A vár fölé emelkedő kilátósétány megosztja a látogatókat. Első látásra kétségtelenül nem igazán kecses. Másodikra sem. Viszont szinte üt az üzenet.
Egyesben kaptatunk föl a hegyre. Egy darabig aszfaltos burkolaton haladunk, pár éve még ez sem volt itt, de hát csoda készül, jövő év végére függőhíd köt össze majd a két hegyet, vélhetően nem kevés pénzért lehet majd parázni a több mint százötven méteres mélység fölött.
A kis dél-koreai terepjáró borzalmasan néz ki, a legszebb kifejezés rá az ütött-kopott, de teszi a dolgát. A magas felépítmény derekasan zöttyen bele a hepékbe és a hupákba, mert itt csak ebből a kettőből van kínálat, egyenes nincs. Ha volna, az is ferde lenne, mert az emelkedő ránézésre legalább harmincfokos, és még nem vagyunk a tetején, pedig jobb lenne.
Vicces fiúkkal utazom, mert a legmeredekebb szakaszon száll ki Ringer István, a PIM sátoraljaújhelyi Kazinczy Múzeumának igazgatója, hogy két műanyag szalagot kikössön, ami az utunkat állja. Közben még visszajön, és tessék-lássék megrángatja a kéziféket, miközben mosolyog, hogy biztos, kellőképpen meghúzta-e. Szoboszlay Marcell, a múzeum fotósa megnyugtatja, menjen nyugodtan, ha enged a szerkezet, majd legfeljebb kedvesen integetünk, aztán valahol csak megáll a kocsi, 330 méter magasan vagyunk, de az onnan levezető száguldás sem tarthat vég nélkül. Kurt Vonneguttal szólva: kacagunk.
A sátoraljaújhelyi Várhegyen ér véget a kirándulás első szakasza. Nem ismeretlen a hely, a munka tizenötödik éve tart, a hegy már ismerősként üdvözöl.
Az első perc mindig a csodálkozásé. A hegy lábánál kezdődik kelet és dél felé az Alföld, a hegy mögött pedig a Hegyköz csodálatos kihűlt vulkánjaival, káprázatos látványával. Megjegyezzük, bármerre fordulunk, mindig mást látunk, a Bodrogköz tiszta időben teljesen elénk tárul, és most szikrázik a napsütés. Szótlanul gyönyörködünk, ezt újra és újra jó szótlanul megélni.
Ringer István beugrója a régészet világába I. Rákóczi György ágyúöntő műhelyének a feltárása volt a pataki vár kertjében. Szorgosan öntötték egy időben az ágyúkat Sárospatakon a Rákócziak. Szükség soha nem volt rá, mert a Rákóczi-várat soha senki nem ostromolta, még a kapuját sem döngették meg a kelleténél hangosabban.
Talán ez nem tetszett a helyieknek, és Bástya elvtárshoz hasonlóan meg is sértődhettek, mondván, „a mi várunkat már meg sem akarják ostromolni, hát ez a vár sz.rt sem ér?”, és nosza, még a pandémia előtt jóval kitalálták a Sárospataki Ostromhétvégét. Azóta évente egyszer a gaz hagyományőrzők megpróbálnak feljutni a falakon, hogy bevegyék az erődítményt, az igaz hagyományőrzők ezt nem hagyják, a közönség pedig tapsol.
Az ágyúöntő műhely maradványai felé egy látogatóközpontot is készült, ami évek óta népszerű helyszíne a várnak. Ez a látványos projekt könnyen hozzáférhető.
Az újhelyi vár kicsit más. Az itt nemrégiben átadott kilátósétány, amit az internetes szlengben Vasszörnynek neveztek el, már a 37-es főútról is látszik, de igazán itt magasodik fölénk.
