Bár a jelenlegi gazdasági helyzet országszerte mindenkit megvisel, különösen nehéz helyzetbe kerültek azok a települések, ahol a helyiek már eddig is a túlélésért küzdöttek. Az árak az ország legszegényebb vidékein is emelkednek, miközben a helyiek lehetőségei egyre inkább beszűkülnek. Riport a Borsod-Abaúj Zemplén megyei Szalonnáról.
Csütörtökön az ország legszegényebb régióiban is beköszöntött a tél. Nincs ez másképp a felvidéktől mindössze 20 kilométerre fekvő Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szalonnán sem, ahol bár sosem volt könnyű az élet, 2022-ben az infláció és az energiaválság minden eddiginél nehezebb helyzetbe sodorta az itt élőket.
A mintegy ezerfős község – ahol a lakosság 30 százaléka roma származású – legnagyobb problémája, hogy mindentől messze van, a településen a közfoglalkoztatáson kívül pedig nem igazán van munkalehetőség.
A környéken Horváth Zsolt helyi önkormányzati képviselő, a kisebbségi önkormányzat tagja vezetett minket körbe, aki tizedik éve egy egyesületet is működtet azzal a céllal, hogy a legnehezebb helyzetben lévő embereknek, főként a már idősödő és/vagy egyedülálló nőknek is munkát adjon.
A térségben segítettünk már elhelyezkedni olyan ötven év feletti asszonynak is, aki korábban még egy napot sem dolgozott. Amikor megkapta élete első fizetését, elsírta magát, mert még soha nem látott egy összegben 53 ezer forintot. Azóta rendbe tette a házát, vett ajtót és ablakot, illetve megcsináltatta a kéményét, mert már majdnem összedőlt
– meséli a településre beérve Horváth Zsolt, aki pályázati segítséggel nemrég egy pékséget is nyitott Szalonnán, ahol szintén hátrányos helyzetű nőket foglalkoztat.
A válság persze itt is érezteti a hatását, nemrég 800 ezer forintos rezsiszámlát kapott, igaz, ez az összeg 3 hónapot ölel fel, de egy kis üzletben ezt is nehéz kitermelni. A pékség bevétele ráadásul napról napra csökken, a vásárlók egyre kevesebb terméket engedhetnek meg maguknak.
„Emelhetnék a kenyér árán, de minek? Ki venné azt meg? – teszi fel a kérdést Zsolt.
A vállalkozó a nehézségek ellenére mindenképpen szeretne kitartani, a környéken ezt leszámítva ugyanis alig működik valami.
Munkalehetőség híján az utóbbi időben sokan külföldön, elsősorban Németországban vállaltak munkát, míg a férfiak egy része az 50 kilométerre fekvő miskolci Boschba jár át.
Bár a helyiek alapvetően minden apró pici lehetőségnek örülnek, összességében szomorúnak tartják, hogy napi szinten minimum 100 kilométert kell ingázniuk azért, hogy keressenek 250-300 ezer forintot.
Kóréné Balogh Melinda alpolgármester – akivel a településen sétálva futunk össze – lapunk kérdésére elmondja: azt pozitívan értékeli, hogy a korábbi évekhez képest már kevesebb a közmunkás, annak viszont nem örül, hogy a férfiaknak ilyen messzire kell utazni egy viszonylag elfogadható állásért.
A családok így szétszakadnak, de nincs más választásuk, mert a településünkön nincs semmi
– mondja az alpolgármester, aki szociális ügyekkel foglalkozik az önkormányzatnál, így első kézből tudja, hogy mire van szüksége a helyieknek, a megkeresések napi szinten özönlenek hozzá. Segítenek többek között az ügyintézésben, mint mondja: „A bürokrácia nem az egyszerű embernek van kitalálva.”
Emellett a rászoruló családok kéréseinek is igyekeznek eleget tenni, élelmiszercsomaggal és tüzelővel segítik azokat a családokat, akiknek önerőből az alapvető dolgokra sem futja.
