Sokan irigylik Budaörsöt, miközben egy kedvező adottságú településen még nagyobb a szakadék a jómódúak és a nehéz helyzetben élők között, különösen olyan időszakban, amilyen az energiaválság – mondta az Indexnek a város polgármestere. Wittinghoff Tamás elárulta, hogyan csábították oda a multikat, miért zárt be a „gazdagok uszodája”, a helyi ügyeken túlra tekintve pedig Antall Józsefet idézve fogalmazott meg sarkos véleményt a magyar–orosz kapcsolatokról.
Már több mint harminc éve Budaörs polgármestere. Visszatekintve a kezdetekre, mekkora szerencse kellett ahhoz, hogy az agglomeráció üzleti, ipari fellegvárává váljanak?
A rendszerváltáskor Pest megye átlagos elmaradottsági szintjét mutató település volt Budaörs, 10 százalék feletti munkanélküliséggel, nem túl fejlett infrastruktúra- és intézményhálózattal. Ráadásul egy autópálya kettévágta a városunkat, mi azonban úgy gondoltuk, ha már a jó közlekedés biztosított, az segíthet megteremteni a gazdasági önállóságunkat. Ezt az adottságot kihasználva a kereskedelmi-szolgáltató létesítmények kialakítása lett a mi utunk. Eleinte adókedvezményekkel segítettük a betelepülőket, egy idő után azonban presztízzsé vált a multiknak itt lenni. Rohan az idő, az első fecske, a svéd családi tulajdonú Tetra Pak nemrég ünnepelte a budaörsi gyára fennállásának 30. évfordulóját. Szerencsére sokan követték a skandinávok példáját, így válhatott egyre élhetőbbé a település mind az itt élő polgárok, mind a helyben működő cégek számára.
A közepes fejlettség csapdája helyett így közelítettek évről évre a megtelt tábláig.
Ez így igaz, ugyanakkor most is vannak még szabad területek. A hasonlóan sikeres folytatáshoz elengedhetetlen azonban, hogy megmaradjon a bizalom a nyugat-európai országokban és vállalatokban a magyar gazdaság iránt. Ha nemcsak a jogokat, hanem a kötelezettségeket tekintve is Európa része kíván az ország maradni, az egyrészt masszívan a forintgyengülés ellen hat, másrészt a külföldi tőkebefektetéseknek is lendületet ad. Még ha az ország számos pontján egyre-másra jelentik is be a távol-keleti gigaberuházásokat, sajnos akadnak olyan, hozzánk közelebbi nagybefektetők is, amelyek hazánk visszás nemzetközi megítélése miatt nehezebben bólintanak rá ma egy magyarországi terjeszkedésre, mint akár négy-öt éve.
A válság a gazdagokat is sújtja, nem csak a szegényeket. Budaörs mekkora pofonokat kap ebben az időszakban?
Meglehetősen nagyokat, de igyekszünk elhajolni előlük. Ezt az évet túl fogjuk élni, bár a tavalyi bázishoz képest 450-500 millió forinttal több forrást kell gáz- és villanyszámlára fordítanunk, jövőre viszont már a 2 milliárd forintot is meghaladja a különbözet. Nehéz megemészteni ekkora pluszterhet, de közvilágításra szükség van, az intézményeknek pedig működniük kell. Mindezen felül 4 milliárd forintot von el az állam szolidaritási hozzájárulás címén, ami egy folyó áron 12 milliárd forint körüli éves bevételű városnak, amilyen Budaörs is, több mint megterhelő. Ez ügyben egyeztetünk a Miniszterelnökséggel, hogy gondoljuk újra, legalább az energiaválság legnehezebb időszakára függesszék fel a szolidaritási terhet. Ez nem pártpolitikai kérdés, ami nekem mint független polgármesternek vagy épp más, ellenzéki városvezetőnek szúrja a szemét, a kormánypártiakat pedig nem zavarja. Szó sincs erről, például a Székesfehérvárt irányító Cser-Palkovics András is jelezte már, tenni kell valamit.