Első látásra kétségtelenül nem igazán kecses. Másodikra sem. Viszont szinte üt az üzenet, az acélból készült kilátónak és a sétánynak a lehető legélesebben el kell ütnie attól, amit megmutat. Nem lehet ide korabeli kilátót építeni, például pont azért, mert ilyen soha nem volt itt, és ez a lehető leggázabb történelemhamisítás lenne.
Nem először járok itt. Jelen voltam az ásatások megkezdésénél, akkor is, amikor már volt mit megmutatni, és mások mellett Kovács Gábor apróhomoki fazekasmester középkort idéző hacukában korongoztatta a gyerekeket, akkor is, amikor előbukkantak a falak, és most is, amikor felmászunk. A legmagasabb pontra érve lenézek, és azt érzem, erre érdemes volt tizenöt évet várni.
Elénk tárul a vár már feltárt alaprajza, mesél a töredékesen ránk maradt magyar középkor úgy, hogy ezt a 21. század mutatja.
Kövezzenek meg (ne!), de engem a Vasszörny elvarázsol, mert azt engedi látnom, amit másfél évtizede szeretnék.
A Vasszörnynek természetesen nem ez a neve, a közösségi médiában bukkant fel, ennél cifrább formákban is emlegetik a turisztikai attrakciót, mert ez az. A napokban adták át, és azóta nem csitulnak körülötte az indulatok.
Az Albert Tamás tervei alapján készült acélszerkezetes kilátósétány a nyugati várfal és torony kontúrjában fut, és az északnyugati torony fölötti kilátópontban végződik. Ezekkel együtt elkészült az északi ciszterna korlátja, valamint a déli szárazárok feletti híd rekonstrukciója. Az ideiglenes belső közlekedők és a jövőben tovább bővülő információs pontok mellett egy tematikus sétány is megvalósult a várrom körül.
Aki odalátogat, annak feltűnik, a sétány csak egy részén magasodik a várfalak fölé, a legnagyobb falmaradványokat szabadon hagyja.
A közösségi médiában a kommentelők között elindult egy indulatos, öncélúan destruktív áradat, ami a „nem tetszik” szintjén mozog. Ezzel nem lehet vitatkozni. Szakmai érvekkel lehetne, de azok még váratnak magukra. Az eredeti cél pontosan a magyarországi várrekonstrukciók örvén felbukkant vita – turistacsalogatással indokolható-e a történelemhamisítás – elkerülése volt. Ennél jobban egy kilátósétány el nem üthetne a középkori hangulattól, jelzi, ez csak megmutatja azt, mit sikerült a várból eddig megmenteni.
A sátoraljaújhelyi vár rekonstrukciója attól unikális, itt nem egy romos várat varázsolnak újjá, mint Füzéren, Regécen vagy Diósgyőrben – hogy csak a közeli példák soroltassanak föl.
Sátoraljaújhelyen egy teljesen elpusztult, a természet óvó ölelésébe bújt építményt kezdtek szép lassan feltárni tizenöt évvel ezelőtt. Itt semmi nem épült, kis túlzással a hegyet hordták le a romokról. Ha volt pénz, addig dolgoztak, amíg tartott. Ha elfogyott, a gazdag leletanyagot konzerválták, hogy idővel megmutathassák.
A régész-múzeumigazgató úgy számol, ha olyan ütemben haladnak, mint az utóbbi három évben, akkor egy évtized alatt ott tarthatnak, hogy az ő munkájuk véget ér. Csak azt a kőanyagot építik vissza, amit a helyszínen találnak.
Az újhelyi vár a 16. században elpusztult, és ezt tiszteletben tartjuk
– mondja Ringer István.
A füzéri, a diósgyőri, a boldogkőváraljai vár tényleg látványosabb, a korabeli források adatai szerint építették őket újjá. Egyéni problémám a diósgyőrivel, hogy egykori miskolci tiniként mi még a romos falakon ücsörögve buliztunk a Kaláka fesztiválokon, hallgattuk a dixie-t, és abban a gimiben érettségiztem, amelynek diákjai egyedüliként késő délután tartották a ballagást, mert utána fáklyás felvonulással mentek be a várba, ezért amióta az impozáns erődítményt újjávarázsolták, nem volt még kedvem odalátogatni.
