Pásztor Béla egy pillanat alatt az ujja köré csavarja az embert. Angyali nyugalom, végtelen türelem árad a sokat látott veresegyházi polgármesterből, nem kell sokat magyaráznia, mi a titka annak, hogy 58 éve legyőzhetetlenül regnál a fővárosi agglomerációhoz tartozó kisvárosban. De egyszer az ő ideje is lejár, beszélgetés közben magunk is tapasztaljuk, olykor már „csúszik a kuplung”. Hétfőn búcsúzik hivatalától az ország legrégebben dolgozó településvezetője. Helyszíni riport az asszonykórus és a Medveotthon városából.
58 évi szolgálat után hétfőn nyugdíjba vonul Pásztor Béla, hazánk legrégebben hivatalban lévő településvezetője. Veresegyházi riportunkban az alábbi kérdéseket érintettük:
A veresegyházi polgármesteri hivatal – de úgy általában az egész, húszezres település – takaros benyomást kelt. A rendezettség, a tisztaság szemet szúr, a középületek újnak tűnnek, de a magánházak sem lelakottak, mintha a tudatos városrendezés nyomait vélné felfedezni az ember.
Pásztor Bélához érkeztünk, a 85. születésnapját február 27-én, hétfőn ünneplő városvezetőhöz, az ország legrégebben szolgáló polgármesteréhez, aki 1965 óta irányítja a Hungaroringtől pár kilométerre elterülő kisvárost. 1990-ig tanácselnökként, azóta pedig polgármesterként.
Az épület előtt mosolygós férfi sepreget, Csabának hívják. Kiderül, hallotta már, hogy a „főnök” nyugdíjba megy. Nagyon sajnálja, azt mondja, jó ember a polgármester, nagyon megszokták már, furcsa lesz nélküle.
Mindig elbeszélget velem, nagyon aranyos ember
– jegyzi meg Csaba.
A „polgi” – bár még véletlenül sem venném a bátorságot, hogy szemtől szembe lepolgizzam a veterán városvezetőt – irodája a másodikon van, amíg várakozunk, mert kicsit korábban érkeztünk a megbeszéltnél, végignézem a folyosó falát díszítő korabeli fényképek sorát. Brüll Lajos szatócsüzlete 1910-ből, a falu – akkor még falu – legöregebb épülete, az 1960-ban épült MÁV-vasútállomás, aztán már a városi rangot kapott Veresegyház legújabb kori középületei, a fürdő, az általános iskola az uszodával, illetve a polgármesteri hivatal, amelyet a városi főépítész, Zsigmond László tervei alapján építettek.
Rögtön arra gondolok, Pásztor Béla jó gazda módjára nem pocsékolta fölöslegesen a város pénzét, nem szerződtetett külsős sztárépítészt, amikor kéznél volt Zsigmond László.
De már invitál is irodájába a Magyar Örökség díjas, lobogó ősz sörényével Liszt Ferencre hajazó városatya. Becsatoljuk öveinket, kezdődhet az időutazás, 1965. szeptember elsejétől, sőt valójában 1938. február 27-től.
Nagyon egyszerű a titok, mégpedig annak a titka, hogy miként lehet valaki 58 éven át egy település vezetője, nevezzék bár tanácselnöknek vagy polgármesternek. Nem szabad, hogy az ember egója felülkerekedjen a kötelességtudatán. Énrám bízhatnak milliárdokat, én ettől nem szédülök meg. Közösségi szellemű ember vagyok, aki nem törekszik különféle előnyökre, hogy nem tudom én, mekkora vagyona legyen. Ha sorba kell állni, a sor végére állok, mert ott érzem jól magam. Tudom, hogy ez manapság nem jellemző viselkedésforma, de ha valakinek sietős dolga akadt, én az illetőt mindig magam elé engedtem
– magyarázza Pásztor Béla, arcán jóságos mosollyal hozzátéve: „Már kisgyerekként is, ha elosztottunk valamit, akkor én mindig a legkisebbet választottam.”
