Markáns véleményét mindig vállalja, legyen szó a közoktatás jelenlegi állapotáról, az állam és az egyházak pénzügyi viszonyairól vagy az épp átalakuló szociális ellátási struktúráról. Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke a fentiek mellett Putyin pátriárkájáról, a melegek egyházban betöltött helyéről és arról is beszél, hogy hol válik kézzelfoghatóvá a karácsony üzenete a mai valóságunkban.
Meglepően kemény hangvételű petícióval tiltakozott a hónap elején a soproni evangélikus líceum az újabb tanárkirúgások ellen. Az elbocsátásokat az oktatási rendszer beszédes látleletének nevezik, amely mindennemű humánumtól megfosztott, szervezési kérdésként kezeli a tanárok helyzetét. Egyeztették a szöveget előtte önnel?
Nem, de nem is kell. Az evangélikus egyház óriási értéke a demokratikus felépítése, melyben minden szintnek megvan a maga kompetenciája. Az iskoláink is önállóan működnek, így nekem püspökként nem beosztottam sem a lelkész, sem az igazgató. A fenntartó és a munkáltató mindig az adott egyházközség vagy az országos egyház. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel a nyilatkozat, hisz ez egyszerre egyházi és közérdekű ügy. A hangütés pedig épp olyan, amilyet a soproni líceum bátran megengedhet magának, hisz úgy gondolom, az evangélikus iskolák – köztük a soproni is – letettek már annyit az asztalra, hogy egy ilyen kényes kérdésben is markáns véleményt fogalmazhassanak meg. Az egyházi iskolákat nem érheti az a vád, hogy a kormánynak vagy épp az ellenzéknek akarnának megfelelni, hisz náluk nincsenek elbocsátások, a tanárok tehát nem önmagukért küzdenek, de azt joggal kifogásolják, hogy az elbocsátásokra úgy került sor, hogy hónapok óta nincs is érdemi párbeszéd a tanárok és a kormányzat között. Nem is értjük, hogy mi ennek az oka, de zsinati állásfoglalásunkban felajánlottuk jószolgálati közreműködésünket és közvetítésünket az érdekelt felek között.
Mi okuk lenne arra, hogy ilyen méhkasba nyúljanak?
A tiltakozó megmozdulások kezdetén többen mondták nekem, hogy most választási időszakban vagyunk, kerülni kell még a látszatát is az ilyen érzékeny ügyek esetében a nyilvános állásfoglalásnak, nehogy pártpolitikai tényezővé váljon az egyház. Három és fél évvel a következő választások előtt azonban ilyen megfontolásokra már nem kell tekintettel lenni, ezekkel a kérdésekkel azonban foglalkozni kell.
A soproniak elköteleződése a tanárok ügye mellett mennyire jellemző a többi híres iskolájuk esetében?
A Fasori Evangélikus Gimnáziumban az igazgató kivonja magát a sztrájkból, illetve a polgári engedetlenségi megmozdulásból, mondván, hogy vezetőként ezt nem teheti, de a tanárok többségének kiállása elé semmilyen akadályt nem gördít. A demonstráció idejére szabadnapot ad számukra, amit majd tavasszal dolgoznak le. Amire viszont törekedni kell – ezt magam is hangsúlyozom –, hogy az állásfoglalás a tantestületen belül sohasem eredményezhet sérüléseket okozó szembenállást pedagógus és pedagógus között, mint ahogy a tanulókat sem szabad se pró, se kontra különböző akciók eszközévé tenni, persze ha önállóan nyilvánítanak véleményt, az más. A belső konfliktusok kezelésében az iskolalelkészek is fontos szerepet játszanak.
A közoktatás színvonalromlására utal, hogy évről évre egyre több – gyakran nem vallásos – család is inkább egyházi fenntartású iskolát keres gyermekének. Mikor vált ez tendenciaszerűvé?
Már rögtön az elején, a korábban önkormányzati fenntartású közoktatási intézmények 2013-as államosításakor érzékelhetővé vált, ugyanis feltűnően sok önkormányzat keresett meg bennünket, hogy ők az iskolájukat inkább az egyházunknak adnák át. Országszerte 18 középiskolánk van jelenleg, ezekkel kapcsolatban meg tudom erősíteni, hogy nő az érdeklődés irántuk.
