Bár a szülei nem feltétlenül szánták orvosnak, Ficzere Andrea kislány kora óta kitartott az egészségügyi pálya mellett. Noha a klinikai munkának már több mint egy évtizede búcsút intett, abban bízik, hogy kórházigazgatóként és a Magyar Kórházszövetség elnökhelyetteseként jobban szolgálja a betegeket. Az egészségügyi átalakítást maximálisan támogatja, de mint mondja, annak van néhány sarkalatos pontja. Idesorolná a szakdolgozói béremelést, ami fontosabb, mint valaha. Interjú.
Ficzere Andrea az Indexnek arról is beszélt, hogy
Többgenerációs orvoscsaládból származik. Már gyerekként is erre a pályára készült?
Valóban sok példa volt előttem, nagyapám körzeti orvos volt, édesanyám belgyógyász, édesapám radiológus, nagybátyám pedig labororvos, így mondhatjuk, hogy belenőttem az egészségügybe. Sosem merült fel bennem, hogy más pályát válasszak, még annak ellenére sem, hogy a szüleim alapvetően nem orvosnak szántak.
Miért nem akarták, hogy erre a pályára lépjen?
Ahogy a szépségeit, úgy a nehézségeit is látták a szakmának, ezektől próbáltak megóvni. Ők akkor azt érezték, hogy nehéz pályát választottak, utólag visszanézve azonban úgy gondolom, jelenleg sokkal több kihívással kell megküzdenie az egészségügyi dolgozóknak, persze a folyamatos rendelkezésre állás, a kiszámíthatatlanság már akkoriban is jelen volt. Nekem is bőven van olyan élményem gyerekkoromból, hogy apukámat teljesen váratlanul behívják ügyeletbe, ő mindent eldob, és szalad. Ez a fajta munkavégzés ugyanakkor egyáltalán nem tántorított el, szeretem azokat a helyzeteket, amikor gyorsan kell dönteni, és sok szempontot figyelembe véve hatékonyan kell valamit megoldani.
A Debreceni Orvostudományi Egyetemen végezte a tanulmányait, ahol 2002-ben PhD-fokozatot is szerzett. Bár később reumatológia szakvizsgát is tett, első szakterületi választása a neurológia volt. Mi vonzotta ebben a területben?
Négy állásajánlatom volt az egyetemen, hívtak a neurológiai, a pszichiátriai, a radiológiai és a szülészet-nőgyógyászati klinikára is. Ez utóbbit nagyon szerettem volna, de akkor úgy éreztem, hogy ezen a területen nincs elég tere a nőknek, mára szerencsére ez sokat változott. Ma már sokan kifejezetten női szülészorvost keresnek, ami sok szempontból érthető. Végül a neurológia mellett tettem le a voksomat, mivel vonzott az idegrendszeri betegségek komplexitása, illetve a diagnosztika vonatkozásában fejlett területnek számított ez a szakma. Utólag azt mondom, nem biztos, hogy jól választottam, ugyanis szeretem, ha nagy hatásfokkal, eredményesen lehet dolgozni, ha valódi és hosszú távú a betegek állapotának javulása. Nos, a neurológia nem feltétlenül ilyen terület. A betegeimmel ugyanakkor nagyon jó kapcsolatom volt, a mai napig fordulnak hozzám kérésekkel.
1992-ben, több mint harminc évvel ezelőtt kezdte meg a pályáját az egyetem neurológiai klinikáján. Milyen volt akkor a magyar egészségügy, mi az, amiben mához képest különbséget lát?
Akkoriban minden sokkal lassabb volt, azóta, ahogy a világ, úgy az egészségügy is felgyorsult. Ma már a megelőzésen és az utógondozáson van a hangsúly, célunk az, hogy a beteg elkerülje a kórházi befekvést, vagy ha mégis rászorul, a lehető legkevesebb időt töltsön az intézményben, és amint lehet, otthonába távozzon. Pályám elején nem volt szempont, hogy valaki hamar visszakerüljön a saját környezetébe, és ott gyógyuljon tovább, a kórházi kezelés volt az ellátás fókuszában.
