Miközben az ifjúság egyik legégetőbb problémája a baráti társaságok, közösségek hiánya, a társadalom egy része remeteüzemmódba kapcsolt – többek között erre világított rá az Indexnek adott interjúban Székely Levente, az Ifjúságkutató Intézet vezetője.
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) szakértője lapunknak arról is beszélt, hogy
Járvány, háború, válság – az elmúlt évek eseményei a felnőtteket is megviselik, de mi a helyzet a fiatalokkal? Mennyire foglalkoztatják őket a világ történései?
Ha visszaemlékszünk, számos kutató már a járvány kitörésének időpontjában azt mondta, hogy a koronavírus olyan fundamentális változásokat hoz az életünkbe, hogy az így felnövő nemzedéket érdemes a többitől megkülönböztetni: így jött létre „vírus- és Covid-generáció”, illetve „karantinik” kifejezés. Van is ebben valami, hiszen ezek a fiatalok megszokottól eltérő módon kapcsolódtak be az iskola vagy a munka világába, elesve ezzel számos személyes, közösségi interakciótól. Bár a járvány azóta visszahúzódott, a társas kapcsolatok nem álltak helyre, azok hiánya pedig megjelent az ifjúság problémaérzékelésében, méghozzá az előkelő harmadik-negyedik helyen. Emiatt mondjuk mi azt, hogy a fiatalok közösségei long Covidban szenvednek.
A közelmúltban jelent meg a Kívánj tízet! című tanulmánykötetük, amely a fiatalok tíz legégetőbb problémáját mutatja be. Elsők között szerepel a bizonytalanság, az anyagi gondok és a céltalanság. Ezt nem lehet pusztán a járványra fogni.
Szó sincs erről. Hosszú évek óta ezek a legmeghatározóbb problémák, ám az elmúlt időszakban egyfajta erősödést látunk, amiben a háború és a most kibontakozó válság is döntő szerepet játszik. Lerövidült a belátható szakasz, és az ifjúság ebben az instabil helyzetben sokkal nehezebben kap választ azokra az alapvető kérdésekre, amelyeket az idő előrehaladtával mindenki feltesz magának: Ki vagyok, mi vagyok, hol leszek egy, három vagy épp öt év múlva?
Maradjunk a baráti társaságok hiányánál mint új elemnél. A világhírű orvos, Máté Gábor legújabb könyvében azt írta, hogy „a természet közösségi lénynek teremtett minket, most partra vetett hal lett belőlünk”. Az író a jelenségről az Indexnek adott interjúban is részletesen beszélt. Hogy látja, milyen folyamatok vezettek idáig?
Valóban úgy vagyunk behuzalozva, hogy szükségünk van a másikra, a kapcsolatok hiánya az elmagányosodáson túl számos fiziológiai, egészségügyi problémához vezethet. Kutatások évek óta jelzik, hogy a XXI. században a kapcsolódás nem az erősségünk, ami részben a szabadidő technicizálódásával magyarázható: az okoseszközök oly mértékben lekötik a figyelmünket, hogy közben alig marad időnk a személyes kapcsolatokra. Ugyancsak ez a folyamat játszódik le akkor, ha valaki home office-ból dolgozik, de a közösségek felbomlásához vezet az is, hogy a kisebb településekről, falvakból egyre többen költöznek nagyvárosokba, ahol kevésbé ismerik egymást az emberek.
Mi jelenthet ebből a zsákutcából kiutat?
Nyilvánvalóan az, ha megpróbálunk kapcsolódni. A kérdés csak az, hogy akarunk-e. Megszoktuk az individualista értékeket, azt az életmódot, ahol a privát szféra megteremtése az elsődleges cél. Egyre kevésbé szólunk bele a másik dolgába, mert nem szokás, és mert attól tartunk, hogy az konfliktust szül. Napjainkra lehetővé vált, hogy a legsűrűbben lakott helyeken is kivonulhassunk a társadalomból. Ha szeretnénk, minden szükségletünket intézhetjük úgy, hogy ne kelljen otthonról kimozdulni, senkihez se kelljen hozzászólni, ételt rendelhetünk, dolgozhatunk otthonról stb. Japánban már nevet is adtak azoknak, akik ilyen posztmodern remeteként élnek, ők a hikikomorik.