Mit gondol arról, hogy e folyamat óhatatlanul az egyházi iskolák elitizálódásához vezet?
A Fasori Gimnázium múltját vagy a Deák Téri Evangélikus Gimnázium jelenét ismerve azt mondhatjuk, hogy az oktatási struktúrában helye van az elitképzésnek, számunkra is fontosak a felvételi arányszámok és a középiskolai rangsorok. Büszkék vagyunk arra, hogy a Deák Téri Gimnázium a legsikeresebb egyházi középiskola. Arra azonban vigyázunk, hogy egyes településeken a tehetségesek elszippantásával ne okozzunk feszültségeket, sőt, különböző felzárkóztatási programjainkkal ösztönözzük a valamilyen szempontból hátrányos helyzetű családokat is, hogy intézményeinket válasszák. Ennek érdekében különböző projektjeink vannak. A feladatok helyenként összeérnek: a Nyíregyházi Evangélikus Roma Szakkollégium két tehetséges diákja is már az egyházunknál dolgozik, az egyiküknek kifejezetten az a feladata, hogy segítse iskoláinkban a roma gyerekek integrációját.
A felvételinél a hozott tanulmányi eredmény számít inkább, vagy az evangélikus vallás gyakorlása jelent előnyt?
Nincs központi előírás, a szubszidiaritás jegyében ezt is a helyi iskola vezetésére bízzuk. Jogos lehet a fenntartó helyi gyülekezet részéről az igény, hogy a saját evangélikus gyermekeiket ne szorítsák ki a többiek. Általában az azonos képességű vagy azonosan hátrányos helyzetű gyerekek esetében válik a felekezeti hovatartozás döntővé, az is csak a kisebb településeken. Budapesten inkább a teljesítmény a szempont.
Nem zavarja önöket, hogy így viszont az evangélikus elit gimnáziumokban rendre több a katolikus, református, mint az evangélikus?
Így van, de ne felejtsük el, hogy a legutóbbi népszámlálás statisztikai adatai szerint a népesség csupán 2,5 százaléka vallotta magát a Magyarországi Evangélikus Egyház tagjának. Szerintünk is egyébként nincs baj ezzel a felekezeti nyitottsággal, biztosítjuk is számukra a katolikus, református vagy épp a zsidó hitoktatást. Mindenki otthon érezheti magát ebben a közegben.
Láthatóan az egyházi iskolafenntartók közül az evangélikusok állnak leginkább oda a közoktatás problémái miatt demonstrálók mellé. Miért?
Nem tagadom, hogy az evangélikus iskolák szellemiségét mindig is meghatározta a jó értelemben vett szabadelvűség, a gondolkodás szabadsága. Ami a vesztenivalót illeti, valóban, mi kevesebb állami támogatásban részesültünk, de ennek inkább az az oka, hogy az egyház finanszírozás ma Magyarországon igen ellentmondásos, mivel a törvényesen szabályozott kifizetéseken túl egy-egy egyházi projekt vagy intézmény nem transzparens módon kap állami támogatást, nincs benne az állami költségvetésben, így sem az egyházak, sem az állam részére nem teszi lehetővé a távlatos tervezést.
Alkalmi egyeztetések és lobbizások eredménye az, hogy ki és milyen egyházi célokra költhet adóforintokat.
Arra pedig gondolni sem merek, hogy az egyházak finanszírozása lojalitás kérdése lenne. Senki nem mondta ki, hogy ha ti most kritikusan szólaltok meg, akkor nem fogtok pénzt kapni. Vádként persze jómagam már megkaptam a lelkészeimtől, hogy miért voltam olyan szókimondó például a migránsügyben, nem lesz ennek jó vége. Én azonban azt gondolom, hogy az evangélikus egyház nem mondhat, és nem tehet mást, emberségesen kell bánni a menekültekkel. Jóhiszeműen azt feltételezem, hogy a kritikusabb megszólalások és az állami támogatások mértéke között nincs, mert nem is lehet semmilyen összefüggés. Egy biztos, egyházunk tagjai és tanárai nem azt mérlegelve mennek az utcára, hogy fogunk-e majd állami pénzekhez jutni, noha ismerjük azt a szerencsétlen megszólalást, ami a választáson való voksot a már a plébánia számlájára érkezett pénz alapján javasolta leadni. Ez azért borzasztó, mert így az állam elveszíti azt a támogatását, amelyet a kritikus szolidaritással együtt az egyház szövetséges közösségként biztosítani tudna. Azt is látni kell, hogy azok, akik ilyen szoros függőségbe kerülnek az anyagiaktól, előbb vagy utóbb saját identitásukat is elvesztik.
