzi szolgálatát, amelybe az ócsai katonai gyakorlótéren egy ragyogóan fényes őszi napon engedett betekintést az Index olvasói számára.
Stílszerűen katonás pontossággal érkeztünk a Pest megyei bázisra, ahol fotós kollégám nem titkolt megrökönyödésére
nem egy, a regényekből megismert tipikusan törékeny testalkatú pap, hanem egy szálfa termetű szakállas katona várt minket, terepszínű katonai egyenruhában, fején fekete barett sapkával, mundérjának bal ujján feszületet ábrázoló felvarróval.
Kalauzunk széles mosollyal üdvözölte stábunkat, majd ismertette a napi programot, miszerint leendő katonatisztek harci kiképzésébe tekinthetünk be, és amíg a gyakorlatok egyes állomásai között ingázunk, némi beszélgetésre is sort keríthetünk.
Magyarországon tábori lelkésznek nevezik azokat a katolikus papokat, protestáns lelkészeket és izraelita rabbikat, akik a Magyar Honvédség katonai szervezeteinél lelkipásztori szolgálatot végeznek. A katonalelkészek a Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat keretei között végzik tevékenységüket, amely szervezet katonai szolgálati alárendeltség tekintetében a honvédelmi miniszterhez tartozik. A katolikus tábori lelkészek az egyház berkeiben az Apostoli Szentszék által megalapított katonai ordinariátus tagjai, a katonai ordinárius pedig a megyéspüspökkel megegyező jogokkal és kötelességekkel rendelkezik.
A tábori lelkész feladata az Alaptörvény VII. cikke, a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény, az egyházi elismerésről és az egyházi jogi személyek jogállásának és működésének sajátos szabályairól szóló 295/2013. (VII. 29.) kormányrendelet, továbbá a bevett egyházakkal és vallásfelekezetekkel kötött megállapodásokban rögzítettek értelmében a vallásgyakorlás, lelki gondozás és egyházi szolgálat biztosítása.
A szót tett követte, és kisvártatva már egy civilek számára lezárt katonai gyakorlótér hepehupás útján, porfelhőbe burkolózva követtük szerkesztőségi autónkkal az előttünk haladó jóval magasabb kialakítású katonai járművet, amely hamarosan megállt, Kornél atya kipattant belőle, és a homokdombokon túlra mutatott. Előttünk a szél ördögszekereket terelgetett, és a mutatott irányban nagy létszámú, terepruhás, kézifegyverekkel felszerelt katonai alakulatra lettünk figyelmesek. Ezen a helyszínen hivatásos katonák felügyeletével másodéves tiszti hallgatók tartottak támadási gyakorlatot elsőéves társaiknak az alapkiképzés keretében. Mire felocsúdtunk az impozáns látvány hatása alól, egyszer csak előttem termett egy katona, aki kis, kúp alakú narancssárga párnás szivacsot, egy pár füldugót nyújtott felém. Köszönettel elvettem, és máris értelmet nyert a dolog: fegyverropogás tört ki, vaklőszerek pergőtüzébe kerültünk, alakzatba fejlődő katonák közeledtek félelmetes fekete CZ BREN 2 típusú gépkarabélyaikkal célra tartva, mások kúsztak, megint mások lőállást vettek fel, miközben a parancsnokoktól érces parancsok röpködtek az ütközet hevében. Aztán hamarosan elült a csatazaj, a támadás elsöprőnek bizonyult, néhol sebesültek feküdtek, legalábbis szerepük szerint.
A jövendőbeli tisztek ezzel a gyakorlattal egy olyan harci eseményt szimulálták, amikor védelmi állásba vonult szakaszukat kis erejű ellenség támadja meg, a támadást visszaverik, majd a szakaszt biztosító két tűzcsoport sikeres és elsöprő rohamot vezet az ellenség ellen.
A háborús akciófilmbe illő jelenet díszletei közt Kornél atya szemmel láthatóan otthonosan mozog, sőt, ismeri a szereplőket, a katonákat is. Mindenkihez van néhány jó szava, jelenlétét szemmel láthatóan a legnagyobb természetességgel fogadják.
Amikor hivatásáról kezdünk beszélgetni, mindenekelőtt felidézi, hogy Magyarországon a tábori lelkészi szolgálat 1994 óta létezik megújult formájában, ám történelmi iratok bizonyítják, hogy amióta ember az ember, és amióta a világban hadakozás van, az élet és a halál mezsgyéjén mozgó emberek, így például jellemzően
a katonák mindig is próbálták keresni a felsőbb hatalmak kegyeit, és voltaképpen ennek közvetítője a tábori lelkész.