Ringer István nem akar állást foglalni abban, hagyni kellene-e ezeket a romokat abban az állapotban, amibe kerültek, vagy fel kell-e újítani őket. Azt azonban fontosnak tartja hozzátenni, hogy a füzéri és a diósgyőri vár esetében a rekonstruált elemek jórészt vasbetonból vannak, esetenként pedig gipszkartonból. Lemeszelik fehérre, ki kapargatja meg, mi van alatta?
A még fellelhető inventáriumok sokat segíthetnek az eredetiségre való törekvésben. Ezeket a középkorban feltehetően éves gyakorisággal készítették a nyilvántartás frissítése céljából vagy akkor, amikor az adott erődítmény harci cselekmények vagy tulajdonosváltás miatt gazdát cserélt. Az összeírást elrendelők céljától függően készülhetett puszta tüzérségi leltár, amely kizárólag az adott vár lövegparkját mutatja be, a vár fegyverzetének egészét felölelő lista vagy a fegyverzet felsorolásán túlmenően további, főként gazdaságtörténeti jellegű információkat adó inventárium. Ez utóbbiaknak a hadtörténeti mellett kultúrtörténeti értéke is nagy, mivel egyrészt átfogó képet nyújtanak az adott erősség egészének pillanatnyi állapotáról, az épületekről, azok berendezéséről, a várbirtokról, másrészt szerszámaik, anyagaik felsorolásával bepillantást engednek a várakban működött műhelyek, mesteremberek munkájába is.
A gubanc pontosan itt van. Hiába a szerszámok, az anyagok leírása, amikor ezzel nem rendelkezünk. Ha rendelkeznénk is, hiányzik a használatukhoz szükséges tudás. Ha a leírás szerint az egyik falon volt egy ablak, de nincs pontos leírása, ki tudja, íves volt-e, milyen volt a keret díszítése, és pontosan hol helyezkedett el.
Ha azt írják, a szobában volt egy asztal, ki a megmondhatója, mekkora volt, milyen fából készült, milyen faragásokkal, és pontosan hol állt. Most a várrekonstrukciók során minden várba kissé hasonló asztalok kerülnek, mert kevesen foglalkoznak középkori belsőépítészettel.
Ha az inventáriumban az szerepelt, a fogadóteremben a keleti falon császárportrék sorakoztak, akkor most a történelmi hűség(telenség?) jegyében fénymásolt képeket raknak fel tetszőleges sorrendben mai képkeretekbe bújtatva, és vélhetően nagyon kevesen teszik fel a kérdést: „Biztosak tetszenek lenni abban, pont ezek a portrék voltak itt pont ebben a sorrendben? Vagy ez nem cél?”
Az újhelyi erődítmény harminc éve még helyben sem volt a köztudatban. Az újhelyiek tudták, melyik a Várhegy, de nem különösebben tulajdonítottak neki jelentőséget.
Pedig bizony ott szunnyadt akkor is, amikor a második világháború vége felé géppuskafészkeknek adott otthont, legalábbis a feltárás kezdeti szakasza során előkerült töltényhüvelyek erre utalnak.
Vélhetően a tatárjárás után IV. Béla királyunk által kezdeményezett várépítési lázban emelték. Amikor a mongol hordák feldúlták a hegytől pár kilométerre lévő Ronyva és Bodrog partján állt Sátorelőt, akkor az életben maradtak a hegyek között leltek menedékre, és a vész elmúlta után úgy döntöttek, a Sátorhegy tövében építik újjá a falut, ahol jelenleg is áll. V. István királyunk, amikor 1261-ben városi rangot adott Sátorelőnek, akkor az erről szóló okiratban Saturalia Wyhelnek nevezte a települést.