Említette, hogy közvetítenének az oktatás körüli vitában. Látja jeleit a párbeszédre való nyitottságnak?
Voltak, akik blaszfémiát kiáltottak, amikor iskolásaink Luther Márton szavait írták a molinójukra: „Itt állok, másként nem tehetek.” Én ezt nem gondolom annak, hisz Luthert akkor lelkiismerete elleni álláspont megfogalmazására akarták kényszeríteni a wormsi birodalmi gyűlésen, ő azonban kiállt lelkiismereti meggyőződése mellett. Luther egyébként visszavonta volna szavait, ha meggyőzik. Nyílt vitában szerette volna kifejteni érveit, végig azt szerette volna elérni, hogy tárgyaljanak vele, de erre senki nem volt hajlandó. A helyzet analóg.
Katolikus intézményben tartott már miniszter eligazítást a Nemzeti Konzultációról. Elképzelhető lenne ilyen politikai jellegű előadás az önök közösségi épületeinek falai között is?
Nem lenne elképzelhető. Kampányidőszakban természetesen lehet, hogy választókerületi elnökök beszélgetnek a lelkészeinkkel, de a Nemzeti Konzultáció melletti kampányban semmilyen szinten nem vehetünk részt, nem hiszem, hogy ez a feladatunk lenne.
Az állam viszont a rászorulók ellátását nem érzi már annyira feladatának, mint korábban, legalábbis az elfogadott törvény a hátralépését tükrözi. Egybevág ez a döntés a szubszidiaritásnak azzal az elvével, hogy lehetőség szerint a helyben élők oldják meg a helyi ügyeket?
Én nem örülök ennek a lépésnek. Engem az evangélikus egyház elnök-püspökeként biztosan nem kérdeztek meg előtte erről, nem kerestek magasabb fórumokról, így alkalmunk sem volt arra, hogy az egyházon belül megvitathassuk az új helyzetből adódó feladatainkat. Amikor azonban Székely János katolikus püspök megszólalásában az állam felelősségére emlékeztet, arra oda kell figyelni még akkor is, ha aktuálisan nagy gazdasági nehézségekkel kényszerül minden érintett szembenézni. Más oldalról nézve azt is megértem, ha a döntéshozók azt gondolják, hogy az egyházak könnyebben találnak munkaerőt, képesek jó színvonalon ellátni szociális feladataikat, tehát akár a bizalom jeleként is értelmezhető ez a tendencia, hogy egyre több idősellátó és gyermekjóléti intézményt adnának át a mi kezelésünkbe.
Ha az állam szociális területen partnernek tekinti az egyházakat, akkor figyeljenek akkor is véleményünkre, amikor az evangélikus/keresztyén lelkiismeret szaván szólunk. Ezt egyébként tágabb értelemben is irányadónak gondolom. A globális világ nyomorúságai közepette az egyháznak kellene Európa lelkévé válnia. Gazdasági és katonai szempontúvá vált világunkban erősebb hangon kellene megszólalnunk. Nem az a feladatunk, hogy belesimuljunk az elvárások és hamis konszenzusok rendszerébe. A kormányzó keresztény politikusok lelkiismerete szeretnénk lenni.
A hivatalos kormányzati kommunikáció szerint a Nyugat a háború oldalán áll, Magyarország pedig a béke oldalán. Ilyen egyszerű lenne a képlet?
A magam részéről az igazságos békét képviselem. Egy durván megtámadott nemzetnek azt mondani, hogy tegyétek fel a kezeteket, mert békének kell lennie, ez bizony cinizmus volna. Talán ebben a kormányzat is finomított korábbi markáns retorikáján. A kérdést azonban én nem is politikai, inkább egyházi szempontból közelíteném meg, amikor az Orosz Ortodox Egyház pátriárkája szent háborúról beszélt, egyik homíliájában pedig metafizikai szintre emelte a háború jelentőségét, annak lelki és vallási támogatást adva, azt én elfogadhatatlan egyházi állásfoglalásnak tekintem. Uszító szavakkal Istent belekeverve szent háborúról prédikálni középkort idéző veszélyes eltévelyedés. Az Orosz Ortodox Egyház ezzel teológiai támaszt nyújtott a putyini politikának.
