Index Vakbarát Hírportál

Az év páratlan apukája újra mer boldog lenni

2022. december 26., hétfő 17:12

Nyolc éve kapta vissza a gyerekeit, akikre az anyjuk azóta sem kíváncsi. Labancz Tamás addig gondnokoskodott a szerencsi középiskolai kollégiumban, hogy két szakmája mellett letette az érettségit. A szerencsi boldog ember, az év páratlan apukája mindig mosolyog.

Labancz Tamás komoly hendikeppel indult már születésekor. Anyját, apját soha nem látta, intézetbe került hét testvérével együtt. Négyen együtt nevelkedtek Megyaszón, a többiekről a mai napig nem tudja, merre lehetnek.

Az intézetben nehéz családi mintát találni, Tamásnak sem sikerült. Tudja, mit jelent a testvér, de igazán soha nem érezte, mitől lenne másabb bármelyik tesó, mint a többi intézetis gyerek. Egy nővérével tartja a kapcsolatot, nagyjából havonta beszélnek telefonon, nem látogatják egymást, nincs igazán miért.

Intézetisnek lenni állapot. Nem jó, nem rossz, van

– vallja Tamás. Neki ez volt a természetes, nem tudta, milyen családban élni, de azt mondja, talán jobb is. Csak hallott a szüleiről, emberhez nem méltó körülmények között éltek. Mára már mindkettőt eltemették. Nem szokott rájuk gondolni, minek, olyankor semmit nem érez. Belőle az intézet csinált embert.

Küzdelem a gyerekekért

Megyaszóról kikerülve hozzácsapódott egy lány. Összeházasodtak, született két gyerekük. Először Viktória látta meg a napvilágot, őt Tamás követte egy év múlva. A családfő reggeltől estig tette a dolgát az erdészetben. Szerette a munkáját, az ács szakmát ugyan kitanulta, meg a pincérkedést is, de soha nem gyakorolta egyiket sem. Egyszerű, kiszámítható életre vágyott, már amennyire ez lehet Fulókércsen, az abaúji lét minden nyűgét viselő faluban, tíz kilométerre a szlovák határtól.

Viki kétéves volt, amikor Tamást azzal fogadta asszonya, szedje a cuccát, a közös házba nincs belépése többé. Magyarázatnak ennyivel kellett beérnie, négy házzal arrébb lakó bátyjához költözött. A gyerekeket oda nem vihette, ott is sokan voltak. Tamást és Vikit onnantól alig láthatta, amikor indult, még aludtak, este már nem zavarhatta a kicsiket. A bíróság volt asszonyának ítélte az utódokat, bár láthatási joga volt, az sem ment egyszerűen.

Tamásnak ekkor indult három évig tartó kálváriája, mert nem olyan gyerekkort szeretett volna Vikinek és Tamásnak, amilyen neki jutott. Az apamintát egykori megyaszói nevelőjétől, Csider Andortól kapta, aki most is szárnyai alá vette a fiatal férfit. Gondnoki állást és szolgálati lakást talált Tamásnak a szerencsi középiskolai kollégiumban. Nem megoldhatatlan feladat, a város középiskoláiba járó fiatalok közül nem túl sok a kollégista.

Innentől már csak egy célja volt, visszaszerezni a gyerekeket, mert félő volt, hogy őket is elviszik intézetbe, az anyjuk nagyon nem törődött velük. Viki ötéves volt, Tamás négy, mire visszakapta a felügyeleti jogot. Kistamás nagyon vad volt, nehezen lehetett vele megértetni a szabályokat és azt, miért kell betartani őket. Csider Andor az apai szerep mellett magára vállalta a pótnagypapaságot. Andor papa ma is aktívan jelen van a család életében.

Mindig megmondja, milyen helyzetben mi a jó megoldás. Gyakran mennék a saját fejem után, de mindig rá kell jönnöm, neki van igaza

– mondja Tamás.

Az új ház

Nyolc éve szenteli minden napját a gyerekeinek, tanulja, hogy kell apának lenni, és nagyon élvezi. Vikit visszatartották egy évre az óvodában, hogy egy osztályba tudjon járni a két gyerek. Művészeti iskolába járnak, zenélni, táncolni tanulnak, de Tamás megtalálta a birkózószőnyeget, azóta az a szenvedélye, az érmektől már roskadozik a polc. Viki is próbálta, de mostanában inkább a futás köti le.

