Index Vakbarát Hírportál

A Tanácsköztársaság zsákutca volt, Horthy ígéretekkel keltett bizalmat

2023. január 26., csütörtök 07:06

A román támadás csak a kegyelemdöfést adta meg a magyarországi proletárdiktatúrának. Bethlen Istvánnak elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy a Trianonban megcsonkított országot sikerült újjáépíteni. Horthy Miklósról úgy tartották az első világháborúban győztes antanthatalmak, hogy csak ő képes a rendet és a nyugalmat szavatolni Magyarországon – mindezeket Gali Máté történész, A próbára tett nemzet című könyv szerzője mondta a vele készített interjúnkban.

Az Indexnek arról is beszélt, hogy

A próbára tett nemzet címmel jelent meg új könyve tavaly év végén. Mikor és milyen próbákat kellett kiállnia a magyarságnak?

Az 1867-től 1945-ig terjedő időszakban, amelyről a könyvem szól, számos próbatétel állt a magyarság előtt: a nemzetiségi kérdés rendezése, a történelmi államkeret felbomlása vagy két világháború. Ezen közel nyolc évtized egyik kulcsfontosságú és mindmáig ható eseménye volt az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés, amely a két világháború között kényszerpályára állította az országot. Külpolitikánk orientációját például alapvetően szabta meg az igazságtalan békemű revíziója, amelynek igényével a teljes korabeli magyar társadalom egyetértett, csak a terület-visszaszerzés mértékében és módjában mutatkoztak különbségek. Miként 1940 nyarán gróf Teleki Pál kormányfő megjegyezte: „A magyar nemzet 21 esztendőn át: a nem, nem, sohát kiáltotta. Ma nem lehet azt mondani a nemzetnek, hogy azt kiáltsa: igen, igen, örökre. Tehát el van vetve a kocka.”

Ezek a történelmi próbák pusztán a túlélésről és a megmaradásról szóltak, vagy akadtak olyan tanulságaik is, amelyek hozzájárultak a nemzet alkalmazkodóképességének erősödéséhez?

Jóval inkább a megmaradásról szóltak. Ha a nemzetiségi kérdésre gondolunk – melynek gyökerei a török korig, a XVI–XVII. századig nyúlnak vissza, amikor is a háborúskodások következtében a magyar etnikumot pótolhatatlan vérveszteség érte –, annak megoldatlansága végül az első világháborús vereségünkkel együtt nagymértékben járult hozzá a régi Magyarország széteséséhez. Hazánk 1920-as országcsonkítását követő talpra állítása úgyszintén a túlélésről és a megmaradásról szólt. Könyvem egyik fejezete ugyanakkor érinti annak kérdését, hogy a trianoni utódállamokban a magyar kisebbségek milyen megmaradási stratégiák – például autonómiatörekvések, a dunai népek együttműködése, a határok légiessé válása stb. – mentén próbálták elképzelni és alakítani a jövőjüket, amely az alkalmazkodási és a tanulási készségek hasznosságára világít rá.

Sokat foglalkozott Berzeviczy Albert politikussal és történetíróval. Mi az ő jelentősége a történelmünkben?

Berzeviczy Albertet történelmünk egyik méltatlanul kevéssé ismert személyiségének tartom. Holott a maga korában, a XIX–XX. század fordulóján jeles politikus, író-történetíró, továbbá tudományszervező volt. 1903 és 1905 között a kultusztárcát vezette gróf Tisza István első kormányában, majd 1905-től 1936-ig a Magyar Tudományos Akadémia élén állt, és ezzel mindmáig ő számít az MTA leghosszabb ideig hivatalban lévő elnökének. Olyan alapműveket jegyzett Hunyadi Mátyás királyunk feleségéről, Aragóniai Beatrix királynéról, valamint az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc vérbe fojtása utáni neoabszolutista időszakról, amelyeket napjainkban is haszonnal forgatnak a témával foglalkozó történészek. Mindezeken felül 1895 és 1904 között alapító elnöke lett a Magyar Olimpiai Bizottságnak.