Az a család sem boldogul könnyen, amelyiktől elveszik a jövedelmének a harmadát-negyedét: meg kell élni valahogy, a gyerekeket etetni, ruházni, iskolába járatni, a rezsiszámlákról vagy a gyógyszerekről nem is beszélve. Egy város működtetése ehhez hasonló kihívás most, ráadásul a Covid-válság alatt elvették az önkormányzatoktól a gépjárműadót, amelynek a célja éppen a településeken futó utak fenntartása. Nagy érvágás ez, de a helyi iparűzési adó két évre szóló megfelezése is az volt. Ahogy a pandémia alatt, úgy most, az energiaválság mellett is a legnagyobb terhet az önkormányzatokra hárítja át az állam, és ez nem tisztességes.
Attól azért feltehetően nem kell tartani, hogy máról holnapra a borsodi vagy szabolcsi falvak problémáival szembesüljön Budaörs.
Van azonban itt valami, amiről kevesen beszélnek, pedig a legsúlyosabb probléma. Budaörsre azt mondjuk, hogy kedvező adottságú település jó anyagi körülmények között lévő emberekkel, csakhogy ez azt jelenti, hogy még nagyobb a szakadék a jómódúak és a nehéz helyzetben élők között.
Az idős néni, aki él egy régi, 100 négyzetméter körüli sváb házban, ami nem nevezhető korszerűnek se a falazatát, se a nyílászárókat tekintve, nem fogja tudni kifizetni a fűtést.
Sőt, arról kell döntenie, hogy egyen, gyógyszert vegyen, vagy a rezsiszámlát rendezze. Elképesztő szociális problémák előtt állunk. Már most azt látjuk, hogy a szociális ellátórendszerünket 35-40 százalékkal többen veszik igénybe. Eddig sokan büszkeségből vagy szégyenérzetből akkor sem folyamodtak segítséghez, ha jogosultak lettek volna a támogatásra, de ma már feladják. Közben megemeltük a folyósítható összeget és a méltányossági eseteknél az egy főre eső jövedelmi korlátot is, ami a lakásfenntartáshoz kapcsolódó támogatásoknál 150-160 ezer forint, de az erősebb téli hónapokban ez sem biztos, hogy elegendő lesz.
Nyilván nem ilyen súlyú probléma, mégis sokakat foszt meg kedvelt szabadidős tevékenységétől a budaörsi uszoda bezárása, miközben például a szomszédos Törökbálinton hasonló lépésre nem volt szükség. Miért döntöttek így?
Az ottani polgármester, Elek Sándor is aggódva kérdezte, mi lesz nálunk. Fontos különbség, hogy míg Budaörsön az uszoda és a sportcsarnok tisztán önkormányzati forrásból valósult meg, addig Törökbálinton jelentős állami támogatás is volt a beruházás mögött, amiből geotermikus energiára is futotta.
A miénk sokkal korábban épült, és a tervezőről sok jót nem tudnék elmondani, például a tetőt is meg kellett erősítenünk utólag, hogy a napelemeket el lehessen egyáltalán helyezni rajta.
Ha nem zárjuk be novembertől az uszodát, az mintegy 500 millió forintot emésztett volna fel, de a sportcsarnok működik tovább, mint ahogy az összes többi önkormányzati fenntartású létesítmény is. Pedig a sportcsarnoknál jelentős többletteher, hogy az iskolák fenntartója, a Klebelsberg Központ már nem finanszírozza, hogy a gyerekek a mindennapos testnevelés keretében ott mozogjanak. A Klik ráadásul az Illyés Gyula Gimnázium tanuszodáját is bezárja, így a megkezdett úszásoktatások félbeszakadnak. Több más iskolából is jártak oda. Ami minket érint: a városi uszodára energiakorszerűsítési fejlesztések várnak, hogy ott is az önfenntartás irányába lépjünk.
Bár félő, hogy ez még messze nem a gödör alja, milyen következtetések vonhatók le?
