Az amerikai politológus, akinek fő területe a nemzetközi viszonyok, 2018-ban jelentette meg könyvét, amely most magyarul A nagy téveszme címen látott napvilágot. A Századvég gondozásában kiadott könyv alcíme is beszédes: liberális álmok és nemzetközi realitások.
Ahogy a könyv magyar kiadásának előszavában írja a szerző, a középpontban a liberalizmus mint külpolitikai elmélet áll, nem pedig az, hogy a liberalizmus adja-e a helyes receptet a politikai rend felépítéséhez bármely országban. Megállapítása szerint 1989-ben véget ért a hidegháború, és a világ belépett az egypólusú világrendbe, amelyet az Egyesült Államok uralt. Külpolitikája liberális volt, és liberális hegemóniára törekedett. Ismérve, hogy elutasítja a realizmust, a reálpolitikát, ehelyett viszont három dologra fókuszált.
A liberális demokrácia elterjesztésére a világban, a gazdasági kölcsönös függőség előmozdítására és egyre több ország szoros integrálására a nemzetközi intézményekbe. A szerző szerint a nemzetközi politikai aktorokat három világkép mozgatja: a liberalizmus, a realizmus, vagyis a reálpolitika és a nacionalizmus. Alapvetően elutasítja Francis Fukuyama tételét, amelyet az amerikai filozófus 1989-ben A történelem vége? című esszéjében fogalmazott meg, és lényege, hogy a liberalizmus a XX. század első felében legyőzte a fasizmust, a második felében a kommunizmust, így már nem maradt más életképes alternatíva. A világot a liberális demokráciák fogják benépesíteni, nem lesznek nemzetek között viták, a nagyhatalmak között pedig háborúk. A legnagyobb probléma az unalom lesz. Az azóta eltelt idő azonban erre alaposan rácáfolt.
A szerző, a nemzetközi kapcsolatok szakértője, rácáfolva Fukuyamára, éppen arra utalt, hogy jelenleg is két nagyon veszélyes konfliktus közepette élünk. Az egyik az Ukrajnában zajló háború, a másik pedig a feszültség a kelet-ázsiai térségben Kína és Tajvan között, illetve a kínai terjeszkedés lehetősége.
A könyv budapesti bemutatóján Schmidt Mária történész az előadásában arról beszélt, hogy Magyarország előtt két út áll. Vagy beáll a sorba, és teljesíti, amit a liberális hegemónia képviselői elvárnak tőle, vagy ellentmond, és ezzel alkupozícióba hozza magát a legerősebb hatalmakkal szemben. A Terror Háza Múzeum főigazgatója szerint az USA törekvése egyértelmű, minden eszközzel demokratizálná, liberalizálná Oroszországot, és megszabadulna Putyintól. Azonban ez Oroszország széthullásához vezetne, ami azért veszélyes, mert akkor nem lenne erő, amely szembeszállna Kínával és délen a muszlimokkal. Ebből pedig következik, hogy az a felfogás, amely szembemegy a reálpolitikával és a nacionalizmussal, az veszíteni fog.
Ezt kerekasztal-beszélgetés követte John Mearsheimer részvételével, aki ennek során – ugyanúgy, mint könyvében – felvázolta azokat a lépéseket, amelyek előre jelezték, hogy Moszkva – idővel – meg fogja támadni Ukrajnát.
A könyvben az 1993 és 2017 közötti időszak, vagyis a Clinton-, Bush- és Obama-adminisztráció egyenként 8-8 éves periódusának liberális külpolitikáját, liberális hegemóniára törekvésének lépéseit elemezte. Ennek alapján szűri le egyik megállapítását is, amely szerint a liberális logika által motivált amerikai Ukrajna-politika felelős elsősorban a Nyugat és Oroszország közötti jelenlegi válságért. A magát a realista iskola követőjének valló politológus szerint a bajok forrása az volt, amikor Clinton és Bush idején elkezdték erőltetni a NATO keleti irányú bővítését.