Életpályája, munkássága hogyan fonódik össze a nemzeti próbatételekkel?

Berzeviczyről főképp a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban írtam. Nem képviselt erőszakosan magyarosító nézeteket, de az volt a meggyőződése, hogy az állam nyelvének magyarnak kell lennie. Vagyis, aki a hazai tudományos vagy művészeti életben érvényesülni akar, esetleg az államigazgatásban óhajt elhelyezkedni, annak a saját érdekében valamilyen szinten meg kell tanulnia magyarul.

Ezért arra törekedett, hogy az állami népiskolákban a magyar államnyelv oktatása fokozottabban jusson érvényre, és a nemzeti szellemű nevelés minél inkább meghonosodjon.

Kultuszminiszterként 1904-ben be is nyújtott egy törvényjavaslatot. Abban a nem magyar tannyelvű elemi népiskolák diákjai számára előírta volna, hogy a hatodik évfolyam végeztével az államnyelvet olyan szinten kellene ismerniük, hogy a tanuló az életviszonyainak megfelelően helyesen ki tudja fejezni a gondolatait magyarul, továbbá folyékonyan tudjon magyarul olvasni, írni és számolni. A jogszabálytervezet az első Tisza-kormány bukása miatt nem emelkedett törvényi erőre, de számos eleme beépült az 1907-es Apponyi Albert-féle népoktatási törvényekbe. Az 1904-es törvényjavaslatot végső formába öntő Halász Ferenc ugyanis nemcsak Berzeviczy, hanem Apponyi mellett is miniszteri tanácsosként szolgált.

Történelmi zárvány és zsákutca

Írt az 1918 őszi csehszlovák–magyar határtárgyalásokról, és a Bartha–Hodza-egyezményről is. Mit érdemes tudni arról, hogy mi dőlt el azokon az egyeztetéseken?

1918 novemberében az újonnan létrejött csehszlovák állam budapesti követe, Milan Hodza vezetésével – időnyerés céljából, valamint az esetleges jövőbeni népszavazásokat megelőzendő – egy küldöttség tárgyalt a magyar kormány képviselőivel a Felvidéken kijelölendő ideiglenes határról. December 6-án Hodza és Bartha Albert magyar hadügyminiszter olyan demarkációs vonalban állapodott meg, amely nagyjából-egészében az akkori szlovák–magyar nyelvhatárt követte volna, hazánknál hagyva egyebek mellett a Csallóközt, Pozsonyt, Érsekújvárt és Kassát is. A merészebb területszerző célokat kitűző prágai vezetést ez nem elégítette ki. Dezavuálták Hodzát, és néhány héttel később sikerült elérniük az első világháborúban győztes antanthatalmaknál, hogy olyan új ideiglenes határvonalat jelöljenek ki, amely voltaképpen már a mai határoknak felelt meg.

A magyar fél egyáltalán képes lett volna érdemben tenni azért, hogy a Bartha–Hodza-egyezményt érvényesítve a Felvidék egy részét megőrizze az ország számára?

Szerintem csak akkor, ha képesek lettek volna fegyveres erővel betartatni az egyezményt. De az nem állt a rendelkezésükre a Károlyi-kormány belső hatalmi harcok, koncepciótlanság és a világháborús káosz együttese nyomán kialakult kudarcos katonapolitikája miatt. Révész Tamás hadtörténész legújabb kutatásai alapján ismert, hogy Károlyiék az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése által még az első világháború idején kidolgozott leszerelési tervet követték. Azaz az öt legfiatalabb korosztályt – az 1896 és 1900 között születetteket – kívánták a hadseregben tartani, a többieket leszerelték. De ez is inkább kevesebb, mint több sikerrel történt, így 1918. november végére – a csehszlovákokkal történő tárgyalások idejére – az ország fegyveres ereje csupán 37 ezer főt számlált.

