Az Index sorozata ritka vagy épp nagyon is sokakat érintő mentális betegségeket, idegrendszeri zavarokat mutat be konkrét személyeken, egyéni sorsokon keresztül. A hetedik részben az evészavarok két fő típusát, az anorexiát és a bulimiát mutatjuk be Kotánczi Lili segítségével. A 23 éves lány fiatal kora ellenére megjárta már a poklok poklát, napra pontosan egy évvel ezelőtt egy öngyilkossági kísérletet is elkövetett. Most mégis önként vállalta, hogy elmeséli a történetét, hátha azzal másoknak is segíthet.
Budaörsre tartunk a 40-es busszal. A jármű lelassít, majd felszáll egy fiatal lány uszkár típusú nagy testű kutyájával. A sofőr mérgesen megjegyzi, hogy „az ebnek kötelező a szájkosár”. Az utas higgadtan rávágja: „neki a törvény szerint nem kell”. A férfi annyiban hagyja, de azt azért odaböki:„akkor haladjunk”.
Ekkor még nem sejtjük, hogy a buszos jelenet egyik főszereplője nem más, mint mai interjúalanyunk, ez csak a találkozó helyszínéül választott kávézóba érve válik világossá. Hamar megtudjuk, hogy a jól fésült uszkárt Effinek hívják, és a törvény szerint valóban nem kell neki szájkosár, tanuló mentálhigiénés segítőkutyaként ugyanis speciális bilétája van.
23 éves gazdája, Kotánczi Lili a sorozat korábbi részeit olvasva önként vállalta, hogy elmeséli a történetét.
A hullámvasút 12 éves korában kezdődött, leginkább OCD-re hajazó panaszokkal.
Elkezdtem érintgetni a kezem ügyébe kerülő tárgyakat, vagy épp a fejembe vettem: minden küszöböt ötször kell átlépnem, de az is előfordult, hogy napi ötven kézmosásra kényszerítettem magam. Azt gondoltam, hogy ha ezeket a dolgokat nem teszem meg, akkor történik valami a családommal, esetleg meghalok
– idézi fel a gyerekkorát a fiatal lány, akinek a kényszerbetegségre utaló tünetei idővel csak erősödtek, a szorongás és a depresszió a mindennapjai részévé vált.
Az azóta eltelt tíz évben szakemberek sorával konzultált, pszichiátriáról pszichiátriára járt, hónapokat töltött zárt osztályon, ahonnan több alkalommal is megszökött.
Kényszerbetegség (OCD), Asperger-szindróma, generalizált szorongás, magatartászavar, borderline személyiségzavar, paranoid pszichotikus zavar, bipoláris zavar – ezeket a betegségeket kivétel nélkül diagnosztizálták nála, de ma már tudja, hogy a felsoroltak közül kizárólag az Asperger és a bipoláris zavar az, ami valóban jellemző rá.
Bár történetünk főszereplője 16 éves korában az egyik kórházban kitöltött egy tesztet, amely jelezte, hogy hajlamos az evészavarokra, az évek múlásával az anorexia és a bulimia mégis háttérben maradt, legalábbis látszólag.
„A sok egyéb, vélt vagy valós diagnózis mindig elterelte a szakemberek figyelmét, pedig az evészavar már a kezdetektől fogva ott volt. Mindig is ez volt a problémahalmaz magja, noha évekig láthatatlan maradt” – mondja, majd kiemeli: először 14 évesen fogott bele intenzív diétába, és pár nap alatt annyira kiéheztette magát, hogy azt érezte, mindent fel kell falnia. A túlevéstől azonban bűntudata lett, így újra a fogyókúrába menekült, és egy csapásra elindult egyfajta jojó-effektus. Miután a két véglet sokáig kompenzálta egymást, a betegség jó ideig a család számára is észrevétlen maradt.
Evészavara szempontjából fontos állomásnak tekinthető, hogy 17 évesen az egyik egészségügyi intézményben – ahova csak a fenti diagnózisok miatt ment vissza kontrollra – megpillantott egy olyan részleget, ahol anorexiásokat kezeltek.