Kornél atya személyes útkereséséről is szót ejtünk, és kiderül, hogy beszélgetőtársam papnövendékként először elhagyta a szemináriumot, és végül érett férfiként, harmincéves korában szentelték pappá. Akkor aztán, amikor tűnődött helyéről a világban, úgy gondolta, hogy a hagyományos plébánosi hivatás nem igazán passzol a személyiségéhez, ezért a papi élet alternatív lehetőségeit keresgélve akadt rá a tábori lelkészségre, ami megtetszett neki, tekintettel arra, hogy korábban a büntetés-végrehajtásnál dolgozott körletfelügyelőként és nevelőtisztként, vagyis számára az egyenruha és a szigorú világ nem volt ismeretlen. Így történt, hogy a pappá szentelését követő évben, 2012-ben a Magyar Honvédséghez került, ahol azóta is legnagyobb megelégedésére teljesít szolgálatot. Azt mondja, tábori lelkészként tulajdonképpen egy terület nélküli egyházmegyéhez tartozik, hiszen mindig ott van, ahol a katonák, miközben az egyházi regulák ugyanúgy vonatkoznak rá, mint a katonai szabályok.
Amíg mindezt megbeszéljük, már meg is érkezünk a kiképzés újabb állomására, egy tisztás mentén húzódó erdősávhoz, ahol hatalmas páncélozott harcjárművek bújnak meg a fák takarásában. A terep adottságai szerinti álcaruhát, arcfestést és sisakot viselő katonák álcaháló, tereptárgyak, lombok felhasználásával ördögi ügyességgel teszik percek alatt láthatatlanná a monstrumokat, majd a jól végzett munka után összeverődött katonai csoportokhoz itt is személyes ismerősként csatlakozik Kornél atya, akinek
magatartásában nyoma sincs ájtatosságnak, senki nem a papot látja benne, jóval inkább egy délceg, megjelenésével tekintélyt parancsoló magas rangú katonatisztet, aki mindezzel együtt puszta lényével is kedélyességet, vigaszt visz a kiképzés fáradalmaitól elgyötört katonák közé.
Amikor hivatásának szürke hétköznapjairól kérdezem, Kornél atya azt mondja, minden egyes munkanapja változatos, hiszen a honvédtisztképzésért felelős alakulat, a Ludovika Zászlóalj kötelékében szolgálva a missziós küldetések kivételével hivatali idejét általában a laktanyában tölti, és igyekszik minél több időt a katonák körében lenni, beszélgetni velük, részt venni az életükben. A kapcsolat olyannyira működőnek bizonyul, hogy olykor délutánonként is felkeresik őt a katonák, hogy közös vízipipázás mellett folytassák a megkezdett beszélgetéseket.
A külszolgálat persze teljesen más. Kornél atya már négyszer volt Koszovóban, egyszer pedig Irakban, és elmondása szerint a külföldi missziókban a katonák alapvetően nagyos szoros közösségben élnek, és mivel ő maga nem egy tipikus irodista pap, megragadja az alkalmat, és a hadszíntereken is jár gyakorlatokra, járőrözésre, mint mondja, igyekszik a honvédség hasznára lenni, ahogy csak teheti.
Fegyveres szolgálatot azonban nem lát el. Van ugyan önvédelmi fegyvere, mert katonaként az önvédelem, illetve a bajtársai védelme a kötelessége, de támadó hadműveletekbe a katonai lelkészeket nem lehet vezényelni,
hiszen a genfi egyezmény értelmében a hadsereghez tartozó tábori lelkészek minden körülmények között tiszteletben tartandók és védelemben részesítendők.
Ugyanakkor papként mentálisan erősnek kell lennem, lehetőleg erősebbnek bárkinél, hiszen én nem foglalkozhatok önmagammal, mégoly nehéz harctéri helyzetekben sem gyökerezhet földbe a lábam, nekem segíteni kell a bajtársaimat, ez a feladatom. És alapvetően ez így jó
– így vall hivatása lényegéről.
Közeledünk látogatásunk utolsó kiképzési állomásához, és még ha nem tudnánk, hova igyekszünk, akkor is figyelmeztetnének a jelek, hiszen szúrós, torkot és szemet irritáló szagok terjengenek a levegőben, amikor a gáztámadás szimulációjának helyszíne felé tartunk. Amikor odaérkezünk, éppen megnyílik egy sátor lapja, és kivörösödött szemű katonák özönlenek ki rajta, gázálarccal a kezükben, levegő után kapkodva.