Emellett kiemelném, hogy a munkaszervezés, munkavégzés folyamata sokkal feudálisabb volt, az alá-fölé rendelt helyzet alapjaiban határozott meg mindent. Ma már inkább a csapatjáték jellemzi az egészségügyi dolgozók hozzáállását, ami természetesen lényegesen nagyobb hatékonyságot eredményez. Anno beosztottként eléggé megviselt, hogy korlátozottak voltak a lehetőségeim a megszokottól eltérő hozzáállás, az új szempontok és így a lehetséges változtatások vonatkozásában. Mindig is hittem abban, hogy lehet másként látni a dolgokat, és szívesen kezdeményeztem módosításokat, 2009-ben ezért is vágtam bele az egészségügyi menedzseri tanulmányokba.
Pályaelhagyónak tartják, hiszen tíz éve az Uzsoki Utcai Kórház, a Semmelweis Egyetem Gyakorló Kórházának főigazgatója. Nem hiányzik a klinikai munka?
A betegekkel való kapcsolat természetesen hiányzik, de jelenleg annyi más teendőm van, hogy ezek mellett a klinikai munkát nem tudnám maximális odafigyeléssel csinálni, másképp pedig nem szeretném. A vezetés régi nagy álmom volt, és bár másképp, de végső soron így is a betegekért dolgozom.
Az irányítás utáni vágya nem volt visszatetsző kollégái számára?
Nem hajszoltam ezt a mindennapokban, csak legbelül éreztem, hogy ez az, amiben igazán ki tudnék teljesedni. Szerencsére élni tudtam a hirtelen jött lehetőséggel, és az első perctől fogva igyekszem nyitottan, a kollégáimat respektáló módon dolgozni, minden kérdésben meghallgatva a javaslataikat, hiszen ez a hozzáállás nekem nagyon hiányzott a pályám elején. Ettől függetlenül tisztában vagyok azzal, hogy az érdekeiben sértett fél joga, hogy rosszat gondoljon rólam – amit meg is tesz az esetek egy részében –, de ezt a feladatkör velejárójának tartom. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel a kollégáim véleménye, csak azt vallom, hogy a célok megvalósításában fontossági sorrendet kell felállítani, amiben valaki jól és valaki rosszabbul jár. Ha azonban mindezzel javul a betegellátás, biztosítottá válik a munkatársak szakmai előmenetele, és esetleg biztonságérzetük is nő, akkor nagy baj nem lehet.
Nőként nehezebb ezt a pozíciót betölteni?
Egyértelműen. Magyarországon a vezetés alapvetően még mindig férfiszakma, és bár napról napra javul a helyzet, hazánkban még sokat kell azon dolgozni, hogy a női vezetőket is respektálják.
Én magam egyébként nem feminista módon közelítem meg a kérdést, szakmailag kell rendben lenni.
A vezető neme számomra teljesen másodlagos, azzal együtt, hogy természetesen egy nő és egy férfi más szempontok szerint ítéli meg a dolgokat, ami jól is van így.
Kapott valaha a neme miatt negatív megjegyzést?
Házon belül nem tudok róla. Biztos volt ilyen, de nem jutott el hozzám. Kívülről számos bántó kommentet kaptam, amely szintén jellemző ránk: mennyivel jobban esik valami dehonesztáló megjegyzést tenni, pedig ugyanennyi energiával akár jót is mondhatnánk, és ezt csak tetézi, hogy a nők esetében sokkal könnyebb rosszat feltételezni, és azt jó hangosan bekiabálni az éterbe.
2019-től kezdve három éven át volt a Magyar Kórházszövetség elnöke. Ma ezt a tisztséget Velkey György tölti be, akit elnökhelyettesként segít. Hogyan élte meg a váltást?
A megbízatásom eleve három évre szólt, a pozíció ezt követően automatikusan megújul. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a koronavírus-járvány miatt a kórházszövetség történetének legnehezebb három évét fogtam ki. Biztos, hogy sok mindent lehetett volna jobban csinálni, de úgy gondolom, hogy az akkori környezetben amit tudtunk, megtettünk.
A Magyar Kórházszövetség milyen szinten vesz részt hazánk egészségügyi átalakításában?
Meghallgatnak bennünket, és főleg az utóbbi időben a javaslataink egy részét figyelembe is veszik. Ennek nagyon örülök, mivel a meglátásaink megalapozottak, „terepről érkeznek”, a fekvőbeteg-ellátó intézmények szempontjait tartalmazzák, és egyértelműen a páciensek, valamint a munkatársaink érdekeit képviselik.