Rögtön megfogalmazódott bennem: na igen, ez az, amit nekem is el kell érnem ahhoz, hogy szerethető legyek. Ezzel együtt tetszett a gondolat, hogy azokat a lányokat, akiknek nincs mellük vagy fenekük, a férfiak kevésbé veszik észre. Imponált a láthatatlanság, miközben szeretetre és figyelemre is nagyon vágytam. Az evészavarok kettősségén, logikátlanságán máig gyakran elcsodálkozom
– fogalmaz, hozzátéve, hogy a kórházban látottak hatására elkezdett egyre kevesebbet enni.
Az agya egy kalkulátorrá alakult át, folyamatosan számolgatta a kalóriákat, majd a betegség átfordult bulimiába, ami odáig fajult, hogy nemegyszer 8 órán keresztül felváltva evett, és hánytatta magát.
Ebben az időszakban az evészavart már a családja elől sem tudta titkolni. Látványosan lefogyott, de a várt boldogság elmaradt, mi több, a depresszió csak még jobban eluralkodott rajta.
Többször könyörögtem anyukámnak, hogy öljön meg. Rettenetesen nehéz volt a szüleimnek, emlékszem, hogy felváltva vettek ki szabit, hogy valamelyikük mindig velem lehessen. Sokszor láttam anyát sírni, ha hallotta, hogy hánytatom magam, akkor bezárkózott a hálószobába, és ott zokogott
– meséli.
A betegség idővel nemcsak mentálisan, de fizikálisan is megviselte, a szervezete különböző módokon jelezte, hogy elég volt, ezt a létformát nem bírja tovább. A gyomra a sok hányás miatt szinte teljesen leállt, de a szívével is gondok akadtak.
„Éjszakánként rendszeresen felébredtem, éreztem, hogy jéghideg vagyok. Nem tudtam, miért riadok fel állandóan, mígnem az egyik orvostól megtudtam, hogy ha a szívverés kritikusan lelassul, akkor a test szándékosan felébreszti magát a túlélés reményében. Ezt rendkívül ijesztőnek találtam, ezért tavaly nyáron egy picit leálltam, egy dietetikus segítségével összeállítottunk egy olyan étrendet, amivel még szintén vékony maradtam, de még nem csúsztam bele az életveszélyes kategóriába” – emlékszik vissza 2021 nyarára.
A jobb időszak azonban nem tartott sokáig, az újabb mélyrepülést egy traumatikus élmény váltotta ki. Az evészavarokkal küzdő lány tavaly nyáron a Balatonnál nyaralt a legjobb barátnőjével, épp ott és akkor, amikor egy testvérpár a vízbe fulladt, az esetről az Indexen is beszámoltunk.
A történtek hatására Lili ismét szorongani kezdett, azt érezte, hogy nem bírja tovább elviselni mindazt, ami felgyülemlett benne, ezért elhatározta: öngyilkos lesz. Először 2021. október 1-jén akarta megtenni, de aznap belenézett a tükörbe, és úgy érezte, a teste még nem áll készen.
Azt gondoltam, hogy ilyen kövéren nem találhatnak meg, ilyen kövéren nem temethetnek el. Ezért megvártam a reggelt, amikor újra belenéztem a tükörbe. Akkor egy picit jobb volt a testképem, emlékszem, hogy azt mondtam magamban: »rendben, szuper, most már mehet«
Végül napra pontosan egy évvel ezelőtt, október 2-án ment ki a budaörsi erdőbe, ahol több doboznyi gyógyszert vett be.
Mint mondja, valójában nem akart meghalni, csak nem látta, másképp hogyan tudna véget vetni annak a belső feszültségnek, amit érzett. Mégis, miután lenyelte a tablettákat, megfogalmazódott benne gondolat, hogy rosszul döntött, ezért felhívott egy zöld számot.
A vonal túloldalán lévő személynek örökké hálás leszek, ő mentette meg az életem, a beszélgetésünk hatására ugyanis beleegyeztem, hogy kihívja a mentőket. A probléma csak az volt, hogy konkrétan az erdő közepén voltam. Azonkívül, hogy láttam magam mellett egy árkot, semmilyen támpontot nem tudtam megadni, telefont pedig csak a filmekben tudnak bemérni. Ahogy teltek a percek, a gyógyszerek hatni kezdtek, már csak homályos foltokban van meg, hogy a helyszínre érkeznek a mentők és a rendőrök. Amikor beraktak a kocsiba, látni már nem láttam, csak hallottam és éreztem, ahogy szirénázva száguldunk
– emlékezett vissza a Lili, aki néhány órával később a toxikológián tért magához. Amikor kinyitotta a szemét, meglátta, hogy épp infúziót adnak neki, a zsák oldalára pedig rá volt írva: 500 kalória.