Pásztor Bélának sohasem volt olyan vágya, hogy csicsás autója legyen, manapság sincs saját gépkocsija, csak a szolgálati, amellyel bejár lakóhelyéről, a szomszédos Erdőkertesről, amely valaha egy közigazgatási egységet képezett Veresegyházzal. Kezdő tanácselnökként egy ócska Danuvia motorkerékpárral járt be dolgozni. Egy alkalommal be kellett mennie a megyei tanács elnökéhez, de eleredt az eső, és valahol Fót környékén a motor kerekéről felcsapó sár teljesen összepiszkította az ünneplő ruháját. Akkor határozta el, hogy befizet egy Trabantra, és aztán meg is lett a keletnémet gyártmányú járgány, amit addig használt, amíg egyszer csak azt vette észre, hogy nem fér be a volán mögé.
Ne higgye, hogy meghíztam, csak éppen már eltört, elrohadt a Trabant alváza, és az ülés meg a kormány egyre közelebb került egymáshoz
– közli hamiskás mosollyal a szája sarkában.
De talán nem érdektelen visszamenni a kezdet kezdetére. Pásztor Béla a ma Szlovákiához, akkor Csehszlovákiához tartozó Ipolybalogban született 1938. február 27-én. Csakhogy néhány hónappal később, novemberben megtörtént az első bécsi döntés, és a Felvidék magyarlakta déli sávja, így Ipolybalog is visszatért Magyarországhoz. A kis Béla élete első hat esztendejében magyar állampolgár volt, még az Ipolyon túl is! Egészen 1948-ig lakott a család Ipolybalogon, amikor a deportálások tomboltak, és a lakosságcsere a tetőfokára hágott. Béla egyik nagybátyját Csehország nyugati peremére, a Szudétavidékre toloncolták az onnan elűzött németek helyére, és Pásztorék is szedhették a sátorfájukat, huszonnégy órájuk volt rá, hogy a házat és a telket hátrahagyva meg sem álljanak Erdőkertesig.
Csak arra emlékszem, tízéves voltam, egyik nap édesapám jött haza, és bekiabált a kapun: Pakolj! Mi meg pakoltunk…
Pásztor Béla Ráckevén érettségizett, aztán – talán ötvenhatos múltja miatt – nem vették fel a Műszaki Egyetemre. Kitanulta a szerszámkészítő szakmát, de fél évnél többet nem dolgozott ebben a munkakörben.
Forradalmár voltam-e? Igen, az voltam. Volt úgy, hogy három fegyver lógott a nyakamban… Elindultunk a Balaton felé egy teherautóval, mellettem egy rendőrtiszt ült, abban maradtunk, hogy ha megállítanak, rám fogja a pisztolyát, és azt mondja, letartóztatott, most visz az őrszobára. Körülbelül egy hónap után keveredtem haza, életemben először akkor láttam sírni az apámat. Biztosra vette, hogy meghaltam…
A szerszámkészítői beosztásból gyorsan kiemelték, egy üzemrész vezetője lett, 3200 forintos, akkoriban fejedelminek számító fizetéssel. De nem érezte jól magát, és amikor meghirdették a veresegyházi művelődési ház igazgatói pozícióját, megpályázta és elnyerte, az sem zavarta, hogy a fizetése épp a fele lett az üzemrészvezetői bérének – 1600 forint… De a kisebb fizetésért kárpótolta az a tény, hogy ezt viszont imádta csinálni.
Telt, múlt az idő, Pásztor Béla 27 éves lett, amikor az akkori veresegyházi tanácselnököt megkínálták a téeszelnöki munkakörrel. Hatvan éve egy téeszelnök hatezer forintot keresett, az manapság legalább egymilliót érne, persze hogy kötélnek állt, és a maga helyére Bélánkat ajánlotta.
Így lett Pásztor Béla 1965-ben az ország legfiatalabb tanácselnöke.
A megyei pártbizottság másodtitkára eljött hozzám, és azt mondta, be kell lépnem a pártba. Kérdeztem, miért. Ezen meglepődött, mert ezt a kérdést még senki sem tette fel neki. Egy darabig gondolkozott, majd kinyögte: azért, mert párttagként nagyobb becsületem lesz az emberek szemében. Na, erre már csípőből jött a kibúvóm: ha nekem a párttagsági igazolványtól lesz nagyobb becsületem, és nem a munkám minőségétől, akkor én erre nem vágyom.