A nyugati egyházakkal is vannak bajok. Ön nemrég részt vett a V4-ek országaiban működő evangélikus egyházak vezetőinek konferenciáján, ahol a lelkészutánpótlás kérdése is szóba került. Nem vonzó már ez a hivatás?
A szekularizáció miatt a lelkészhiány európai jelenség; a nyugati tendenciákkal a posztszocialista országok helyzete is mutat hasonlóságokat. Be kell látnunk, hogy a presztízse sokat zuhant ahhoz képest, hogy a rendszerváltás időszakában még az első öt között volt a hivatáspreferencia-rangsorban. Egyrészt ebből az következik, hogy jobb lelkészekké, példamutatóbb emberekké kell válnunk. Másrészt közrejátszik ebben az is, hogy nem mindig tudunk egy lelkészt úgy megfizetni, mint akár csak egy átlag értelmiségit. Fizetést ugyanis az egyháztól, a gyülekezettől kapnak, az állam csak némi kiegészítést ad.
A nyugati tendenciák meghatározó eleme lett a másság elfogadása, a hajtóereje pedig az LMBTQ-mozgalom. Ez mennyire gyűrűzött be, milyen szinten készteti állásfoglalásra önöket? Elvárják például öntől, hogy megossza véleményét a focisták szivárványos karszalagjáról?
Túl van ez a kérdés lihegve. Most ugyan a németeken nevet a fél világ, talán túl sok energiát fektettek követeléseik szimbolikus kifejezésébe, de az elfogadás és eltörlés kultúráját képviselők oldalán sokszor érzékelhető egyfajta lázas tematizálási késztetés. A karácsony közelségében nekem viszont nem a karszalagok szintjén kell beszélnem erről, hanem a jelenségnek arról az oldaláról, ami a megnyomorított emberek életében érhető tetten. Nagyon sok meleg titokban, megszégyenítve és megalázva éli a mindennapjait. Ha ebben még az egyháztól is azt az üzenetet kapják, hogy te szégyenletes dolgokat művelsz, rendellenes, ahogyan élsz, az szerintem ártalmas. Természetesen az LMBTQ-mozgalomról és hatásairól is megvan a véleményem, a filmek kvóta kisebbségi szereplői és az egyéb utasításos érdekképviselet egyáltalán nem tesz jót a melegek ügyének. Ezzel együtt én azok közé tartozom, akik az egyházon belül ráirányítják a figyelmet a megalázott emberek sorsára. Ők lehetnek romák, mélyszegénységben élők, fogyatékossággal küzdők vagy melegek. Keveset beszélünk arról, hogy miként lehet valaki melegként elkötelezetten keresztény ember. Sokan nem veszik észre, hogy a rendellenesség hangsúlyozásával odalökjük őket egészen más közösségeknek.
Az evangélikus egyházban ők könnyen megtalálják a maguk helyét?
Nem tudom, mert nem tartom számon a híveink szexuális irányultságát, de abban biztos vagyok, hogy amikor vasárnaponként úrvacsorát adok a gyülekezet tagjainak, akkor köztük melegeknek is adok. Ha valaki megtisztel azzal, hogy elmondja nekem a vonzalmait, akkor e beszélgetést a lelki gondozói feladataim közé sorolom. Ha nem akar ezzel senkit megbotránkoztatni, nem veri nagydobra, egyszerűen csak szeretne valakit szeretni, akár coram Deo, azt nem akadályozhatom.
Mit mond ilyen élethelyzetről az evangélikus egyház?
Egyházunknak nincs ezzel kapcsolatos katekizmusa, egyéni lelki gondozói helyzetek vannak. Jézus szeretet-parancsa mindent felülír. Egy dolgot mond az egyház – amiben három püspöktársammal egyetértünk –, hogy a házasság intézményét mi másra tartjuk fenn, azonos neműeket nem esketünk meg. A lelkészi pályánál is kizáró oknak tartjuk, ha valaki aktív meleg kapcsolatban van, mert ezzel megosztaná a hívők közösségét. Nem szólunk bele senkinek a magánéletébe. Ugyanakkor ijedten látom, hogy azok a tagjaink is, akik korábban nem foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel, most újra és újra a szexuális orientáció témáját erőltetik. Ezzel nem tesznek jót senkinek. Én szeretném, ha olyan egyházunk lenne, amiben a melegek is megtalálnák a helyüket.