Könyvében azt is megvizsgálta, hogyan változott az 1919-es Tanácsköztársaság megítélése az elmúlt egy évszázadban. Mindebből mit lehet tanulságként levonni?

Azt, hogy a Horthy-korszak jobboldali-konzervatív hivatalos Magyarországa számára a proletárdiktatúra időszaka mélypont volt, amely megtörte történelmünk folyamatosságát, a vezetői pedig szovjet pénzekből – guruló rubelekből – fizetett ügynökök közül kerültek ki. Az államszocialista rendszer idején a kommün 133 napját már a dicsőséges jelzővel illették, a magyar forradalmi hagyományokba ágyazva. Mi több, a Kádár-korszakban a forradalmi 1919-et az ellenforradalmi 1956 ellentétpárjaként próbálták meghatározni. A rendszerváltoztatás után nem alakult ki egységes kép a Tanácsköztársaság megítéléséről. Egyes történészek a magyar baloldali progresszió egyik állomásaként tekintenek rá, míg mások inkább történelmi zárványként, zsákutcaként. Jómagam az utóbbiak értékelésével értek egyet.

Miért?

Mert 1919 augusztusában a románok támadása lényegében már csak a kegyelemdöfést adta meg annak a rendszernek, amelynek addigra erősen beszűkült a társadalmi bázisa.

Az állami szintre emelt vörösterror, a magántulajdon felszámolására irányuló törekvések vagy a vallásellenes rendelkezések számos társadalmi csoportot sértettek meg.

Romsics Ignác történész már 1977-ben világosan kimutatta a Duna-melléki ellenforradalomról közölt tanulmányaiban, hogy a kommün bukása elsősorban nem külső, hanem belső okokra vezethető vissza: a szociális problémáktól kezdve az élelmiszer- és áruhiányon át egészen a vásárlóértékkel alig bíró fizetőeszközig.

Más-más arcát mutatta Horthy Miklós

Az egyik tanulmányában Horthy Miklós kormányzói hatalomig vezető útját dolgozta fel, aki azt írta emlékiratában államfővé választásáról: „Bekövetkezett az, amit mindig el akartam kerülni: belesodródtam a politikába.” Miért pont Horthy került 1920-ban az ország élére?

A „belesodródás” kifejezés használata Horthytól szerintem csúsztatás, ugyanis őt 1919 késő nyarán, illetve kora őszén az ellenforradalom előrehaladtával már foglalkoztatta a hatalom megszerzésének gondolata. Az 1920. március 1-jén történt kormányzóvá választásánál sokat nyomott a latban, hogy a Nemzeti Hadsereg fővezéreként ő rendelkezett az ország egyetlen számottevő fegyveres erejével, és ő nyerte el az első világháborúban győztes antanthatalmak – elsősorban Nagy-Britannia – hazánkban tartózkodó képviselőinek támogatását. Államfői jogköre azonban kezdetben jóval korlátozottabb volt a királyi hatalomnál. Egyrészt a Nemzetgyűlés tartott a jelentős befolyással és mozgástérrel rendelkező Horthytól, másrészt a korlátozásokkal kívánta kifejezésre juttatni, hogy a király és az uralkodót helyettesítő kormányzó tisztsége között határozott különbség van.

Mi szólt Horthy Miklós mellett a győztes antanthatalmak részéről?

Éppen a napokban olvastam újra egy sajtótörténeti kiadványt, amelyben szemlézve volt a Schweizer Illustrierte Zeitung egyik 1920 tavaszi száma, a címlapján Horthyval. Ebben úgy fogalmaztak, hogy a tapasztalt, magas rangú katonatiszt lehet képes rendet tenni a háborús összeomlás és forradalmak által sújtott országban, kellő eréllyel lépve fel a béke és a nyugalom szavatolása érdekében.