Így aztán maradt pártonkívüli tanácselnök, templomba járó katolikusként. De őszintén mondja, sohasem érezte hátrányát annak, hogy nem lépett be a pártba.
Veresegyház akkoriban még vastagon mezőgazdasági jellegű település volt, százötven ló húzta a kocsikat a 3000-es lakosságú község utcáin. A parasztok téeszekbe tömörültek, tömörültették őket erőnek erejével, de eljött 1990, a rendszerváltás, és attól kezdve Pásztor Béla már nem tanácselnök volt, hanem polgármester. A téesz földjét pedig elkezdték (volna) felosztani az eredeti tulajdonosok, illetve az örökösök között. De senki sem akart egyéni gazdálkodó lenni, inkább a megváltást kérték a visszakapott földjükért.
„Megkérdeztük az első gazdát, mennyit akar egy hektárért. Percekig töprengett, majd kivágta: kétmillió forintot! Ne hülyéskedj, Jóska, mondtam, Makón, ahol harminc aranykoronás, zsíros földek vannak, százezret kapnak egy hektárért a gazdák, itt meg három aranykoronás a föld. Végül megalkudtunk hektáronként félmillióban, a földek egyben maradtak, ma is a város a tulajdonosa a gazdaságnak. Megvettük a határt” – meséli a településvezető.
Talán jobb is volt így, a szétszabdalt nadrágszíjparcellák helyett optimális méretű gazdaságban folyhatott a gazdálkodás. A település pedig virágzásnak indult a józan gondolkodású vezető irányításával. Mindegy is, hogyan nevezték, tanácselnöknek vagy polgármesternek. Pásztor Bélán nem fogott az idő és a politika.
Az a Veresegyház, amit ma lát, nyomokban sem emlékeztet a negyven, ötven évvel ezelőttire. Annak idején a fél faluban nem volt villany, ma meg… De hát nézzen szét a városban!
Biztatására szétnéztünk, mindenütt a fejlődés jeleit láttuk, már-már egy osztrák, német kistelepülés arculatára hajaz Veresegyház.
A rendszerváltást félelem nélkül élte meg Pásztor Béla, nem érdekelte, mi lesz vele, sikerül-e megmaradni városvezetőnek, vagy sem.
„Én sohasem féltem, nem volt mitől félnem, mert nem volt takargatnivalóm. Az én kapumat most is kinyithatja akár éjfélkor is, soha sincs bezárva. Hozzám bármikor bárki bejöhet – mondja, és pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy így is gondolja. – Most már felnőtt a farkaskutyám, az megvédelmez engem. Három fiam van, már felnőttek, a legidősebb Isaszegen tanító, a középső a Szépművészeti Múzeumban dolgozik, a legkisebb pedig a nyomdokaimba lépett, Erdőkertesen polgármester.”
Pásztor Béla valamit biztosan jól csinált, mert egyik választást nyerte a másik után, továbbra is pártonkívüliként.
Még az „átkosban” történt, a nyolcvanas évek közepén, hogy Veresegyház nevét felkapta a média az asszonykórusnak köszönhetően.
„Nekünk volt itt egy asszonykórusunk Veresegyházon, és 1986-ban Janicsák Pista keresett egy csapatot kísérőkórusnak. Mielőtt igent mondtak volna, bejöttek hozzám, és megkérdezték: elnök elvtárs, mit csináljunk? Átmentünk a művelődési házba, feltették a sztereómagnót a radiátorra, bekapcsolták, és elkezdett bömbölni a Rolling Stonestól a Honky Tonk Women, illetve egészen pontosan a Janicsák Pistáék átirata, tudja, a Z'Zi Labortól. Akkor hallottam életemben először a számot, de megtetszett, mondtam az asszonyoknak, nyugodtan szálljanak be, ebből siker lesz. Az is lett, de még mekkora, plusz Veresegyházat feltették az ország térképére.”
Idővel kiöregedett az eredeti csapat, jöttek újabbak, de még van, aki ma is él az „alapító anyák” közül.
