1922. december 30-án hagyták jóvá a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakításáról szóló szerződést. A Szovjetunió létrejötténél két diktátor is bábáskodott. Míg Sztálin az autonómia megtartása melletti egyesítést javasolta, addig Lenin föderális államot akart. Végül egy teljesen centralizált ország lett a Szovjetunióból, amely három évtizede bomlott fel. A gonosz birodalmának megalakulásáról, tündökléséről és bukásáról Kovács Örs történésszel, a Rubicon Intézet tudományos munkatársával beszélgettünk.
Miért jött létre a Szovjetunió? Mi volt Lenin és Sztálin elgondolása?
Az I. Össz-szövetségi Szovjet Kongresszus 1922. december 30-án jóváhagyta a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakításáról szóló nyilatkozatot és szerződést. Ezzel megalakult a Szovjetunió. Az alapító az Oroszországi Föderáció, Ukrajna és Belarusszia, továbbá a Grúz, az Azerbajdzsán és az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaságból álló Kaukázusontúli Föderáció volt. Az 1917-es hatalomátvétel után kirobbant polgárháború idején az 1918 júliusában elfogadott alkotmány szerint a központi és a helyi hatalom teljessége is a szovjeteket illette meg. A fő hatalmat a kongresszusok közötti szünetben az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság (ÖKVB) gyakorolta, amelynek elnöksége vált a kollektív államfői testületté. A következő lépés az volt, amikor 1919-ben létrejött a Szovjet Köztársaságok katonai-politikai szövetsége. A szovjet köztársaságok egyesítéséről: Oroszország, Ukrajna, Lettország, Litvánia, Fehéroroszország a világimperializmus elleni küzdelemről című rendelet elismerte a köztársaságok függetlenségét és önrendelkezési jogát, de úgy döntöttek, hogy egyesítik katonai, gazdasági, pénzügyi és vasúti szervezeteiket.
A polgárháborút megnyerő bolsevikok a nemzetiségi népbiztos, Sztálin vezetésével kezdtek bele az egyesült köztársaságok rendszerének reformjába. Sztálin az autonómia megtartása melletti egyesítést javasolt. Mindezt úgy, hogy az ÖKVB az új unió legfelsőbb szervévé váljon, és határozatai kötelező érvényűnek tekintendők a köztársaságok központi intézményei számára. Ezzel szemben Lenin óvott a tisztán orosz típusú szovjet államtól, bár föderális államot akart, ahol az orosz tagköztársaság és a többi tagköztársaság legyen egyenlő a kialakuló unióban. Mindehhez toleráns nemzetiségi politikát javasolt.
Végül a Szovjetunió alapító okiratába a „belépnek az Orosz Föderációba” helyett a „szövetségben egyesülnek” formula került.
Mindazonáltal annak elméleti lehetősége, hogy a szövetségi köztársaságok kiváljanak a szövetségből, benne volt valamennyi szovjet alkotmányban: az 1924-es II. fejezetének 4. cikke, az 1936-os II. fejezetének 17. cikke és az 1977-es 8. fejezetének 72. cikke mondta ki. Később Sztálin úgy jutott közelebb saját elképzeléséhez, hogy fokozatosan megvonta a jogokat a tagköztársaságoktól, amelyek az első alkotmányban még benne voltak, illetve megvalósította az ország teljes centralizálását.
Hogyan hatott az unió létrejötte a területén élő népekre?
A szovjet jog nem foglalkozott a nemzeti kisebbség fogalmának meghatározásával. Kisebbségnek tekintettek minden olyan etnikai-nemzetiségi csoportot, illetve annak részét, amely más, létszámában jelentősebb nemzet képviselői között él. Bár a szovjet hatalom bőkezűen bánt a nemzetiségekkel a belső határok megvonásakor, ezeknek a közigazgatási képződményeknek a létrehozásával a deklarált cél a nemzetiségi közösségeknek a proletárdiktatúra alapján álló hatalmi berendezkedésbe való bevonása volt.
A moszkvai bolsevikok azt a látszatot akarták kelteni, hogy a születőben lévő szovjet államiság egymáshoz hasonlatos államok szövetsége. Ezáltal le akarták csitítani a cári birodalomban súlyosan elnyomott nemzetiségek nemzeti aspirációit.
A húszas években az egyes tagköztársaságokban teret adtak a nemzetiségi nyelv használatának, sőt, az egyes tagköztársaságokon belül autonóm köztársaságokat alakítottak ki például a Volga régió németjei, a burjati mongolok vagy a grúziai abházok számára. A nemzeti határvonalak kérdése viszont továbbra is megoldatlan maradt. A harmincas évek elejétől megindult az etnikai sokszínűség erőteljes homogenizálása párhuzamosan az értelmiség háttérbe szorításával, illetve repressziójával.
