A függőség nem válogat, egy öltönyös férfi vagy egy bájos anyuka éppúgy lehet alkoholista, mint az árokban fetrengő, biciklivel imbolygó alak. Ki szorongó alkata, ki családi tragédiák sora, ki rossz szülői minták miatt nézett először a pohár fenekére, de a körülményektől függetlenül egy biztos: kiút mindenki számára létezik. Folytatjuk a 12 lépéses önsegítő közösségek bemutatását, a minisorozat harmadik részében az Anonim Alkoholisták gyűlésére látogattunk el.
Nem egyszerű bejutni az Anonim Alkoholisták (AA) gyűlésére, az elmúlt hetekben két fővárosi csoporttal is felvettem a kapcsolatot, de miután néhány résztvevőt feszélyezett a jelenlétem, a közösség az „egy mindenkiért, mindenki egyért” alapon a távozásom mellett döntött.
Harmadik nekifutásra kissé már félve sietek a budai kapucinus templom hátsó kertjébe, ahol egy rendkívül nyitott és mosolygós társaságba botlok.
„Te vagy az újságíró? – kérdezik rögtön tegezve, itt ugyanis ez a szokás. Bólintok.
„Már nagyon vártunk” – jegyzik meg, és innentől kezdve érzem, hogy a mai alkalom sima lesz.
A terembe lépve gyerekkorom iskolai foglalkozásai elevenednek meg, mintha csak azt várnám, hogy megérkezzen a többi diák, és elkezdjük a különórát. A helyiség ugyanakkor nem gyerekekkel, hanem alkoholistákkal telik meg, noha legtöbbjükről azt hiszem: biztosan eltévedt, ránézésre ugyanis egyikük sem azt a képet testesíti meg, amit a társadalom általában elképzel, de a sztereotípiákra még a későbbiekben visszatérünk.
Pár perccel a kezdés előtt már közel negyvenen vagyunk, de a mellettem ülő megsúgja, hogy ez nem sok, előfordul, hogy nyolcvanan is vannak.
„Hogy jut majd így mindenki szóhoz?” – kérdezem.
„Sehogyan. Sokan éppen azért látogatják ezeket a nagyobb létszámú gyűléseket, mert itt kvázi jobban meg lehet bújni, anélkül hogy bárki kényszert érezne a gondolatmegosztásra. Itt semmi sem kötelező, a részvétel egyetlen feltétele az ivás abbahagyásának vágya” – érkezik a válasz.
Nincs csúszás, percre pontosan kezdődik a foglalkozás, a résztvevők először megosztják a közösséggel, hogy hány napja tiszták. Aki már egy napja nem ivott, megkapja a 24 órás bilétát egyfajta jutalomként, hogy az a kis tárgy erőt adjon neki a továbbiakhoz. Egy férfi elárulja: tegnap még piált, de úgy érezte, hogy besokallt a szervezete, így a mára megvett sört és vodkát reggel kiöntötte.
A 24 órás bilétától már csak egy hajszál választ el
– mondja büszkén.
Az egynaposokon túl bilétát kap az is, aki kerek dátumhoz érkezett, legyen az egy hét, három hónap vagy 10 év.
Ezután az újonnan érkezőket is köszöntik. Egyikük, a negyvenes éveiben járó Annamária elárulja: valójában már 18 hónapja nem ivott, de az elmúlt időszakban sok stressz érte, így most nagyobb számára a kísértés.
„Azért jöttem, hogy valami megtartson, és ne essek vissza” – vallja be őszintén, rögtön kivívva a közösség tiszteletét. Azt hiszem, valóban példaértékű, ha valaki ilyen tűpontosan látja a saját helyzetét, és mindent meg is tesz azért, hogy a helyes úton maradjon.
Ezt támasztják alá azok az idézetek is, amelyeket a hagyományoknak megfelelően a foglalkozás elején felolvasnak. Elhangzik többek között, hogy „azok nem tudnak leszokni, akik képtelenek szembenézni önmagukkal”, de kijelentik azt is, hogy a jelenlévőknek „az alattomos, megtévesztő és hatalmas erejű alkohollal van dolguk, a félelmek leküzdése és a precizitás elengedhetetlen a felépüléshez”.
Minden csoportban más és más a szokás, itt a hét gyűlései különböző tematikákra épülnek. A mai foglalkozás fókuszában az érzések állnak, a közösség egy tagja ez alapján egy hosszabb bevezetővel indít, hogy ily módon megismerjük személyes történetének mélységeit és magasságait.