Emellett Horthy különféle arcait mutatva különböző érdekcsoportokat tudott megnyerni magának.

A magyar zsidóság vezetőinek például ígéreteket tett a közbiztonság megszilárdítására és a fehérterror felszámolására, míg a Budapesten állomásozó angol és amerikai tábornokoknak azt ajánlotta fel, hogy az ország konszolidációjához az antant ellenőrzése alatt álló katonai diktatúra létesüljön, amelynek élén akár az illetékes magyar hatóságok vagy akár ő, a Nemzeti Hadsereg főparancsnoka is állhatna.

Ez a hadsereg hol volt a Bartha–Hodza-egyezmény időszakában?

Akkor még nem létezett. A Nemzeti Hadsereg 1919 júniusában alakult meg a Tanácsköztársasággal szemben álló szegedi ellenforradalmi kormány égisze alatt. Kezdetben kis létszámú és gyengén felszerelt haderő volt, mivel a Szegedet megszállva tartó franciák többet nem engedélyeztek. Azután nőtt meg a vonzereje, hogy a kommün felső vezetése lemondott az 1919. május–júliusa között sikeresen megvívott felvidéki hadjárat idején csehszlovák uralom alól felszabadított területekről, hogy meghívást kaphasson az első világháborút lezáró, Párizs környéki békekonferenciára. Sok katonára demoralizálóan hatott a felismerés, hogy a proletárdiktatúra külpolitikai törekvései között nem szerepelt a történelmi államkeret helyreállítása. Ezért Szeged felé vették az irányt, ahol aztán a Vörös Hadsereg színének ellentételezéseként a sapkájukra fehér színű darutollat tűztek.

A „zárt szám” árnyéka

Névadója mellett a Horthy-korszak egyik legismertebb alakja gróf Bethlen István kormányfő. A próbára tett nemzetben azt írta, hogy a XX. századi magyar történelem hiteles és árnyalt megismerését leegyszerűsítések és egyoldalúságok nehezítik, „így azt is, hogy Bethlen István, aki talán mindmáig az utolsó magyar államférfi volt, elfoglalhassa az őt megillető helyet a nemzeti panteonban”. Mi az őt megillető hely?

Bethlen az én szememben gróf Tisza István és gróf Klebelsberg Kunó mellett a XX. századi magyar történelem három legnagyobb politikusának egyike. Elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy Trianon után a területét és népességét tekintve is harmadára zsugorodott országot sikerült újjáépíteni, méltán szolgálva rá az 1921 és 1931 közötti miniszterelnöki teljesítményével „a nagy konszolidátor” jelzőre. A bel- és külpolitika terén egyaránt ízig-vérig reálpolitikusnak számított.

Sikerült növelnie hazánk külpolitikai mozgásterét a kezdeti, szinte teljes elszigeteltségünk után.

Következetesen elutasította a bal- és jobboldali radikalizmusokat, többek között egy 1934-es beszédében is leszögezve azt, hogy „az ezeréves magyar tradíciók alapján állok, az alkotmányos fejlődés alapján”.

A Bethlen-korszakkal is összefüggésben könyve több tanulmányában vizsgálta a hazai közélet reflexióit a magyar zsidóság jogegyenlőségét sértő, 1920-as numerus claususszal és a jogszabály külföldi nyomásra történt 1928-as módosításával kapcsolatban. Hogyan fogadta a numerus clausus bevezetését a magyar közélet, és milyen reakciók voltak a módosítására?