Egy perccel azután, hogy elköszönünk az alpolgármestertől, egy hangos társaságba botlunk bele. Horváth Zsolt – aki a helyszínen végig segíti a munkánk – kedvesen ajánlgatja a főként nőkből álló csoportnak, hogy meséljék el a gondjaikat, hátha lehet azon segíteni.
Probléma nincs, éhezés van
– vágja rá egyikük, majd sietve továbbmegy.
A helyi önkormányzati képviselő – mindenki „Zsolt bácsija” – szerint ez a jelenet jól mutatja, hogy néhány család valóban kritikus helyzetben van, felidézi, hogy nemrég látott például egy kisiskolást, aki kabát nélkül ment haza tanítás után.
„Tényleg nem tudom, hogy egyesek kibírják-e valahogy a telet” – mondja a férfi, aki úgy véli, hogy önkormányzati segítség nélkül sokan be sem tudnának gyújtani.
Egyetlen szerencse, hogy idén 143 ezer forintos bérnél húzták meg a határt, aki ezalatt keres, külön kérvény beadása nélkül is kap egy köbméter fát. Ebbe a körbe szinte mindenki beleesik.
A maradék tüzelőanyagról ki-ki a maga módján gondoskodik. Egy helyi közmunkás, Erzsi lapunknak például azt mondja, hogyha nincs más, akkor összeszedi az erdőben a lehullott gallyakat, és azzal tüzel.
Az 53 éves nőnek 76 ezer forint a havi fizetése, ehhez jön még a 13 ezer forintos családi pótlék, amit a 17 éves lánya után kap.
Elmondása szerint az élet csak a túlélésről, az alapvető dolgok megteremtéséről szól, így tulajdonképpen minden napja egyforma.
Hajnal 4-kor kel, begyújt, majd korán reggel útnak indítja a lányát a környék legközelebbi gimnáziumába, a 20 kilométerre található Edelénybe. 8-kor nekilát a munkának, mint mondja, egy ilyen kis településen mindig van mit csinálni: szemetet szed, sepreget, és az állatokat rendezi. Délután ismét begyújt, és kora este már megy is aludni.
Arra a kérdésre, hogy van-e bárki a környéken, akire tud még számítani, azt feleli: nincs, pedig van két fia, egyik 29, másik 33 éves, de elkerültek innen.
Ha ők maguktól nem érzik úgy, hogy segíteni kellene, akkor én úgy vagyok vele, hogy nem kérek
– mondja Erzsi könnybe lábadt szemmel, majd keserédesen hozzáteszi: de legalább a szomszédjaim jók.
A településen a karácsonyt is rendkívül szerény körülmények között töltik a családok, egy helyi asszony, Piroska lapunknak arról beszél, hogy ezekben a napokban nagy erőkkel spórolnak annak érdekében, hogy legalább az ünnepekkor legyen hús az asztalon.
„Karácsonykor muszáj, akkor a gyerekek is itthon vannak” – mondja az 59 éves édesanya.
Bár azt hihetnénk, hogy a fiatalok menekülnek a községből, a 32 éves Ildikó erősen cáfolja a feltevést. Gyermekei a helyi iskolába járnak, nem akarja őket kiszakítani a közösségből, és a szüleire is vigyázni szeretne, úgy érzi, nem hagyhatja itt a szülőföldjét.
Hasonlóképp vélekedik munkatársa, a 24 éves Martina is, aki szintén Szalonnán tervezi a jövőjét.
„Az alig 5 kilométerre fekvő Martonyiba mentem férjhez, de én már ott sem éreztem magam jól. Haza kellett jönnöm Szalonnára, kötődök ehhez a helyhez, nem mennénk innen sehova” – mondja az édesanya, aki két gyermekét Szögligetre hordja át iskolába és óvodába, a helyi intézmények szerinte már nem elég megbízhatóak, úgy véli, a színvonal is sokat romlott.
A Szalonnai Kalász László Általános Iskolába is ellátogatunk. Az épület meglepően jó állapotban van, az intézményvezetőtől megtudjuk: az iskolát tavaly újították fel, a tetőn már napkollektorok is vannak, ami a jelenlegi helyzetben hatalmas segítség.