Milyen okok vezettek az unió felbomlásához?
Az okok igen összetettek, és mindegyikre szükség volt a Szovjetunió felbomlásához. A nyolcvanas évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmusnak hirdetett társadalmi formáció kimerítette tartalékait, a gazdasági pangás, a hiánygazdálkodáson alapuló, tervutasításos gazdaságpolitika a csőd felé vitte a hatalmas országot. Szükség volt Ronald Reagan politikai irányváltására az Egyesült Államok élén: az amerikai elnök kezdeményező szerepet vállalt a szovjet gazdasági alapok elleni támadással, valamint a fegyverkezési verseny megújításával.
Gorbacsov enyhített a rendszer egyetlen igazi legitimációs elemén, a terroron, enélkül viszont fenntarthatatlanná vált a rezsim.
Különösen, hogy a nyolcvanas években a technikai fejlődés következtében egyre kevésbé lehetett elzárni az embereket az információtól. Mindezek együtt és Gorbacsovnak a Szovjetunió fenntartása érdekében hozott sikertelen reformjai meggyengítették a párt tekintélyét, lehetőséget adva a Szovjetunió felbomlására.
Milyen szerepet játszott a Független Államok Közössége, amely a volt Szovjetunió tagállamainak egy részéből alakult meg?
1991. december 21-én jött létre, nem előzmények nélkül. A három balti állam óriási bátorságról téve tanúbizonyságot már 1991 márciusára népszavazással döntött a függetlenségéről. A Gorbacsov ellen elkövetett, 1991. augusztusi puccskísérletig azonban ennek elismeréséről szó sem lehetett, így a balti államok hivatalosan szeptemberre tudtak csak érvényt szerezni népszavazásuk eredményének. Így a Szovjetunió bomlásnak indult. Az elszakadásokat többé nem lehetett megakadályozni, miként azt sem, hogy az egyes tagállamok – sőt a köztársaságok autonóm alakulatai – kikiáltsák függetlenségüket. A helyzet megmentése érdekében 1991. december 8-án Borisz Jelcin orosz és Leonyid Kravcsuk ukrán államfő, valamint Sztanyiszlav Suskievics belarusz parlamenti elnök a belorussziai Viszkuli közelében tartott találkozón kinyilvánította a Szovjetunió megszűnését, és szándékukat fejezték ki, hogy megalakítják a Független Államok Közösségét (FÁK). Így 1991. december 21-én Almatiban
a volt 15 szovjet tagköztársaság közül tizenegy – Azerbajdzsán, a Belarusz Köztársaság, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Oroszország, Örményország, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán és Ukrajna – aláírta a FÁK alapokmányának elkészítéséről szóló szerződést,
amelyhez Grúzia csak 1993-ban csatlakozott.
A tagállamok Almatiban leszögezték, hogy alapvetőnek tekintik az önrendelkezés, az egyenjogúság és az egymás belügyeibe be nem avatkozás elvét. Elítélik az erő alkalmazását és a vele történő fenyegetést, a gazdasági és bármely más nyomásgyakorlási módszert, az esetlegesen felmerülő viták esetében azok békés rendezését részesítik előnyben. Tiszteletben tartják az emberi jogokat, ideértve a nemzeti kisebbségek jogait, illetve a nemzetközi jog minden más általánosan elismert elvét és normatíváját. Elismerik és tiszteletben tartják a létező határok megváltoztathatatlanságát, egymás területi integritását. Összeségében egy lazább, konföderációjellegű szövetség jött létre a posztszovjet térségben.
Létrejöhet-e a jövőben a Szovjetunióhoz hasonló szövetség?
Hasonló reméljük nem jön létre, mert túl sok millió áldozattal járt már ez a kísérlet is. Az, hogy az egykori Szovjetunió területén lévő népek és államok együttműködjenek, szükségszerűnek mondható. Ennek formáit azonban az érintettekre kéne bízni, külső kényszer, beavatkozás, befolyásolás nélkül. Ideális lenne, ha visszatérnének az Almatiban megfogalmazott alapelvekhez. Aki új Szovjetunióban gondolkodik, a történelmi példa alapján diktatúrában is gondolkodik. Ennek elkerülése pedig valamennyiünk érdeke.
Kovács Örs történész, történelemtanár, a Rubicon Intézet tudományos munkatársa. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium történelem–francia szakos tanára, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából készített középiskolai történelemtankönyv-sorozat főszerkesztője és egyik szerzője, több szakmai bizottság tagja. Fő kutatási területe a magyar–francia kapcsolatok alakulása a XX. században.
(Borítókép: Lenin és Sztálin Gorkijban 1922 szeptemberében. Fotó: Getty Images Hungary)