A törvény ellenzői egyértelműen a polgári jogegyenlőség megcsonkításaként tekintettek a numerus claususra. Az 1920-as jogszabály végrehajtási utasítása a dualizmus kori gyakorlattal szakítva a zsidóságot nem vallásként, hanem nemzetiségként határozta meg, ezáltal korlátozva számarányukat a felsőoktatásban. Az 1928-ban a nemzetiségit felváltó foglalkozási kvóta pedig kifejezetten nevesítette a közalkalmazotti és mezőgazdasági foglalkozásokhoz tartozók gyermekeit, két olyan ágazatot, amelyből izraelita szülők gyerekei szinte egyáltalán nem érkeztek a felsőoktatásba. A törvény támogatói főképp azon antiszemita toposzra hivatkoztak, mely szerint a magyar zsidóság a dualizmus korában megszerzett kulturális és gazdasági befolyása után, az 1918–1919-es baloldali forradalmak idején a politikai hatalom megkaparintására törekedett, ezért vissza kell őket szorítani. Kisebb részben megjelent az a nézet is, hogy a jogszabály segíthet az állástalan és emiatt frusztrálttá vált, úgynevezett szellemi proletariátus felszámolásában.

A törvényt az első Teleki-kormány idején fogadták el. Kik szólaltak fel ellene, kik ellenezték a numerus clausust a magyar közéletben?

1920-ban az ellenzők soraiból érdemes kiemelni Bródy Ernő, Sándor Pál, valamint ifjabb Ugron Gábor nevét, akik a Nemzetgyűlésben a klasszikus liberalizmus alapértékeire, valamint a magyar zsidóságnak a történelmünkben kifejtett érdemeire hivatkoztak. 1928-ból pedig a már említett Berzeviczy Albertet. Ő egyébként 1922 őszén arról értekezett a Jüdische Pressezentrale Zürich nevű svájci zsidó hetilapnak adott címlapos interjúban, hogy támogatja a szerinte antiszemitizmus által inspirált jogszabály eltörlését. Hat esztendővel később a parlament felsőházában is a hatályon kívül helyezése, végső esetben megváltoztatása mellett érvelt, ugyanis a numerus clausus a polgári jogegyenlőség és a tanszabadság elveivel egyaránt szemben állt.

Még nem vagyunk kész Horthyval

Könyve utolsó, legterjedelmesebb fejezete a Horthy-korszak megítéléséről szól. Hogyan állunk ennek az időszaknak a feldolgozásával? Milyen feladatok várnak még a témával foglalkozó történészeinkre?

Előremutatónak látom, hogy szemben a pártállami történetírás időszakával, amikor nagyon sokáig egyöntetűen negatív tónusban ábrázolták az államszocialista rendszer antitézisének tartott Horthy-korszakot, napjainkban többféle értelmezés is megfér egymás mellett a két világháború közötti periódusra vonatkozóan. De számos feldolgozásra váró kérdéskör van még, melyek közül most csak kettőt emelnék ki: Bethlen István nagy kormányzópártjának, az Egységes Pártnak a belső felépítéséről, országgyűlési tevékenységéről, vezetőinek és parlamenti képviselőinek szerepéről hiányosak az ismereteink. A korszak névadójáról, Horthy Miklósról sem készült még modern szemléletű, elsődleges hazai és külföldi források rendszerezett feldolgozásán alapuló, teljes életrajz.

Mit ért az alatt, hogy modern szemléletű?

Alapvetően azt, hogy a lehető legszélesebb forrásbázison nyugodva, akár a már korábban feltárt források újraértelmezésével is, de tárgyilagosan vizsgálja ezt a témát. Nem követve sem a két háború közötti időszak központilag motivált, kritika nélküli Horthy-kultuszának, sem az 1945 utáni államszocialista rendszer egyértelműen negatív Horthy-képének sémáit.

Hogyan ítéli meg Horthy Miklós történelmi szerepét?