„Kitéptem magamból az infúziót, emlékszem, hogy a nővérek nagyon ki voltak akadva” – jegyzi meg.
A bezártság annyira megviselte, hogy az intézményből többször megpróbált kiszökni. Miután az ajtón nem tudott kimenni, az ablakon igyekezett kimászni, aminek az lett az eredménye, hogy kizuhant a másodikról, de csodával határos módon túlélte. A becsapódást szinte meg sem érezte, utólag a horzsolások és a kék-zöld foltok láttán döbbent csak rá, mekkorát esett.
A történtek után a toxikológiáról a traumatológiára, majd a pszichiátriára szállították, ahol végül másfél hónapot töltött. Ez idő alatt 8 kilót fogyott.
Mérföldkő volt az életében, hogy ebben az időszakban találkozott azzal az orvossal, aki megállapította: az evészavar mellett bipoláris zavara is van.
„Ő volt az első, aki megértett. Végre hozzájutottam a megfelelő gyógyszerekhez, ami segített kijönni a depresszióból. Összességében sokkal jobb lett a közérzetem, de sajnos az evészavar máig része az életemnek, egyelőre nem látom, hogy ezt a betegséget miként tudnám magam mögött hagyni, görcsösen ragaszkodom a korábban kialakított rituálékhoz” – vallja be.
Arra a kérdésre, hogy pontosan melyek ezek a rituálék, részletesen leírja, miként néz ki egy átlagos napja a táplálkozás szempontjából.
Minden reggel zabkásával vagy müzlivel indítja a napot. Délben iszik egy jegeskávét, délután pedig elfogyaszt egy magas fehérje- és energiatartalmú shake-et, amit hagyományosan az alultáplált, krónikus betegeknek adnak, minden megtalálható benne ugyanis, amire a szervezetnek szüksége van. A főétkezés számára a vacsora, amikor jellemzően salátát eszik puffasztott rizzsel. Ha a nap folyamán bármikor leesik a vércukorszintje, vagy úgy érzi, hogy rosszul van, akkor eszik pluszban egy proteinszeletet.
Lili most is nagyon vékony, súlyát szándékosan nem árulja el, pontosan tudja ugyanis, hogy az érintettek folyamatosan versenyeznek egymással.
„Biztos vagyok benne, hogy ha egy anorexiás, bulimiás sorstárs a cikket olvasva megtudná, hány kiló vagyok, akkor az általam bemondott súly alá szeretne menni. Senkit nem szeretnék triggerelni” – jelenti ki.
Az anorexia bulimiás szubtípusával küzdő fiatal máig rendszeresen bekerül a sürgősségire, hol amiatt, mert kritikusan alacsony a vércukorszintje, hol azért, mert kiszárad. Az ellátás terén a legnagyobb hibának azt tartja, hogy szinte mindenhol csak felületes, tüneti kezelést kap, majd kiengedik, de a probléma gyökere ott marad.
Szülei és saját terapeutája a lehetőségekhez mérten próbálják kontroll alatt tartani, amit 23 éves felnőtt nőként igencsak nehezen visel. Egy héten háromszor kell mérlegre állnia, az aktuális testsúlyát pedig elküldik a szakembernek. Az édesapa azt a javaslatot kapta, hogy ha a lánya nem hajlandó mérlegre állni, akkor kapja fel, és vele együtt méredzkedjen meg. Ha ezt követően egyedül is rááll az eszközre, akkor a két szám közötti különbségből könnyen kiderítheti gyermeke testsúlyát.
Természetesen ahogy szinte minden, evészavarral küzdő személy, Lili is bevetette a tipikus trükköket. Mérlegelés előtt kiszökött a szobájából, hogy annyit igyon, amennyi csak belé fér, de idővel lebukott. Előfordult, hogy megígérte, rááll ivás nélkül a mérlegre, csak előtte hadd menjen el sétálni egyet. Persze egy közeli kútnál szintén teleitta magát.