Csak ezzel a rommal kellene már valamit kezdeni
– mutat az iskola udvarában lévő, hálóval lekerített Gedeon-kastélyra, melyben egykor az iskola névadója, a helyi születésű költő, Kalász László lakott.
Csehné Kovács Judit az intézménybe is beenged minket, irodájában lapunknak arról mesél, hogy az iskola még most sem heverte ki a koronavírus-járványt, a gyerekek felzárkóztatása jelenleg is zajlik.
Ez az időszak számunkra nagyon nehéz volt, az ide járó diákok többségének ugyanis nincs otthon olyan digitális eszköze, amin tanulni tudott volna, és az az igazság, hogy az önállóságuk is hiányzott
– meséli az intézményvezető, hozzátéve, hogy az energiaválságnak egyelőre kevésbé érzik a hatását, de amire csak lehet, odafigyelnek. Észszerű keretek között spórolnak a villannyal és a fűtéssel is, továbbá a gyerekeket is erre biztatják.
Az iskolában a tanárhiányról is érdeklődünk, Csehné Kovács Judit kérdésünkre úgy felel, hogy „bizony el kellene néhány szakos pedagógus a felső tagozatba”, de egyelőre nem tudják, hogy lesz-e utánpótlás, a környéken élő fiatalokat inkább a szakmák vonzzák, mert azzal jobban lehet keresni.
Horváth Zsolt szerint komoly veszteség, hogy a településen több mint tíz évvel ezelőtt megszűnt a tanoda, amely segítségével a jelenleginél lényegesen többen jutottak el az érettségiig. Úgy látja, a pályakezdő fiatalok képzettsége jelenleg rendkívül silány, ismer olyan környékbelieket, akik szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkeznek, miközben írni és olvasni sem tudnak.
A tanoda bezárása nemcsak a tanulmányi eredményeket vetette vissza, hanem idővel a programok is elmaradoztak, a fiataloknak jelenleg semmilyen szórakozási lehetőségük nincs a településen, egy ideje már a labdarúgás is megszűnt.
„A helyi roma fiúkból álló csapatunk eljutott Megye I. osztályig, ami itt komoly eredménynek számított. Igaz, mi nem tudtunk a meccsek után fizetni a játékosoknak, a mérkőzések után jellemzően csak meghívtuk őket egy sörre, de nem számított nekik, imádták csinálni. A foci a lakosságnak is fontos volt, a meccsekre mindenki szépen felöltözött, volt egy esemény, ahol találkozhattunk” – idézi fel a kisebbségi önkormányzat tagja.
Horváth Zsolt kitér arra is, hogy az oktatás és a szórakozási lehetőségek mellett a helyi egészségügy is „leépülőben van”.
Finoman fogalmaz, rövidesen ugyanis megtudjuk: a helyzet jelenleg úgy áll, hogy 46 településre jut egy orvos, akiről a környékbeliek azt beszélik, hogy „egyébként nem is orvos”. Hogy ez pontosan mit jelent, az nem derül ki, de a gyakorlatban a rendelés naponta 1 órát tesz ki, ez idő alatt az alapvető vizsgálatokra sem jut idő.
„Vidd a beutalót és eridj” – vázolja fel az ellátás mikéntjét az önkormányzati képviselő, hozzátéve, hogy a várólistákat a helyiek kénytelenek kivárni, a magánellátásra az itt élőknek esélyük sincs.
Erre való tekintettel az önkormányzat fokozottan óvja a nyugdíjasokat, különösen azóta, hogy 2019-ben egy brutális gyilkosság is történt a településen. A 85 éves asszonyra saját segítői, bizalmasai támadtak rá, amit a lakosság azóta sem tudott feldolgozni.
A szalonnaiak összességében abban reménykednek, hogy boldogabb idők elé néznek, az elmúlt években ugyanis egymás után jöttek a borzalmak: gyilkosság, világjárvány, háború, majd az infláció és az energiaválság, aminek még nem látják a végét.
Jelenleg a tavaszt várják, hátha egy kicsit kisüt a nap.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)