Ma nyolcvan éve, 1943. január 12-én indult mínusz harmincfokos hidegben a doni áttörés, a második világháború magyar szempontból egyik legtragikusabb eseménye. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg alakulatai hősiesen harcoltak ugyan, az első támadást vissza is verték, de nem bírták feltartóztatni a többszörös túlerőben lévő szovjet Vörös Hadsereget.
A mintegy kétszázezres létszámú magyar királyi 2. honvéd hadsereg 1943 januárjában arra készült, hogy felvegye a harcot a hat-hétszeres túlerőben lévő szovjet csapatokkal, és tartson ki addig, ameddig csak tud, mert ezt követelték meg tőlük elöljáróik. A magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes tudta, hogy a szovjet Vörös Hadsereg csapataihoz képest gyengébb felszereléssel, harci eszközökkel rendelkező alakulatai nem lesznek képesek tartani egy szovjet offenzíva esetén a több mint kétszáz kilométeres arcvonalat. Utánpótlást, arcvonalcsökkentést kérő levelei, telefonja azonban nem találtak meghallgatásra az elöljáró német parancsnokságoknál.
Amikor 1943. január 12-én, majd január 14-én a Vörös Hadsereg csapatai megindították a támadásukat, a magyar honvédek a mínusz harmincfokos hidegben elkeseredett védelmi harcokat követően vonultak/mentek/menekültek hátra, remélve a túlélést. Voltak, akiknek ez sikerült, és voltak, akiknek nem. 1943 januárjában összesen 198 ezer katona volt a magyar királyi 2. honvéd hadsereg kötelékében a fronton. A közhiedelemmel ellentétben viszont nem verték szét a hadsereget, és az nem semmisült meg a Don-kanyarban. A kimutatások szerint ugyanis
42 ezren tűntek el és haltak meg, 28 ezren tértek haza sebesülten, és mintegy 26 ezren kerültek hadifogságba, akiknek többsége soha nem térhetett vissza Magyarországra.
Aztán az egyes alakulatok megingását látva adta ki Jány Gusztáv 1943. január 24-én a 294/2. hds. I. a. 43. I. 24. számú hadparancsot, amely miatt a háború után sokan csak „doni hóhérként” emlegették:
Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. […] A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.
A hadparancs általános felháborodást keltett, ezért azt Jány megkésve ugyan, de április 4-én visszavonta.
Miután Jány Gusztáv az utolsó vonattal hazatért a Don-kanyarból, 1943. augusztus 5-én Horthy Miklós kormányzó felmentette a parancsnoki tisztségéből. A háború végéig visszavonultan élt Budapesten, majd a szovjet megszállás elől családjával Németországba távozott. A honvédelmi miniszter 1945. június 19-én háborús bűnösnek nyilvánította, lefokozta és kizárta a hadseregből. 1946-ban, felesége halála után önként hazatért. Egy hadifogoly-szállítmánnyal együtt érkezett az országba, és feladta magát. 1946. október 7-én vették őrizetbe.
A Budapesti Népbíróság 1947. október 4-én kihirdetett ítéletében a felelősségét kétrendbeli háborús bűntettben állapította meg, amelyeket felbujtói minőségben követett el, és ezért összbüntetésül golyó általi halálra ítélte.
Az ítélet meghozatala után Jány nem kért kegyelmet, mert – mint bírái előtt kijelentette – azzal a bűnösségét ismerte volna el.
November 26-án reggel végezték ki a régi Gyűjtőfogház udvarán.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa 1993. október 4-én hatályon kívül helyezte az 1947-es népbírósági ítéletet. Az indoklás szerint az ügyet elvonták a hadbíróságtól, és a vádat a katonai életviszonyokat nem ismerő, politikailag elkötelezett népbírák vizsgálták meg. A parancsnokot olyan bűncselekményekért marasztalták el, amelyeket nem követett el. Terhére rótták például, hogy – még jóval az áttörés előtt – 1942 szeptemberében az urivi csatában a magyar hadsereg kilencezer katonát veszített el. Igen ám, de Jány abban az időben Budapesten tartózkodott, a támadást pedig a németek kifejezetten az ő parancsa ellenére indították meg.
Jány Gusztáv egyébként nemcsak visszavonta sokat idézett hadparancsát, de 1943. április 9-én a 45. számú hadparancsában ezt is írta:
Hódolattal hajlok meg lélekben hősi halottaink és sebesültjeink előtt, és megköszönöm valamennyiünk nevében, mit értünk és a magyar jövendőért tettek. Egyikünk se felejtse el, hogy azok helyett és azok mellé, kik egyáltalán nem, vagy fél lábbal, fél karral, csonkán, bénán kerültek haza, nekünk kell odaállni, nekünk kell szeretteiken segíteni, azzal, hogy elvégezzük helyettük azt a munkát, melyre ők már képtelenek. Segíts, mert az Isten téged is csak akkor segít meg. Töröld le a könnyet, adj karod erejéből, szíved melegéből, mert ők még többet adtak érettünk.
Szakály Sándor történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója szerint a felelősség egykoron azoké volt, akik arról döntöttek, hogy a német követeléseknek már nem lehetett ellentmondani, és az 1942 januárjában lezajlott német–magyar tárgyalások eredményeként a Magyar Királyi Honvédség magyar viszonylatban legjobban felszerelt seregtestét bocsájtották a „bolsevizmus elleni” harcra.
A felelősség az eleinké, az emlékezés és emlékeztetés kötelessége pedig a miénk, az utódoké.
Azoké, akiknek illik fejet hajtaniuk az elesettek, eltűntek, megsebesültek és a hadifogságot szenvedettek előtt.
(Borítókép: A magyar királyi 2. honvéd hadsereg alakulatainak visszavonulása Ilovszkojénél, a Don-kanyarban. Az eredeti felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. Fotó: MTI)