Visszagondolva arra a jelenetre, amikor reggel 7-kor egy üres parkban azzal töltöttem az időmet, hogy erőszakkal nyomjak magamba több liter vizet, elég abszurd, de sajnos az evészavar nagyon sok mindenre rá tudja venni az embert. A betegség mintha elhitetné veled: milyen jó lesz, ha elérsz addig, hogy szinte már meghalj, vagy tényleg meghalj
– fejti ki, jelezve hogy tudja, még nagyon hosszú út vár rá.
A mindennapokban pszichiátriai rohamjelző kutyája, Effi a támasza. A kétéves fekete uszkár hivatalosan csak 3 éves kora után lesz segítőkutya, de gazdája szerint már most is több alkalommal megmentette az életét.
Miatta rendszeresen kimozdul, sétál, a természetben van, és többet barátkozik. Társát mindenhova viszi magával, mellette ugyanis biztonságban érzi magát. Kölcsönösen ragaszkodnak egymáshoz, amikor Lili kórházba kerül, Effi is depressziós lesz.
„Jelenleg csak miatta érzem azt, hogy életben kell maradnom. A családom pontosan tudja, mennyit szenvedtem már. Nem azt mondom, hogy megértenék, de értenék, miért választom a könnyebbik utat. Effi viszont csak annyit érzékelne, hogy egyik napról a másikra eltűnök. Nem akarok neki csalódást okozni” – zárja sorait.
Ahogy a cikksorozat korábbi részeiben, most is felkerestünk egy szakembert annak érdekében, hogy még pontosabb képet kapjunk az adott betegségről. Ezúttal dr. Lukács Lizát, az evészavarok szakértőjét hívtuk segítségül, akinek épp a hetekben jelent a témában a legújabb könyve „Ne cipeld tovább!” címen. A krízistanácsadó szakpszichológus maga is hosszú évekig volt érintett, gyakorlatilag az evészavar minden típusával és a túlsúllyal is meggyűlt a baja. Saját példája okán és szakemberként is behatóan ismeri a területet, az anorexiát és a bulimiát a következőképp írta le:
Az anorexia és a bulimia is pszichoszomatikus zavarnak tekinthető, vagyis a markáns testi és evési tünetek mögött pszichés elakadások, az érzelemszabályozás, a konfliktuskezelés nehézségei, a megküzdési készségek elégtelensége és a család működészavarai figyelhetők meg.
Anorexiáról akkor beszélünk, ha a páciens megfelel annak a három kritériumnak, miszerint
Sajnos egyre több a gyermekkorú páciens, akiknél a tartósan fennálló kóros soványság és alultápláltság következményeként hormonális zavar, csontritkulás akadályozza a testi érés és a csontfejlődés folyamatait.
Az anorexiásoknak többnyire nincs betegségtudatuk, emiatt gyakran ellenállnak a pszichoterápiás kezelésnek, vagy csak látszólag együttműködők. A legtöbben közülük évekig ilyen-olyan diétákkal, testsúlycsökkentő szerekkel és testedzéssel próbálják meg kontrollálni a vélt súlytöbbletüket.
Súlyos pszichiátriai zavarról van szó, amely halálos kimenetellel is járhat. A páciensek 20 százaléka 20 éven belül meghal, minden ötödik elhalálozás öngyilkosság miatt következik be.
A bulimiások falásrohamokkal küzdenek, ilyenkor nagy mennyiségű ételt tömnek magukba – általában egyszerű szénhidrátokat, amelyeket amúgy elkerülnek, vagy minimálisra csökkentenek a hétköznapi étkezéseikben –, majd valamilyen kompenzáló viselkedés, így például önhánytatás, intenzív testedzés, koplalás, hashajtó és/vagy vízhajtó szerek alkalmazása révén igyekeznek elkerülni a hízást. Sokat foglalkoznak a testi megjelenésükkel, és szoronganak amiatt, mert mások esetleg negatívan ítélik meg őket a súlyuk miatt. Ők is félnek a hízástól, ez tehát egy közös pontja a kétféle típusú zavarnak. A bulimiások általában normál testsúlyúak, vagy mérsékelt súlyfelesleggel küzdenek, így a külvilág számára akár évekig vagy évtizedekig is rejtve maradhat a probléma.