Amit azután látunk, az pedig hasonlatos egy fiataloknak szóló éjszakai szórakozóhely hátsó kertjében hajnaltájt tapasztalható jelenethez: a katonák térdükre támaszkodva – nincs szebb szó erre –, nyálukat folyatva, köpködve, öklendezve igyekeznek túltenni magukat az előzőleg őket ért gáztámadás-szimuláció megpróbáltatásain.
Azt pedig, hogy mindezek előtt mi is történt, szemlélődőként hamarosan magunk is végignézhetjük, bár Kornél atya nem éri be a bámészkodó szerepével, maga is gázálarcot ragad, és beáll a kiképzésben részt vevők sorába.
Még a szabad levegőn a parancsnok párokba rendezi a katonákat, mert a gázsátorban az egyik gyakorlat arról szól, hogy az egymással szemben állóknak mély levegőt véve le kell tekerniük a gázálarcuk szűrőbetétjét, és azt ki kell cserélniük a szemben állókéval.
„Felkészülni, vigyázz, végrehajt!” – hangzik a parancs, majd a kaján kérdés: „Mindenki vidám?”
Amúgy a kiképző parancsnokok kommunikációs stílusa különös erejű: a hangnem ellentmondást nem tűrő, ugyanakkor emberséges, bár néha ironikus, de korántsem olyan fröcsögve arcba üvöltős, mint amilyet a hollywoodi katonai filmek katonai kiképzéseiből megismertünk:
„Tehát, hölgyek, urak, én is felveszem a gázálarcomat, most kulturáltan be fogunk menni, és mindent úgy fognak tenni, ahogy én mondom. Ne pánikoljanak, és ne felejtsék, ne nyúljanak a szemükhöz és az arcukhoz!”
Ez után az utasítás után nyelte el a nagy katonai sátor a gázálarcos katonákat, akik jó néhány perc elteltével a kocsmai hányós jelenetet idézve tódultak ki ismét a szabad levegőre.
Amikor azt firtatom, mi értelme ennek a gyakorlatnak, kiderül, hogy nem is annyira a gáztámadásról és annak kivédéséről szól, jóval inkább arról, hogy a leendő tiszteket kizökkentse a komfortzónájukból, hogy szélsőségesen megváltozott körülmények között is meg tudják tartani az önkontrolljukat, nehéz helyzetben is képesek legyenek fegyelmezetten végrehajtani a kapott utasításokat.
A gáztámadást szimuláló gyakorlat után Kornél atya némi regenerálódás után kivörösödött szemmel, krákogva válik ki a honvéd tisztjelöltek közül, és mielőtt folytatnánk a már megkezdett beszélgetésünket, papír zsebkendőt kér, mert mint mondja, ez a gáz igencsak megdolgoztatja a nyálkahártyákat.
A papi és a katonai lét furcsa kettősségéről beszélgetünk, és Kornél atya azt mondja, régen váltig azt gondolta, hogy a tábori lelkészeknek ötven százalékban papnak, ötven százalékban katonának kell lenniük, és eszerint kell lavírozniuk. Manapság azonban, sok tapasztalattal a háta mögött jóval inkább úgy véli, hogy mindig is a papi mivoltukat kell előtérbe helyezniük, mert a honvédségnek nem azért van lelkészekre szüksége, mert jól futnak vagy éppenséggel jól lövöldöznek, hanem pontosan azért, mert ők papok, és nekik ott kell lenniük a katonákkal örömükben, bánatukban.
Hivatása szépségéről vallva Kornél atya éppen ezt emeli ki, amikor azt mondja, minden percét élvezi annak, hogy nyitott gondolkodású fiatalok közt töltheti a mindennapjait, lelki támaszt biztosíthat nekik.
Úgy gondolom, hogy ha egy picit hozzá tudok járulni a tisztképzés sikerességéhez, a katonák hitéletéhez, akkor már boldog vagyok. És ha valakit el tudok indítani az úton Istenhez, akkor igazán boldog vagyok
– összegzi ars poeticáját a kiképzőbázis sorompójánál búcsúzóul Horváth Kornél százados, római katolikus katonalelkész.
Várjuk olvasóink javaslatait, milyen további különleges hivatásokról olvasnának szívesen az Index Mestersége címere riportsorozatában. Írjanak nekünk akkor is, ha akad ismeretségi körükben olyan, aki különös vagy érdekes hivatást űz, és szívesen bemutatná szakmáját az Index riportsorozatában.
Leveleiket az indexugyelet@mail.index.hu címre várjuk.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)