Az államnak lehet ezen a területen szerepe, felelőssége?
Ha az egyéni felelősség mellett az állami szerepvállalást is meg akarjuk vizsgálni, sikamlós területre érkezünk. Feladatként természetesen megjelenik a közösségek, egyesületek, ifjúsági szervezetek támogatása, de az állam ennél messzebbre nehezen mehet, hiszen senkinek nem mondhatja meg, mennyit sportoljon, mivel töltse a szabadidejét, ahogyan arra sem kötelezhet senkit, hogy mindenáron csatlakozzon valamilyen közösséghez. A pártállamban megvoltak erre a módszerek, gondoljunk csak az úttörőmozgalomra, de ebbe ma már belegondolni is abszurd.
Ma már több generáció együttélése is elképzelhetetlen, pedig nem is olyan régen még ez volt a természetes. Hogyan látják, mekkora a generációs szakadék, mennyire értik meg egymást az idősek és a fiatalok?
Egy közelmúltban végzett kutatásunk arra világított rá, hogy az idősek ebben a tekintetben jóval optimistábbak, ők úgy érzik, hogy az ifjúsággal többé-kevésbé szót értenek. Feszültséget, szakadékot inkább a fiatalok érzékelnek, ők azok, akik azt mondják, hogy az idősebbekkel már nehezebben megy a kommunikáció. Mindezek ellenére érdekes megfigyelés, hogy az ifjúság nagy része egyetért szülei értékrendjével, így a súrlódások ellenére sem lehet kijelenteni, hogy a fiatal generáció lázadó lenne.
Ha a szülők ellen nem is, az élet ellen rengeteg fiatal lázad, hazánkban csak az elmúlt néhány hónapban több öngyilkosság történt a gyerekek körében, mint az elmúlt 10-15 évben összesen. Mi erre a magyarázat?
A rendszerszintű bizonytalanság mindenképpen szerepet játszhat ebben, vizsgálatok szerint az öngyilkosságok száma akkor csökken vagy stagnál, amikor nagyon világosak a látásviszonyok, vagyis nagyjából sejteni lehet, mi lesz holnap. Mindannyian érzékeljük, most nem ezt az időszakot éljük. Keretek, kitaposott ösvények hiányában maguknak a fiataloknak kell megszabni a határokat, ami napjainkban tulajdonképpen bármi lehet.
Ezt hogy érti?
Ma influenszerként, youtuberként akár egy 12 éves is lehet multimilliomos dollárban, ha ügyesen kezeli a közösségi oldalait. Mindeközben egy másik 12 évesben felvetődhet, hogy neki ez miért nem sikerül, miért nem ér annyit, mint egy vele egykorú társa, noha ugyanazok az eszközök számára is adva vannak. A támogató közösség helyébe sokszor a támadó közösség lép. Gyakran a kommentek is azt sugallják, jobb lenne, ha arccal mennél a vasútnak, a világnak nincs szüksége rád. Mindez egy fiatalnál könnyen kiválthat szélsőséges reakciókat.
Egyre többen állítják, hogy az okoseszközök elveszik a gyerekektől a gyerekkort. Mit tehet a szülő, aki az ideje nagy részében szintén a telefonját vagy a laptopját nyomkodja?