Évek óta halljuk, hogy „elérkezett az idő a változáshoz, most van az a pillanat, amikor valaminek történnie kell”. Ez az a pillanat lesz, amikor valami történik is?
Úgy gondolom, hogy igen. Az egészségügy átalakítása rendkívül nehéz, idő- és energiaigényes feladat, de én abszolút változáspárti vagyok. Minden olyan kezdeményezést támogatok, ami végső soron előrevisz, még akkor is, ha az átmeneti nehézségekkel jár.
Az átalakítás mely részét sürgetné a leginkább?
Szerintem az első és egyben legfontosabb lépés a szakdolgozói béremelés.
Nyílik az olló, és nagyon aggódom, hogy a szakdolgozók jelentős része pályaelhagyóvá válik, márpedig nélkülük nincs egészségügy.
Természetesen örülünk az orvosi béremelésnek, de a szakdolgozókat és a műszaki-gazdasági területen dolgozókat is meg kell becsülni. Sokan közülük eleve frusztráltak, fáradtak, fontos, hogy érezzék, nagy szükség van rájuk és a munkájukra.
Mi az, amit szintén elkerülhetetlennek tart?
Azokat a nagy szakmákat, amelyek komoly tudást igényelnek, és ahol kevés a szakember vagy speciális az infrastruktúra-igény, muszáj centrumosítani. Ilyen például a szívsebészet vagy az intervenciós kardiológia, az onkológia, az ortopédia és az idegsebészet egy része. Át kell gondolni azoknak a szakmáknak a jövőjét is, amelyekben szakemberhiány van, és sajnos a pályakezdő fiatalok körében sem népszerű. Példaként a tüdőgyógyászatot, a patológiát vagy a laborszakmát említhetem. Sokan gondoljuk, hogy inkább utazzon valamennyit a beteg egy magas színvonalú ellátásért, mint kapjon a lakóhelyén valamilyen esetleges félmegoldást, amely csak ideig-óráig segít, hiszen később úgyis centrumba kényszerül, ahol azonban állapotának súlyosbodása miatt már sokkal nehezebben tudnak rajta segíteni, mint ha eleve ott indult volna az ellátás.
Az elmúlt időszakban jelentős orvosi béremelést hajtott végre a kormány, ám mint ahogy ön is utal rá, egyes szakmákból még így is hiány van. Ha nem a pénz, akkor mi segíthet a humánerőforrás-krízist megoldani?
Világszerte, így hazánkban is csökken az egészségügyi dolgozók száma, ami persze jelentős probléma, ugyanakkor számos, korábban ember által végzett tevékenységet ma már ki tudunk váltani egyéb módszerekkel, például robotokkal vagy a mesterséges intelligencia segítségével.
Az orvos-beteg találkozók továbbra is fontosak, de az innováció elkerülhetetlen.
Az új módszerek bevezetése eleinte költséges lehet, de napnál is világosabb, hogy hosszú távon időt, energiát és pénzt spórolhatunk a fejlesztésekkel, illetve ami a legfontosabb, növeljük a betegek biztonságát.
Egy ilyen válságos időszakban, mint a mostani, van pénz ezekre az innovatív megoldásokra?
Van, és kell is, hogy legyen. Gondolkodásunkban élesen el kell választani a lehetséges reformokat a mai nehéz gazdasági helyzettől. Ha most nem lépünk, és a fejlesztésekkel a válság végéig várunk, sokkal nehezebb helyzetbe kerülünk.
Az átalakítás sarkalatos pontja a teljesítményalapú finanszírozás, amelyet ön kifejezetten támogat. Miért?
Az átlagfinanszírozás tudatában előfordul, hogy egy kórház kevesebb beteget lát el, mint amire képes lenne, mivel alacsonyabb teljesítményért is megkapja az előre meghatározott fix térítést. Ezzel szemben más kórházak – profi és emberséges hozzáállásuk miatt – lényegesen többet dolgoznak, mint amennyit a jelenlegi kifizetések fedeznek, így financiálisan mínuszba kerülnek. Én magam annak a híve vagyok, hogy minden intézmény annyi pénzt kapjon, amennyiért megdolgozik.
Nagyon szeretném továbbá, hogy az intézményi finanszírozásban megjelenjen az ellátás minősége is, ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy egy adott intézmény milyen progresszivitási szinten és milyen eredményrátával dolgozik.