A kilencvenes években az USA, a NATO és általában a Nyugat meg volt róla győződve, hogy a Szovjetunió felbomlása után létrejött Orosz Föderáció katonailag nem jelent veszélyt, gazdaságilag erőtlen. Ezért nem is számoltak vele mint lehetséges ellenféllel. Ezért vitték végig a kétlépcsős NATO-bővítést, amelynek első hullámában, 1999-ben Magyarországot is felvették, ezt követte a 2004-es bővítés. Az oroszok mindkettő után jelezték, hogy nem vezet jóra, ha a NATO a bővítésekkel egyre közelebb tolja magát Oroszország szárazföldi határaihoz.
A mostani bajok gyökerét John Mearsheimer szerint a 2008. tavaszi bukaresti NATO-csúcstalálkozón kell keresni. Ott ugyanis kimondatott, hogy várják a katonai szervezetbe Ukrajnát és Grúziát is. Ugyan az akkori német és francia vezetők – Angela Merkel és Nicolas Sarkozy – ellenezték a tervezett bővítés harmadik körét, de végül a liberális amerikai külpolitikai nyomulás elhallgattatta a berzenkedőket. Ez a bejelentés már tényleg sok volt Moszkvának, és mivel nem vették komolyan az ellenérzéseit, augusztusban – baráti segítségnek álcázva – bevonult Grúziába, megbuktatta az addigi, Nyugat-barát vonalat követő vezetést, és elcsatolt némi területet. Az üzenet egyértelmű volt, de mégsem vették igazán komolyan Nyugaton.
A dolog akkor fordult komolyra, amikor 2014 februárjában a narancsos forradalom elzavarta az addigi Moszkva-barát Janukovics ukrán elnököt, aki Oroszországban keresett menedéket. Az új kormány egyértelműen nyugati orientációjú és oroszellenes volt. Az amerikaiak nyíltan nem vettek részt az események alakításában, de támogatták azokat. Nem maradt el az orosz válasz sem, viszont már konkrétabb volt, mint Grúzia esetében. 2014 nyarán – egy vitatott módon megtartott népszavazás után – Oroszországhoz csatolták a Krím félszigetet. Nem volt nehéz, hiszen a krími haditengerészeti kikötőben, Szevasztopolban állomásozott az orosz flotta egy jelentős része. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdték a Donyeck-medencében élő orosz kisebbséget támogatni pénzzel és fegyverrel, hogy előkészítsék a szeparatista mozgalmak révén a terület elszakadását Ukrajnától.
Ekkor már komolyan vették Moszkvát – hangsúlyozza az amerikai politológus.
John Mearsheimer a beszélgetés során azt mondta, hogy az amerikaiak gyakorlatilag 2017-től nyújtottak katonai kiképzést ukrán egységeknek, megkezdődött csendben a hadieszközpark átterelése a korábbi (szovjet)orosz rendszerekről a nyugatiak felé. Ezért nem meglepő, hogy az ukránok ilyen sikeresen ellenálltak a háború elmúlt tíz hónapjában.
Erről persze az oroszok is tudtak, és szemükben ezzel Ukrajna de facto a NATO tagja lett.
Ennek a betetőzését jelentette, amikor 2022 őszén meglebegtették Kijev NATO-tagságát. Ezzel már de jure is taggá vált volna Ukrajna. Végül tavaly decemberben Moszkva kérte Washingtont, adja írásba, hogy Ukrajna nem lesz a katonai tömb tagja. Erre az amerikaik nem voltak hajlandók. Két hónapra rá az oroszok bevonultak Ukrajnába.
A politológus szerint nagyon naiv és szűk látókörű az, aki nem veszi észre, hogy az erőltetett liberális amerikai külpolitika és általában a Nyugat nyomulása Kelet-Európában, Ukrajnában gyakorlatilag már a belépést jelenti Oroszország hátsó udvarába, és már nyíltan veszélyezteti az alapvető orosz stratégiai érdekeket. Ukrajna zömében egy hatalmas sík terület, amelyen Napóleon, a császári, majd a náci Németország hadai is átkeltek, hogy megtámadják Oroszországot. Tehát ez a terület már hosszú ideje stratégiai pufferként szolgál Oroszország számára. Ezt feladni semmiképpen nem fogja, reálpolitikai érdekei azt diktálják, hogy onnan az ellenséget, ez esetben a NATO-t minden eszközzel távol tartsa.