Ekkor már állt a vár, olyannyira, hogy három évvel később ostrom alá is került. A támadó pedig nem más volt, mint István királyunk édesapja, IV. Béla. A bevett várból fogolyként el is hurcolták V. István feleségét, Erzsébetet és gyerekeit.
Ekkorra már nagyon megromlott a viszony apa és fia között. A kroissenbrunni csatával kezdődhetett a viszály. A csata István kezdeti sikereivel indult, de a második honalapítóként emlegetett Béla királyunk stratégaként nem mindig jeleskedett, és az ő hibája miatt vereséggel végződött az összecsapás. István meg is sebesült, a késedelmeskedő fősereg miatt nehéz helyzetbe került, a herceg sorsáról a magyar táborban jó ideig semmit sem tudtak. Ezt követően a morvamezei vereség után IV. Béla a még kiskorú Béla herceget állította Szlavónia élére, amire István is ácsingózott, de apja utasítására Erdélybe ment.
Ezután még 1261-ben együtt vezetettek sikeres hadjáratot a bolgárok ellen, majd egy év múlva már fegyverrel fordultak egymással szembe. 1265-ben kötöttek békét.
Még ellamentálunk azon, hogy akkor most a Sátorhegyen van a vár, vagy a Várhegyen. A megoldás az, mindkét állítás igaz. Az erődítmény a Sátorhegyre épült, és utána kezdték Várhegyként emlegetni.
A Sátorhegynek olyan keskeny és kicsi a platója, hogy nem lehetett volna oda várat építeni. Mondjuk, a Várhegynek se sokkal nagyobb, de valahogy felmatekozták ide a várat
– jegyzi meg mosolyogva Ringer István.
Majd hozzáteszi: Úgy tűnik, ezzel a várral kapcsolatban mindig van valami vita. A 19. században indulatos eszmecseréket folytattak a helyi intelligencia tagjai arról, melyik hegyen is lehetett maga a vár.
A feltárások elkezdésekor sokan azt vitatták, vajon van-e értelme ennek az egész ásatásnak, s emlékeim szerint kevesen bíztak a dologban.
Most ez a két vita már inkább csak színes érdekesség, ám itt van helyette ez a kilátósétány. Hogy ennek mi lesz a kifutása, azt megint az idő fogja eldönteni.
Az Eiffel-torony felépültét is heves viták kísérték, többször is eladták ócskavasként, ma pedig Párizs szimbóluma. Az újhelyi Vasszörny aligha fut be hasonló karriert, de az említett példa arra talán jó, hogy lássuk: idővel változhat a dolgok megítélése.
Itt a változás garantált: a várnak több mint a fele feltáratlan, a még föld alatt lévő falak restaurálás után erősen árnyalni fogják a ma még kétségtelenül domináns kilátósétány által keltett hatást. A többit meg tényleg bízzuk az időre.
Lassan indulunk vissza, amikor megérkezik a segéderő. Révész Benedek önkéntesként évek óta segíti Istvánék munkáját. Pár hete kezdte meg egyetemista életét az ELTE történelem szakán. Ma nincs órája, felbaktatott hát a várhoz a mudijával, Cinkossal. A kutya könnyen barátkozik, van időnk addig, amíg Benedek elő nem keresi a fémdetektorát és a szerszámokat. Rengeteg lelet került már elő a szerszámai alól, főleg 13. századi pénzérmék, amelyek erősen utalnak arra, V. István maga is gyakori vendég lehetett a várban.
Búcsúzóul Benedek még elmondja, egyelőre nagyon élvezi az egyetemi életet. Miközben elindul a detektorral a kezében, azt mondja, még nem döntött igazán, történész vagy régész szeretne-e lenni. Szerintünk ez már eldőlt.
(Borítókép: Szoboszlay Marcell)