Komoly tanulságokat hordoz magában a mostani időszak, az orosz gázszállításnak való kitettség, nemcsak a településeknek, gazdálkodó szerveknek, hanem az államnak is. Az energiabeszerzés diverzifikációja most aranyat ér, nálunk fejlettebb országokban már hamarabb tettek a megújuló energia részarányának markáns emeléséért, mint hogy itthon egyáltalán beszélni kezdtek volna érdemben róla. A szélenergia-piac adminisztratív akadályok miatt sem indulhatott be, a napelemeknél pedig új helyzetet teremt, hogy a rezsicsökkentés évei alatt elmaradt a hálózatfejlesztés, így leállítják, hogy a továbbiakban visszatermelhessen a lakosság. Nagy lemaradásban vagyunk, miközben Észak-Amerikában, Nyugat-Európában vagy éppen a Távol-Keleten számtalan helyen, sőt Ausztráliában is az elektromos hálózat úgy néz ki, mint egy informatikai rendszer. Tele van mérőpontokkal, úgy tudják szabályozni a csúcserőműveket és a lokális energiatermelő egységeket, hogy a rendszerhasználat kiegyensúlyozott, működőképes legyen.
Budaörs együtt lélegzik a multinacionális vállalatokkal. A látókörében lévő cégvezetők is azt mondják: vegyünk egy nagy levegőt a következő egy-másfél évre, és örüljünk, ha 2024-re normalizálódik a gazdasági helyzet?
Nincs a zsebemben a bölcsek köve, varázsgömbbel sem rendelkezem, de a sokat látott topmenedzserek szerint is egyelőre kiszámíthatatlan, mi fog történni. Nem látni, az orosz agresszió meddig húzódik el, de fel vagyok háborodva azon a valótlan állításon alapuló kormányzati kommunikáción is, hogy a szankciók Európát sújtják, nem pedig Oroszországot. Aki azt mondja, hogy ne szavazzanak meg Oroszország-ellenes szankciókat, Ukrajnába pedig ne szállítsanak fegyvert, az arról beszél, hogy hagyni kell a szomszédunk leigázását.
A múltat és a jelent nem lehet, nem is kell teljesen elválasztani, márpedig a magyar–orosz kapcsolatok a geopolitikától a szociológiáig majd minden tudományterületnek adnak feladatot.
Ezzel nehéz lenne vitatkozni. Nem voltam Antall Józsefnek olyan nagyon nagy híve annak idején, de épp a napokban néztem meg egy miniszterelnöki beszédét, amelyben azt elemezte hosszan, Magyarországnak miért érdeke, hogy Ukrajna ugyanahhoz a szövetségi rendszerhez tartozzon, mint mi.
Antall világosan kimondta: ne legyen közvetlen határunk egy területszerzésben, nagy birodalomban gondolkodó országgal, akár Szovjetuniónak hívják, akár Oroszországnak. Harminc évvel később is helyénvalóak ezek a kijelentések.
Manapság érdekes a viszonyunk az ársapkákkal is: itthon alkalmazzuk, az unióban megtámadjuk, miközben az oroszoktól jóval drágábban vesszük a gázt. Arról pedig mintha nem akarnánk tudomást venni, hogy a holland gáztőzsdén beszakadt 100 euró alá a jegyzés, miközben augusztusban még a 300 eurós határt törte át. A megújuló energiás fordulat ma már nem prevenció, hanem terápia, és ebben Nyugat-Európa is elaludt, élen a németekkel, akik a saját atomerőműveket bezárták, hogy aztán a franciáktól vásároljanak nukleáris energiát. Itthon Paksra is szükség van, ez nem kérdés, hiszen az atomerőmű termeli a legolcsóbb áramot, még ha a környezetvédőknek álmatlan éjszakákat is okoznak a fűtőelemek. Ezzel együtt a világ fejlettebb része most olyan megoldásokat keres, amelyek nem adnak teret a mostanihoz hasonló kiszolgáltatottságnak, bízom benne, hogy mi is ezt az utat akarjuk járni. Ne feledjük, február 24-e előtt is volt rá példa, hogy csavargatták az oroszok a gázvezetéken a szelepeket.
(Borítókép: Wittinghoff Tamás. Fotó: Papajcsik Péter / Index)