Az evészavarok gyökere minden esetben mélyen a gyermekkorba nyúlik vissza. A rendszerszemléletű megközelítés elengedhetetlen ezen zavarok megértésében és kezelésében. Mindez azt jelenti, hogy olyan változások vezethetnek testi-lelki gyógyuláshoz, amelyek egészséges érzelmi, konfliktuskezelési, táplálkozási rendszert alakítanak ki a családban. Fontos megértenünk, hogy nem elég kizárólag az evészavaros páciensre koncentrálni, hanem a tágabb környezet részvétele is szükséges.
A családtagok számára intő jel lehet, ha megváltozik a személy táplálkozási magatartása. Kerüli a közös étkezéseket, csak alacsony kalóriatartalmú ételeket fogyaszt, számolja a kalóriákat, táplálkozással kapcsolatos rituálékat fejleszt ki: például nagyon apró darabokra vágja a falatokat, nagyon lassan eszik, előtte túl sokat iszik, rejtegeti, felhalmozza a meg nem evett ennivalót. Sok időt fordít a számára elfogadható, szigorúan kalóriaszegény ételek készítésére. Jellemző, hogy fél a súlygyarapodástól, rendkívül elégedetlen a súlyával, alakjával, naponta többször méredzkedik. Számos érvet használ az étel visszautasításának magyarázatára: teltségérzése van, fáj a hasa, nem tudja lenyelni az ennivalót, mindenmentesen étkezik, gluténérzékeny, magas a vércukorszintje.
Vannak közöttük, akik naponta több órát töltenek testmozgással, és bűntudatuk van, ha nem edzhetnek. Látszatra sokáig tűnhet egészségesnek, energetikusnak egy evészavaros személy, ám a betegség előrehaladtával egyéb tünetek is megjelennek: ingerlékennyé válik, állandóan fáradt, ég a gyomra, székrekedése van, megromlanak a kortárskapcsolatai, jelentős hangulatingadozásokkal küzd.
Az átlagnépességben maximum 1-3 százalék az előfordulási gyakoriság, azonban bizonyos csoportokban, foglalkozásokban, ahol jelentős a karcsúságideál-nyomás, például modellek, táncosok, balettosok, egyes sportágak – például ritmikus sportgimnasztika, jégkorcsolya – gyakorlói körében ennél jóval magasabb az arány, akár 60-70 százalék is lehet. Fontos kiemelni, hogy a megelőzésre mindenképpen több figyelmet kellene fordítani a családokban és az iskolákban is.
Ha már fennáll a probléma, hazánkban több helyen működik szakellátás: a Semmelweis Egyetem I. sz. Bókay utcai Klinika, valamint a Vadaskert Kórház és Szakambulancia is fogad evészavaros pácienseket, azonban a férőhelyek száma igen korlátozott, hosszú várólista van. Állandó napirenden van egy evészavarokra specializálódott klinika létrehozása, azonban ez financiális okokból eddig nem valósult meg.
Minden esetben csak a komplex kezelés jelenthet kiutat, mivel a betegség is meglehetősen összetett, és majdnem minden életterületet érint. Pszichiátriai kórképekről van szó, ezért a pszichés háttér feltérképezése és rendezése elengedhetetlenül része a gyógyulási folyamatnak. Ennek érintenie kell az evéshez és a testhez fűződő viszonyt is, ellenkező esetben gyakoriak a tünetváltások. A páciensek körülbelül 50 százaléka teljesen meggyógyul, 30 százalékuk állapota javul, azonban valamilyen mértékben érintett marad, vagy tünetet vált, míg 20 százalékuk evészavarral éli le az életét.
Nagyon komolyan kell vennünk ezeket a zavarokat: sem az életmódváltás, sem az idő, sem az önbizalom-erősítés vagy az akaraterő fejlesztése nem jelent valódi megoldást.
A sorozat korábbi részeit ide kattintva érheti el: 1. rész (borderline személyiségzavar), 2. rész (skizofrénia), 3. rész (Tourette-szindróma), 4. rész (autizmus), 5. rész (bipoláris zavar), 6. rész (narkolepszia).
Ha tanácsra, segítségre vagy szakemberre van szüksége, az alábbi elérhetőségeken is érdeklődhet:
(Borítókép: Kotánczi Lili. Fotó: Nagy Tamás / Index)