A könyvemben részletesebben is kifejtettem: a javára írom azt, hogy az ország konszolidációja érdekében 1920-ban felszámoltatta a fehérterrorhoz köthető különítményeket. 1921-ben ellenállt IV. Károly király két restaurációs kísérletének, mert tudta, hogy a szomszédos államok fegyveres beavatkozással válaszoltak volna, ha utolsó uralkodónk visszatér a trónjára. Hajlamos volt arra, hogy felismerje a saját korlátait, nem kis részben ennek köszönhető Bethlen István vagy 1942-ben Kállay Miklós miniszterelnöki kinevezése. Ha nem is mindig törvényes eszközökkel, de képes volt féken tartani a nyilasokat: különféle pártjaikat 1937 és 1944 között többször is betiltották. A második világháború alatt törekedett rá, hogy hazánk szerepvállalását a lehetőségekhez mérten minimalizálja, és az 1944-es német megszállásig nem engedett Berlin nyomásának a magyar zsidóság kiszolgáltatása ügyében. Végül 1944. október 15-én megkísérelte kivezetni az országot a háborúból, még ha ez nem is sikerült neki.

Miben tévedett Horthy Miklós, melyek voltak a rossz döntései?

Például az, hogy 1921-ben közkegyelemben részesítette a fehérterror elkövetőit. Államfősége idején olyan földbirtokrendszer létezett hazánkban, amelyről az emigrációban közölt emlékiratában még ő maga is elismerte, hogy „elavult és egészségtelen” volt. Bár nem ő kezdeményezte a zsidótörvényeket, aláírta őket. A memoárjában a fokozódó német nyomásra – az 1938 tavaszán elfogadott első zsidótörvénynél erről bizonyosan nem beszélhetünk – hivatkozott, valamint arra, hogy ezzel fogja ki a szelet a szélsőjobboldal vitorlájából. 1944 márciusa és júliusa között határozottabban kellett volna fellépnie a zsidóság deportálásával szemben. Ha júliusban képes volt elérni, hogy a magyar közigazgatás ne működjék közre benne – és ez egyet jelentett a deportálások leállításával –, akkor ezt vélhetően talán korábban is ki tudta volna kényszeríteni.

A könyvesboltokban most is több Horthy Miklósról szóló könyv közül lehet válogatni, számos életrajzi munka jelent meg róla. Ezek egyikét sem tartja jónak?

Dehogynem! Ezt egy szóval sem állítottam!

Történészként melyik másik történészek munkáit ajánlaná Horthy Miklósról vagy a Horthy-korszakról?

Reménykedve abban, hogy a „dicsérjen meg téged a Gali Máté” idővel nem válik szitokszóvá, úgy Horthy Miklós életéről a külföldi szerzők közül főképp a francia Catherine Horelt javaslom, valamint az amerikai Thomas Sakmyster Admirális fehér lovon című kötetét. A magyar kollégák közül Horthy jelenlegi legalaposabb ismerője Turbucz Dávid, tehát az ő munkáit szintén. Hozzájuk hasonlóan a Horthy-korszakkal sok remek történész foglalkozik, a teljesség igénye nélkül érdemes Ablonczy Balázs, L. Balogh Béni, Papp István, Pritz Pál, Püski Levente, Romsics Ignác, Sipos József, Szakály Sándor, Ujváry Gábor és Zeidler Miklós műveit olvasni, ha jobban meg kívánjuk ismerni és érteni hazánk ezen rendkívül sokszínű és mozgalmas, sorsfordító időszakának történetét.

Névjegy

Gali Máté (Vác, 1988) történelem mesterszakos diplomáját 2012-ben jeles érdemjeggyel szerezte a Szegedi Tudományegyetemen. Doktori fokozatát 2017-ben summa cum laude minősítéssel érdemelte ki Romsics Ignác témavezetése mellett az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen. 2016 és 2020 között a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár Horthy-kori Kutatócsoportjának tudományos munkatársaként dolgozott. 2020–2021-ben a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa volt. 2021-től a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára. Legújabb könyve, A próbára tett nemzet 2022 végén jelent meg az MCC Press gondozásában. 

(Borítókép: Gali Máté. Fotó: Papajcsik Péter / Index)

Rovatok