Felidézi, hogy az édesapja mindig magával vitte a kocsmába, neki pedig rögtön megtetszett ez a világ, a kezdetektől fogva oda akart tartozni, úgy hitte ugyanis, hogy attól a közegtől lesz igazi férfi.
„Apám eközben magas beosztású vezető volt, mindenki felnézett rá, így én még jobban rá akartam hasonlítani. Ezt az érzést hajszolva felnőtt koromra eljutottam oda, hogy azt hittem, mindenható vagyok, bárkivel bármit megtehetek. Később döbbentem csak rá, hogy miket műveltem” – jelenti ki Ákos, majd elmeséli, hogy a gyermeke koraszülöttként jött világra, több hónapot töltött inkubátorban. Úgy véli, ebben a helyzetben minden normális férfi a kórházban támogatta volna a feleségét, de ehelyett ő a kocsmában vedelt, toporzékolt, és arra gondolt, hogy miért éppen őt bünteti a jóisten.
Miközben a gyermekem állapota egyre stabilabb lett, én annál jobban csúsztam le, és amikor már minden okom meglett volna a boldogságra, akkor sem tudtam élvezni az életet. A családom elhagyott, a fiammal csak hébe-hóba találkoztam, olyankor is a kocsmába vittem, ahol kávéscsészéből ittam az Unicumot, hogy ne tudja meg: apa megint berúgott
– emlékszik vissza Ákos, aki idővel mindenét elvesztette, az adósságokon kívül már semmije sem volt, se társasága, se munkája, de még otthona sem, a fordulópont előtti utolsó napokat már az utcán töltötte.
Végül a húga szintén szenvedélybeteg párja révén ismerte meg az Anonim Alkoholisták közösségét. Eleinte félve, de mindennap járt gyűlésre, ez adott neki erőt ahhoz, hogy a következő 24 órát kibírja.
„Előtte jártam pszichológusnál, voltam addiktológián, szedtem gyógyszereket, de ezeket csak azért próbáltam ki, hogy valaki másnak megfeleljek, valójában eszem ágában sem volt leszokni. A gyűlésen ugyanakkor olyan emberekkel találkoztam, akik beszélték a nyelvemet, akik megértették a motivációimat” – mutat rá a férfi.
Hozzáteszi: a hullámvölgyek persze ezután is folytatódtak. Még csak egy éve volt tiszta – amit ő inkább pusztán szárazságnak hívna –, amikor a volt felesége meghalt, gyermeke felügyeletét pedig nem ő kapta meg, hanem az anyósa és az apósa.
Arra gondoltam, hogy fogok egy baltát, és leütöm őket, de tőlem akkor sem veszik el a gyereket. Szerencsére nem tettem meg, és utólag már azt mondom, hogy így kellett lennie, valószínűleg ha abban az időszakban hozzám kerül a fiam, akkor ma ő is inna vagy szívna
– jegyzi meg.
Ákos úgy véli, hogy a lassú építkezés és a helyes út megtalálása nem sikerült volna a szponzora nélkül, aki az éjszaka közepén is találkozott vele, ha épp szétvetette az ideg. Mint ismert, az anonim közösségekben a gyűléseken túl mindenki kap egy saját szponzort, aki egy kicsivel előrébb jár már a felépülésben. Tőle a foglalkozásokon kívül is segítséget, tanácsot kérhet.
A nehézségek itt még mindig nem értek véget, későbbi párja, aki szintén AA-s volt, öngyilkos lett, ráadásul ő találta meg. A közösség ereje ugyanakkor ezen is átlendítette, és ma már újra boldog párkapcsolatban él, időközben pedig a fiát is visszakapta.
„Az újaknak azt javasolnám, hogy járjanak minél több gyűlésre, tényleg új emberré lehet válni. Nyolc év után azt mondhatom, hogy nincs olyan helyzet, amiből ne lehetne felállni” – zárja sorait.
A hosszabb bevezető után rövidebb felszólalások következnek, elsők között egy háromgyermekes anyuka jelzi, hogy megosztana valamit. Ágota is azon résztvevők közé tartozik, akikről csak nehezen tudom elhinni, hogy nem hozzátartozóként, hanem szenvedélybetegként vannak itt. A jól szituált, igényes, intelligens nő ránézésre sem illik bele az alkoholistákról kialakított sztereotip képbe, története pedig csak tovább erősíti a tényt, hogy a függőség valóban nem válogat.