Tamás már a kaput lesi, érkeznie kell a két lurkónak. Zsinatolva közelednek, majd amikor meglátnak minket, kicsit bizalmatlanokká válnak, és elhallgatnak. Ilyenkor várni kell, és lehetőleg kerülni az olyan kérdéseket, hogy szerettek-e iskolába járni, jó tanulók vagytok-e, mi a kedvenc tárgyatok – már amilyeneket a felnőttek ilyenkor mondani szoktak, hogy végleg becsukják a gyerekben a nyílni készülő kaput.

Elindulunk együtt az új házba. Tamás évek óta gyűjtött rá, most megtalálták Ondon, nagyjából három kilométerre Szerencs határától, ami annyira közeli falu, hogy igazából a városhoz tartozik.

Befigyelt egy kis kölcsön is, de nem vészes.

Sikerül tizenkilencre lapot húzni, amikor Kistamástól megkérdezzük, a zenétől hogy kanyarodott a birkózószőnyegig. Onnantól a két gyereknek be nem áll a szája. Egymás szavába vágnak, Viki magyarázza, eleinte tetszett neki is, de inkább a tesó miatt ment le. Hamar megunta, Tamás ott ragadt. Büszke fiú, hisz a kitartó munkában, és bár szeret nyerni, de nem mindenáron. Sokat köszönhet a sportnak, eszében sincs abbahagyni. Szeretne orvosira menni, ez már eldöntött tény, nincs helye vitának. Viki pedig rendőr lesz, ha törik, ha szakad. Az, hogy ennek van-e ahhoz köze, hogy a suliban – ahol van rendészeti szak – tanít Andor papa felesége, ne feszegessük, szárnyal a gyermeki képzelet, rengeteget nevetnek, sokan szeretik őket. 

Persze lesz kutya is az új házban, rögtön kettő.

Egy darabig nagyjából ez az utolsó információ Kistamástól és Viktóriától, mert a kiskamaszok nekiindulnak a lejtős kertnek, ami innen emelkedőnek látszik, de nekik már nem, mert pillanatok alatt felrohannak, nyomukat alig látni.

Elénk tárul Zemplén minden szépsége. Tamás mutogatja, a kertben mit hova tervez. Lesznek gyümölcsfák, az biztos, nem is egy. Veteménnyel nem akar foglalkozni, sokat kell vele vesződni, a piacon megveszi, ami hármójuknak kell. 

Viki az apjához fut, rakoncátlan göndör haja szertelenül ficánkol, bogárszemeit még Tamásra villantja leginkább, de hamarosan eljön az idő, amikor férfigerincek borzonganak majd meg hideglelősen, ha valakire rárakja azokat a tekinteteket. Rohan tovább, tombolnak az energiák. Megkérdezzük a gyerekei fékeveszett rohanását mosolyogva néző apát, volt már olyan, hogy fáradtan dőltek az ágyba.

Tamás nevet:

Kistamás néha igen, Viki soha!

Körbejárunk a házban. Tamás szeme már látja a készet, mutogat, magyaráz. Sok lesz vele a munka, de a sajátjukért dolgozik majd rajta.

Ki hitte volna?

Lassan visszaindulunk Szerencsre, a gyerekeknek még tanulniuk kell. Még beszélünk arról, milyen érzés volt átvenni Tamásnak az Egyszülős Központ által alapított 2022 páratlan apukája-díjat. Szabadkozik, örült a díjnak, persze, ki hitte volna, hogy ilyen háttérrel ezt elérhette. Persze ezt is Andor papának köszönheti, ő pályázott, Tamás nem is tudott róla.

Kiszállunk, a gyerekek futólag köszönnek, majd rohannak be a házba. Labacz Tamás mosolyogva néz utánuk. 

 Az anyjukról nem beszélnek. Nyolc éve nem látták, nem hiányzik nekik. Viki néha noszogat, ismerkedjek, csajozzak, ahogy ő mondja

– nevet. De nem akar, jó ez így, nem akarja megzavarni ezzel a gyerekeket. Neki így teljes az élet. Tamás újra mer boldog lenni.

(Borítókép: Labancz Tamás és gyermekei. Fotó: Papajcsik Péter / Index)

Rovatok