Azt hiszem, ezzel meg is van az interjú címe.
Azért erről még egyeztessünk!
Rendben. A KSH népszámlálása előtt a Magyar Ateista Társaság kampányt indított, hogy ne vallja senki egyházhoz tartozónak magát, ha nem gyakorolja a vallását. Ön szerint a statisztikában van helyük a papírkeresztényeknek?
Nehéz kérdés. Ha ma megkérdezik tőlem, hogy hány evangélikus van az országban, nem tudom, hogy milyen számokra támaszkodhatnék. Más az, aki csak templomba jár, és más, aki a tanítás szerint is él. Van, aki csak havonta jön el, van, aki évente. Nekünk is volt népszámlálás előtti kampányunk, amely arra épült, hogy akinek van valamilyen emléke az evangélikussággal kapcsolatban, mi azt is meghívjuk magunk közé. Azt kértük, hogy aszerint döntsenek, hogy bármilyen szinten, de tényező-e az egyház az életükben vagy sem. Szomorúan látom, hogy az elmúlt évtizedek tendenciájának megfelelően nem azt mondják, hogy ateisták, hanem azt, hogy közömbösek, nem érdekli őket az egész. Ez azért baj, mert a közösséghez tartozásnak kell, hogy legyen jövőt mutató kulturális és transzcendentális relevanciája is. Lehet, hogy valakinek, amit mi kínálni tudunk, az csak az élete legvégén válik fontossá, csakhogy senki nem tudhatja, hogy az mikor jön el. Az emberek nem akarnak szembesülni azzal, hogy mi lesz a haláluk után. Mindezek miatt kicsit tartok is a népszámlálás még nem ismert vonatkozó adataitól.
A keresztény felfogás szerint karácsonykor Isten az ő Fiának földre szállásával ajándékozta meg az emberiséget, s hozott számára megváltást. A kölcsönösség alapján mi, emberek mivel ajándékozhatjuk meg Istent?
Egy rövid Weöres Sándor-vers az idekívánkozó legjobb válasz: „Amit nekem adsz: mindenkinek adod« /, hirdeti a földi hatalom. /»Amit mindenkinek adsz, nekem adod«,/ hirdeti az égi hatalom.” Világos beszéd: az időnket, az adónkat, az erőnket akarják, hogy azt majd a világi megfontolások alapján szétosszák az arra érdemesnek ítéltek között. Isten viszont azt kéri, hogy mindezt közvetlenül az embertársainknak adjuk, mert valójában ez az, ami általuk közelebb visz Istenhez. Ezért is rendített meg mostani adventi látogatásom Kárpátalján. Eddig is tudtuk, hogy a hideg és a gyakori áramkimaradás miatt milyen sokan fagyoskodnak és éheznek, ezért is indítottunk egyházunkban országos gyűjtést a megsegítésükre.
Amit most személyesen láttam, az számomra új értelmet ad a közelgő karácsonynak.
Nagydobronyban – egyébként népes gyülekezet előtt – azt hirdette ki a lelkész, hogy nem szenteste lesz a gyerekműsor, mert akkor a legtöbb gyermeket Magyarországra hozzák, hogy ott találkozzanak az édesapjukkal. A cigánytelep betlehemi istállót idéző környezetében is boldogan zengték a roma gyerekek az adventi éneket. Munkácson egy polgári lakásban gyertyafény mellett néztük a családi képeket. Zápszonyban pedig harkivi és kijevi menekült gyermekes édesanyákat fogadott be a helyi közösség. Itt is zseblámpa fényében tudtuk átadni a meleg paplanokat, termoszokat és egyéb adományokat, amelyekre a hidegben oly nagy szükségük van.
Krisztus emberré válása, a megváltás titka nem a jómódú, kifinomult középosztálybeli emberek mindennapjaiban, hanem a társadalom perifériáján létező szegények betlehemi kitaszítottságában válik mindannyiunk kézzelfogható valóságává. Jelenlétünk szeretetével őket kell megajándékoznunk.
(Borítókép: Németh Kata / Index)