Jön, suttogják egymásnak a fák, mikor megjelenik az erdőben. Kicsit közelebb is hajolnak, ágaik enyhén megremegnek, a csodavárás újbóli izgalma bizsereg át az évszázados tölgyön, néhány levelet a lába alá terít, jó tudni a szépet, szentjánosbogarak világítanak a nappali fényben, a napsugarak óvatosan kandikálnak át a lombkoronákon, ott van, üzenik egymásnak.
Ma miatta jött korábban a hajnal, nagyon halkan tolta el magát a horizontról, várta a csodát, amiről tudni lehet, úton van, picit surrogva lépdel az avaron, kékcinke feledkezik bele hajaranyába, megáll a szárnyverdesés, zuhanni kezd a kicsiny test, sziszegve tör át szárnyain a levegő, végül puha tenyérben landol. Nagyot kacag, ó, te kis butuska, csilingel tréfásan korholón, óvón húzza végig ujjait az ámulásba belefeledkezett madárkán, majd szelíd lebbentéssel indítja útjára. Az aprócska szív eszeveszett kongásba kezd, csak repül fel, fel, aznap haladékot kapnak a kukacok. A vizslák fácánokat kergetnek, az eredménytelen hajsza után tobozzal a szájukban ülnek a lába elé, neked hoztam, most csak ennyi telt, az öreg tölgy megértően biccent rá, vidd csak, a sólyom kiejti csőréből a pockot, a galambok védőn repdesik körül, a szellő lehajolva átöleli, féltőn simogatja új életet rejtő pocakját.
A hegyek felágaskodnak, jobban lássanak, a városban a házak izzadni kezdenek a sóvárgástól, a férfiak elmenekülnek, a villamosok csilingelve köszöntik, a trolik összeütik áramszedőiket, a buszok kacsintgatnak, a nők elsápadnak, a rendőrök szalutálnak és minden irányból leállították a forgalmat, a katonák fülrepesztő bokaveréssel vágják haptákba magukat, a hajók dudálnak, a folyó kijjebb jön kíváncsiskodni, az üzletekből kitódulnak az eladók, az éttermek szakácsai fordítva kavarják meg a levest, a hangszerboltban kalimpálni kezd a Steinway billentyűzete, megremegnek a páncéltőkére feszített húrok.
Emlékszünk, mert ott voltunk minden pillanatban, a legszívesebben széthordtuk volna a Kilimandzsárót, hogy minden alföldi falu minden házának minden szobájába kerüljön be egy darab, tudják, milyen egy hegy, hogy utána visszafussunk és nézzük, ahogy végiglibeg erdőn, városon, hegyen, tóparton, füzesekben, irigyelve minden pontot, amit megérint a picike talpával.
Ő persze észre sem vesz minket, arcán enyhe mosoly emeli szelídségét. Csak arra gondol, ma lesz az érkezés ideje. Várja a férfit, akivel együtt folytathatják a csodavárást, ami minden percüket betöltötte már eddig is, csak folytatni kell, már beleszoktak a jóérzésbe. Minden készen áll, minden apró részlet a helyén, magabízó jóérzés öleli körül mindkettejüket, akiknek egymást jelenti a világ, ami most kicsit kibővül, de hát nem is bővül igazán, mert már most is ott van velük minden pillanatban, belengi az életüket, üzen minden apró mozdulatával, lágy tremor rezegteti a levegőt. Együtt lépnek be az épületbe, a szárnyas ajtó megdermed, a folyosón a halk zümmögés abbamarad, a tekintetek elhomályosulnak, csend simul a falakra.
A férfi hallja a szavakat, érti is, értelmezni nem tudja. Protokoll szerint zajló szülés, hirtelen stroke, sztrók, agyérgörcs, agyinfarktus, kóma, mindent megtettünk, jelenleg stabil, a pici jól van, intenzív osztály, reménykedjünk. Szavak, szavak, szavak, hangok, hangok, hangok.
Látjuk remegését, tétova vergődését, aggódunk, ahogy nekidől a falnak, tehetetlenül figyeljük, ahogy a miértek ágaskodnak és kergetik egymást az idegpályákon, szeretne gyűlölni, rúgni, tépni, harapni, rohanni, földre borulni, zokogni, ordítani, szikla szélén kalimpálni, kővel követ csépelni, fát ölelni, madarat kérdezni, folyóba gázolni, üveg hidegének támasztani homlokát. Azt is látjuk, a mátyásmadár abbahagyja füttyét és tudjuk, soha többé nem fog megszólalni.
Látjuk, ahogy a csillagok behunyják szemüket, elfordítják a tekintetüket, a Hold felhőket húz maga elé, a város elnémul, a szellő megdermed, a fák könnyeznek. Nincs rosszabb a féliggyásznál, a van és a nincs között létezésről, az ottragadásról, az odaáttól innenlétről. Benézünk a kórterembe, hunyva szeme, haja aranyfövenyként omlik végig alig hullámzó mellkasán és mi is elnémulunk. Szeretnénk gyűlölni, rúgni, tépni, harapni, rohanni, földre borulni, zokogni, ordítani, szikla szélén kalimpálni, kővel követ csépelni, fát ölelni, madarat kérdezni, folyóba gázolni, üveg hidegének támasztani homlokunkat, hogy egy kicsit átvegyünk a fájdalomból, ami múlhatatlan.
Hónapok mennek hiábavárásban, lustán cammognak a napok, nem kergetik egymást a másodpercek sem, miközben figyeljük a férfit, ahogy fáradtan tolja a kicsi kocsit, figyeli a pici szemeket, ami azé, aki lehunyta és azóta sem nyitotta ki.
Otthon együtt díszítik a fát, a kicsi óvatosan tapogatja a díszeket, a férfi már tud mosolyogni, hallgatja a saját nyelvet, nincs most ennél szebb és csilingelőbb zene, kapaszkodik az asztalba, billeg a saját muzsikájára, nézi a fényképet a fán, most hárman vannak, muszáj ennyien lenni.
Elindul a fa felé. Első lépés ez annak minden tétovaságával, bátorságával, félelmével, elszántságával, mindennél jobban akarásával. Féltőn követjük ezeket a lépéseket, légzésünk megakad, tekintetünk kimerevedik. Minden lépés inkább csosszanás, küzdelem az egyensúly megtartásáért. Csak a fára figyel, a fényképre, ami minden dísznél szebb. A férfi némán figyeli a totyogást, szeme elhomályosul, pedig a könnycsatornák régen kiszáradtak, száz szilaj folyó sem lenne elég újra tölteni. A pici eltátja száját, hosszan hallgat, a vulkánokban megdermed a láva, a patakok megállnak, a tengerek kisimulnak, a csillagok ragyogó fénnyel árasztják el az eget. Némán formálódnak az ajkak, feketére sűrül a levegő. Ana, két kezével folyamatosan a levegőt markolja, Ana.
Látjuk, ahogy a kórteremben kicsit elnémulnak a műszerek, pár pillanatig nem pumpálja halkan surrogva a levegőt a gép. Azt is látjuk, megrebben a régóta mozdulatlan szem, halvány mosoly lágyítja az arcot és elindul két könnycsepp.
(Borítókép: Aurore MESENGE / AFP)