Egyetlen orosz vezető sem engedné meg, hogy egy ellenséges vagy korábbi ellenséges katonai szövetség Ukrajnában végérvényesen megjelenjen, és egyetlen orosz vezető sem nézné tétlenül egy olyan kijevi kormány létrehozását, amely eltökélten csatlakozik ehhez a katonai tömbhöz vagy éppen az Európai Unióhoz. Képzeljük el, ha mondjuk Kína megpróbálna kiterjedt szövetséget létrehozni, és megpróbálna csatlakozni kívánó kormányokat hatalomra juttatni Mexikóban vagy Kanadában. Mekkora lenne a felháborodás Washingtonban? – teszi fel a kérdést a nemzetközi kapcsolatok szakértője.
Maga Mearsheimer sem látja, mi lehet a megoldás. Abban biztos, hogy nem nagyon lesz happy end ebben a háborúban. Véleménye szerint az amerikai gazdaság nem sínyli meg az elhúzódó konfliktust, de az mindenképpen káros lesz az európai gazdaságokra. Szerinte a háború okozta gazdasági nehézségek változásokat fognak hozni Európában, aminek hatására sokfelé megerősödik majd a nacionalizmus. Erre hozta fel példaként a jobboldali fordulatot a svéd és az olasz választásokon. Viszont a háború nagyon egybekovácsolta az Egyesült Államokat, a NATO-t és az Európai Uniót, ami Donald Trump elnöksége alatt nem volt jellemző, mert akkor az amerikai külpolitika euroatlanti jellege csökkent.
Mearsheimer úgy látja, az a realista magyar hozzáállás, amely nem támogatja mellszélességgel a NATO ukrajnai háborús háttértevékenységét, előbb-utóbb egyre több országban fog elterjedni. Magyarország ugyan ezzel még egyedül van, de idővel egymás után jönnek majd rá az európai államok, hogy nem érdemes így folytatni a háborút, hanem meg kell egyezniük a szemben álló feleknek.
A gond csak az, hogy nincs igazán jó megoldás. Mondhatnánk azt, hogy üljenek le az oroszok és az ukránok, és dolgozzanak ki egy megállapodást. De milyet? – tette fel a kérdést az amerikai politológus.
Amerika örül annak, hogy a háború minden nappal gyengíti Oroszországot. Ő maga is nehezen tudna olyat mondani, amit az USA, Oroszország és Ukrajna is el tudna fogadni, és azért nehéz ilyet találni, mert mind a három fél meg akarja nyerni a háborút!
Budapesti látogatása alatt John Mearsheimert fogadta a magyar kormányfő is. Amikor az Index a kerekasztal-beszélgetés után rákérdezett, hogy miről is volt szó, akkor a szakértő kitért a válasz elől, és azt mondta:
A miniszterelnök egy intelligens, nagy tudású ember, aki sokat tud arról, ahogyan a mai világunk működik. Megbeszélésünk magánjellegű volt, és erről nem kívánok beszélni.
Arra kérdésre, hogy szerinte eltűnik-e valaha is a liberalizmus, és ha igen, mi lesz helyette a meghatározó a világban, azt mondta, hogy a liberalizmus soha nem fog eltűnni. Egyszerűen azért, mert egy erős és sokak számára vonzó ideológia. A feszültség a nacionalizmus és a liberalizmus között sokáig fennmarad még, de a nacionalizmus nem fog a liberalizmus fölé kerekedni.
(Borítókép: John J. Mearsheimer amerikai geopolitikus előadást tart Nagyhatalmi politika a 21. században és következményei Magyarország számára címmel Budapesten 2022. november 8-án. Fotó: Bruzák Noémi / MTI)