A jövőben valószínűleg kevert finanszírozással találkozunk majd, ahol a fix költségek ellenértéke mellett jelenik meg a teljesítménytől függő kompenzáció.
A teljesítményalapú finanszírozást a bérek vonatkozásában is jó ötletnek tartja? Előrevisz, ha a dolgozók bérét büntetésből 20 százalékkal lecsökkentik?
Nem hiszek a mínusz 20 százalék alkalmazásában, a retorzió csak ideig-óráig lehet megoldás, hosszú távon biztosan nem. Azt gondolom, hogy ha valaki egy munkára szerződik, akkor a dokumentumban leírtak képezik a minimumot, nem lehet opció az elvárás alatti teljesítmény, és persze a bér csökkentése sem szerencsés. Ugyanakkor a pozitív ösztönzés fontos és jó lehetőség, hiszen meg kell fizetnünk az eredményes és jó munkát. Vezetői feladatnak tartom a rosszul teljesítő munkatársak problémáinak kezelését.
A kórházszövetség elnökhelyetteseként többek között a várólisták kérdése is a feladatai között szerepel. Bár a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) tavaly február óta a várakozási időt már nem tünteti fel a weboldalán, a várakozók száma így is árulkodó. Lehet ezt még a koronavírus-járvány idején elhalasztott beavatkozások feltorlódására fogni?
Nyilván érezzük még a pandémia hatását, de csak ezzel nem lehet magyarázni a várólisták hosszát. Részben adminisztrációs okok vezetnek azokhoz az esetenként valóban ijesztő számokhoz, amelyeket a sajtó előszeretettel felkap, de a várakozásban szerepet játszik a szakdolgozói hiány, a motivációvesztés, és az adott orvoshoz való ragaszkodás ténye is.
Mit ért pontosan motivációvesztésen?
Mindenképpen pozitívum, hogy a várólistacsökkentés finanszírozásának egy részét ösztönzésként vissza lehet adni az ellátó személyzetnek. Az orvosi béremelés óta ugyanakkor a kollégák egy része számára kevésbé motiváló a plusz pénzért történő munkavégzés, hiszen extra erőfeszítés nélkül is kézhez kapják azt az alapbért, amivel elégedettek lehetnek.
Tehát elismeri, hogy a várólisták a koronavírus-járvány óta tovább nőttek?
Ezt általánosságban semmiképp nem mondanám. Inkább úgy fogalmaznék, hogy van egy-két markánsan hosszú várakozási idő, ami valóban borzasztó rosszul néz ki. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy ezekben az esetekben a beteg legtöbbször ragaszkodik a választott orvosához, még akkor is, ha tudja: másnál, másik intézményben hamarabb kerülne ellátásra.
Emellett szerintem a beteg személyes felelősségéről is muszáj beszélnünk. Bár tudom, hogy ez nem népszerű megközelítés, de legtöbbször azok akarnak három hét alatt sorra kerülni, akik előtte harminc éven át gyakorlatilag mindent elkövettek a saját testük ellen, legyen szó az egészségtelen táplálkozásról, a sport hiányáról, az alkoholról, a dohányzásról.
Van olyan rendkívül túlsúlyos, csípőprotézisre váró páciens, akitől akár azt is kérhetnénk, hogy fogyjon le 40 kilót,
mert az állapota csak így lesz hosszú távon is kielégítő, hiszen a műtét sikerességét nagymértékben befolyásolja a rehabilitációs folyamat, illetve a későbbi mozgásmennyiség. Fontos, hogy a helyzet megítélésekor ne csak az ellátó intézmények kerüljenek célkeresztbe, a személyes felelősség is kulcskérdés.
Szavaiból azt veszem ki, hogy nehezen viseli, ha az egészségügyi ellátórendszert komoly kritika, bírálat éri.
Nehezen, mert sokszor igazságtalannak érzem, főként, hogy legtöbbször azoknak szól, akik erőn felül teszik a dolgukat. Különösen bosszant, ha valamelyik közösségi oldalon kap szárnyra egy beteg – esetleg valóban nem szerencsés – személyes története, és abból vonunk le messzemenő, rendszerszintű következtetéseket. A legtöbb ilyen esetet azok is megosztják, akik egyáltalán nem ismerik az adott szituációt, mégis örömmel vesznek részt a hergelésben. A hozzám beérkező visszajelzések alapján lényegesen, de tényleg lényegesen több jó a vélemény, a köszönet, csak a rossz hírek sokkal több kattintást eredményeznek.