Veresegyház másik nevezetessége a Medveotthon, alig van olyan magyar kisgyermekes család, ahol a családfő ne vitte volna el a csemetéit a veresegyházi macikhoz, „akik” hosszú nyelű fakanálról nyalják a mézet.
„1998-ban nyílt meg a Medveotthon, bár nem vagyok biztos az évszámban. (Tényleg akkor – a szerk.) Méghozzá úgy, hogy a filmeseknek Gödöllőn volt egy állatkertje, ahol pocsék körülmények között tartották a medvéket, oroszlánokat, egyéb vadállatokat a forgatásokhoz” – osztja meg Pásztor Béla, aki hozzáfűzi, hogy „a környékbeliek zúgolódtak, hogy egyrészt nagyon büdös van, másrészt tényleg rettenetesen szenvedtek ott az állatok. Egyszer jöttünk hazafelé Isaszegről a kis unokámmal, ötéves lehetett akkor, Kósa Józseffel, a medvék gondozójával beszélgettünk. Egyszer csak megszólalt a kis unokám: Nagyapa, nem jó ez itt nekik… Megbeszéltem Kósával, csinálnánk egy medveotthont Veresegyházon is, tanácsot kértem Persányi Mikitől is, aki akkor az Állatkert igazgatója volt, megcsináltuk a Medveotthont, amiből idegenforgalmi nevezetesség lett.”
A Medveotthont a város működteti, ma is nagyon népszerű az állatpark.
Pásztor Béla sohasem volt pártpolitikus, de annak idején tagja volt a hazafias Népfront Országos Tanácsának Pozsgay Imrével, Kukorelli István professzorral együtt, úgy járt be a parlamentbe, mintha hazajárt volna, aztán az Úttörőszövetség országos elnökségében is benne volt, valahogy vonzották a tisztségek.
A rendszerváltás után is töretlen maradt a népszerűsége, 2014-ben a szavazatok 87,4 százalékával nyert fideszes kihívója ellen, 2019-ben pedig, amikor egy fideszes és egy független jelölt indult ellene, a voksok 75,5 százalékát kapta meg. Ezek már-már a pártállami idők parlamenti választásainak eredményeit idéző százalékok. Egyszer jó évtizede hűtlen kezelés miatt feljelentették, de a bíróság neki adott igazat, sőt megállapították, hogy az ügyletből még a városnak származott haszna, ahogy azt az RTL minapi riportjában nyilatkozta.
Az emberben felmerül a kérdés, vajon miből táplálkozik a szemmel látható veresegyházi jólét. A válasz roppant egyszerű.
Itt van a General Electric üzeme, amelyben háromezren dolgoznak, az iparűzési adóból súlyos milliárdok jutnak a városunknak. Dicsértem az eszemet, hogy annak idején egyben tartottam a gazdaságunkat, mert amikor jött a General Electric, hogy gyárat építene, szép pénzért tudtuk értékesíteni a területet. A hasznunk sokszorosan felülmúlta azt, amit a kukoricatermelésből tudtunk volna beszedni.
Bizony, Pásztor Béla is osztja az ősrégi mondást, miszerint a hülyék az utca túlsó oldalán laknak.
Lassan búcsúzkodunk, odakint, a titkárságon a hölgyek, persze csak Pásztor Béla háta mögött, bevallják, hogy sajnálják a főnök nyugdíjba vonulását, jóllehet az irodája megmarad, mert a tapasztalataira ezentúl is számít az utódnak szánt, bár még megválasztandó jelenlegi alpolgármester, Cserháti Ferenc.
Együtt lemegyünk az épület elé a február végi verőfénybe, kattog a fényképezőgép, majd elköszönünk az ország második legidősebb polgármesterétől. (Az első a 300 lelket számláló Gyugy településvezetője, a 91 éves Jelenka György.) Komolyan mondom, elérzékenyülök, amikor megölel az öregúr, és odakoccintja a homlokát az enyémhez.
Ha eddig nem lett volna világos, abban a pillanatban megértem Veresegyház örökös polgármesterének a titkát.
(Borítókép: Pásztor Béla. Fotó: Papajcsik Péter / Index)