Ezen a területen édesapaként több tapasztalatom van, mint kutatóként, és úgy érzem, hogy piszok nehéz feladata van a szülőknek. Amíg a munka és az ügyintézések 90 százaléka az online világban összpontosul, a példamutatás nehezen kivitelezhető. A koronavírus idején ráadásul a nagyobb gyerekek online tanultak, a szülők home office-ból dolgoztak, a kisebbekre pedig nem jutott elég idő, sokszor csak a képernyő előtti elfoglaltság maradt. Ennek az lett a vége, hogy az ovisok a televízió, a tablet és a számítógép szentháromsága között mozogtak, és bizony durván egy év alatt megszokták, hogy akár napi 6-8 órán át is ez a program. Utólag ebből a buborékból már nagyon nehéz kiszedni őket. Mégis, családi szinten kell törekedni arra, hogy legyenek telefonmentes időszakok, amikor senki nem nyomkod semmit, és csak egymásra figyelünk. Ez talán az egyetlen járható út.
A különböző médiatartalmak és közösségi felületek milyen hatást gyakorolnak a gyerekek, fiatalok személyiségfejlődésére?
Egyre nagyobb a zaj, ami mentálisan mindenképpen leharcol, kizsigerel. A legtöbb információ ráadásul egyértelműen az ifjúságra zúdul, mindenki őket akarja elérni. Ők diktálják a trendeket, ők jelentik a jövőt, a cégek és a politikusok számára is ők a legértékesebbek. A jó hír az, hogy a tizenévesek örömmel szelektálnak, ha valami nem köti le a figyelmüket az első öt másodpercben, már mennek is tovább a következő tartalomra. Az online világban leginkább az inspirációszerzés és a szórakozás mozgatja őket, ezért is szoktuk azt mondani, hogy a mostani élménykereső generáció.
A 18–21 éves korosztály leggyakrabban a hírekkel, gazdasági és közéleti tartalmakkal is Facebookon, Instagramon, TikTokon találkozik. Ez milyen jövőképet vetít elénk?
Nehéz megítélni, hiszen a közösségi oldalakon is ott vannak a hírportálok posztjai, amelyek többnyire megbízhatók. Kicsit lejjebb görgetve ugyanakkor simán belefuthatunk a szűrő nélküli álhírekbe. Ebben a kettősségben rejlik a legnagyobb veszély.
És vajon jól szelektálunk? Különbséget tudunk tenni, hogy mi valódi, és mi az, ami átverés?
A fiatalok egyre jobbak ebben. Inkább az idősek azok, akik hamarabb bedőlnek, ebből a szempontból őket sokkal könnyebb megvezetni.
Az online forradalom hatására az ifjúság körében mennyire szorultak háttérbe az olyan hagyományos szabadidős tevékenységek, mint a sport?
Valamennyit visszaesett, de az igazság az, hogy ebben az elmúlt évtizedekben sem álltunk túl jól, mondhatnánk azt is, hogy alacsony szinten stagnál a fiatalok sportolási magatartása. Felméréseink szerint a magyarországi 15–29 évesek bő harmada sportol testnevelésórán kívül. Ezzel szemben más, magyarok által lakott régiókban, például Erdélyben, Vajdaságban, Kárpátalján vagy a Felvidéken a fiatalok legalább fele mozog rendszeresen.
Mit tanácsolna a fiataloknak, hogyan ne sodorja el őket a XXI. század?
Rendszerszintű bizonytalanság közepette mindenkitől nehéz magabiztosságot elvárni, az ifjúságra ez hatványozottan igaz. Mind a munkahely, mind a párválasztás terén túl sok az opció, mindig ott a lehetőség, hogy találjunk megfelelőbbet, még jobbat. A túlzott hezitálás, méricskélés ugyanakkor egy idő után bedarálja az embert, és észre sem veszi, hogy elhalad mellette az élet. Jobb belevágni, és aztán a hibákból tanulni, mint soha meg sem próbálni vagy a körülmények miatt megfutamodni. A legjobban akkor járunk, ha a bizonytalan helyzetben legalább mi magunk nem vagyunk bizonytalanok.
(Borítókép: Székely Levente. Fotó: Papajcsik Péter / Index)