Ha mégis beérkezik egy panaszlevél, érez személyes felelősséget?
Természetesen. A panaszok jelentős része egyébként nem a betegellátás minőségéről, hanem például arról szól, hogy a kórház X dolgozója rossz stílusban szólt a beteghez, esetleg valamelyik egység már órák óta nem elérhető. Bár a kifogásolt kollégának is meglehet a maga magyarázata, illetve tudom, hogy az adott egységben megállás nélkül folyik a munka, és emiatt esetleg nincs idejük felvenni a telefont, az én felelősségem, hogy ezeket a problémákat megpróbáljam orvosolni.
A dolgozók kommunikációja a legtöbb esetben azt a belső frusztráltságot, kiégettséget, elégedetlenséget tükrözi, amit a mindennapokban a munkahelyén megél. A konkrétumok szintjén mit tesz ez ellen?
Lassan két éve, hogy létrehoztam a Fogjunk Össze az Egészségügyért Alapítványt, amelynek máig az egyik leghangsúlyosabb eleme az egészségügyi dolgozók mentális jóllétének támogatása. Pszichológusokkal, coachokkal dolgozunk együtt, és azt tapasztaljuk, hogy nagyon igénylik a kollégák a lelki támogatást, és fontos, hogy ezek a megoldások kéznél legyenek, az ugyanis már csak a jéghegy csúcsa, amikor valaki a műszak végén zokogva összeesik a folyosón akár a fáradtság miatt, akár azért, mert olyan élményben volt része, amit nem tud feldolgozni.
Emellett szintén az alapítványon keresztül igyekszünk rekreációs lehetőségeket biztosítani az egészségügyi dolgozóknak, és ha vannak felajánlások, kedvezmények, azokat továbbítjuk nekik. Mivel ez utóbbiból a járvány elcsendesedése miatt már egyre kevesebb van, magunk szervezünk olyan programokat, amelyek feltöltik, pihentetik, kikapcsolják a kollégákat. Író-olvasó találkozókat szervezünk, könyveket és kulturális programokat biztosítunk számukra. Jelenleg egy pályázat keretében éppen olyan műveket várunk – legyen az novella, vers, fotó, film, festmény stb. –, amely saját élményből táplálkozik.
Gyerekeknek is szeretnének programokat szervezni. Tényleg igaz, hogy nem lehet elég korán kezdeni?
Nem titkolt célom megismertetni és megszerettetni a fiatalokkal az egészségügyet, nagy szükség lesz rájuk a jövőben.
Fontos, hogy ez a generáció már fiatalon megértse az egészség fontosságát, törekedjen a betegségek megelőzésére, az egészséges életmódra, de úgy, hogy ne csak az egészséges test, hanem az egészséges lélek is cél legyen.
Épp az edukáció miatt indítottunk nemrég szakmai tevékenységet is blogbejegyzések, rendezvények formájában. Igyekszünk olyan aktuális témákat körüljárni, amelyek segítséget adhatnak a betegek, a hozzátartozók és persze minden érdeklődő számára.
Remélem, hogy az alapítvány, ha kicsivel is, de hozzá tud járulni ahhoz, hogy megtartsuk a szakembereket, és élhetővé, szerethetővé tegyük számukra a mindennapokat.
Az ön mentális jóllétéhez mi kell?
A legfontosabb a szerető családi környezet, ami szerencsére megvan. Aktuálisan külön öröm számomra, hogy egy hónapja nagymama vagyok. Emellett, amióta az eszemet tudom, rendszeresen sportolok, sokat túrázom, örömömet lelem a kutyasétáltatásban, esténként pedig szépirodalmat olvasva fejezem be a napot.
Hogyan tekint 2023-ra, mi vár idén a magyar egészségügyre?
Remélem, hogy a sok nehéz év után pozitív fordulat jön, és a betegek, illetve a dolgozók körülményei is javulnak. Sokan vagyunk, akik hiszünk ebben, és reggelente azzal a vággyal lépünk be az intézmények kapuin, hogy ma is teszünk valami jót, valami hasznosat, rám egyébként is jellemző az optimizmus. Bár elcsépelt közhelynek hangzik, de minden napra lehetőségként tekintek, nem lesz ez másképp idén sem.
(Borítókép: Ficzere Andrea. Fotó: Papajcsik Péter / Index)