Nekem a férjem is alkoholista, de ő az a hangos, árokba borulós típus. Az én problémám ehhez képest láthatatlan volt, rendezett életet éltem, nem voltam szétcsúszva, így a gyerekek sem vették észre, hogy nekem is gondjaim vannak, de esténként mindig előkerült a bor, ezzel igyekeztem semmissé tenni a mindennapok terheit
– mondja Ágota, akinek mindhárom fia függő típus, közülük az egyik jelenleg is szenvedélybeteg, egy másik pedig már felépülőben van. Eleinte drogfüggő gyermeke miatt kezdett kutatni a témában, neki akart valamilyen megoldást találni. Később jött csak rá, hogy valójában neki is szüksége van segítségre.
„A gyerekekkel folytatott mélyebb beszélgetések során kiderült, hogy az alkohollal töltött éveim nem múltak el nyomtalanul, nagyon is meghatározta az életüket. Hálás vagyok amiatt, hogy rátaláltam erre a közösségre, az unokám így már olyan családba érkezik majd, ahol nemcsak a függőségre, hanem a gyógyulásra is lesz példa” – teszi hozzá az édesanya.
Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnik, hogy a gyűlés tele van olyan emberekkel, akikről soha senki nem feltételezné, hogy alkoholisták.
„Ez egy illusztris társaság, valószínűleg én is normálisnak tűnök, pedig amúgy nem vagyok az” – vág bele mondandójába egy ötvenes férfi, aki felidézi, hogy már akkor problémái voltak, amikor még egy korty alkoholt sem ivott. Úgy fogalmaz, hogy anarchista volt, mindennek ellenállt, pont mindig ahhoz nem volt kedve, amit éppen elvártak tőle.
Annyira szorongós, introvertált típus voltam, hogy tulajdonképpen 39 éves koromig el sem kezdtem a szocializációt. Miért kell egyáltalán az ágyból kikelni? Miért kell létezni? Nem lehetne az életet egy kicsit leállítani, hogy most egy darabig ne történjen semmi, és ne kelljen működni? Folyton ezek a kérdések cikáztak a fejemben
– emlékszik vissza.
Miklós időközben talált egy látszólagos megoldást, ami nem más volt, mint az alkohol. Bepiálva ugyanis az antiszociális énje háttérbe szorult, hirtelen az egész világot a keblére ölelte volna. Aztán „amikor kicsinálta magát”, és jött a józanodás, visszakerült abba a mély depressziós gödörbe, amit már az otthonaként ismert.
Kiemeli, hogy ma már kiegyensúlyozott, ezt javarészt a gyűléseknek köszönheti, de ezzel együtt nem tagadja, hogy még hosszú út áll előtte, a többi résztvevőhöz hasonlóan az alkohollal neki is élete végéig lesz dolga.
Ehhez a gondolathoz csatlakozva kér szót egy idősebb férfi, aki közli, hogy már huszonhét éve tiszta, de máig járnia kell a gyűlésekre azért, hogy ezt a hozzáállást megőrizze.
Számomra nem létezett olyan, hogy egy korty vagy egy pohár. Gyerekkoromban kóstoltam meg a pálinkát, hát mit mondjak, nem ízlett, mégis benyomtam az egész üveggel. Számtalanszor olyan rommá ittam magam, hogy nyáron nem mertem kimenni az utcára, mert azt hittem, hogy összeesem. Ilyen múlttal a hátam mögött kijelenthetem, hogy amióta átléptem ezt a küszöböt, nem iszom, és rendben van az életem
– meséli Tivadar, akinek a szavaival a foglalkozás végéhez érkezünk.
Zárásképp a jelenlévők a szokott módon körbeállnak, megfogják egymás kezét, és elmondanak egy közös imát. Fontos megjegyezni, hogy a közösségben nincs semmilyen elvárás, mindenki a saját hite szerinti istenre, felsőbb erőre gondol ebben az egy percben.
A gyűlés végén a résztvevők elbúcsúznak egymástól, különösen megragadja a figyelmem, amint egy idős úr megtanítja néhány fiatal társának, hogy hogyan kell jól ölelni.
„Balról, mert úgy összeér a szívünk” – mondja mosolyogva a férfi, majd integetve elköszön.
Az Anonim Alkoholisták közösségének tagjai egy 12 lépéses program segítségével gyógyulnak, a gyűlések látogatásán túl az alábbi pontokat kell követniük:
Magyarországon az AA mellett számos egyéb anonim önsegítő csoport működik, többek között a munkaalkoholisták, a társ- és kapcsolati függők, az érzelemfüggők, a szex- és szerelemfüggők, a túlevők és a dohányosok is látogatják a nekik szóló tematikus gyűléseket. A részvétel nincs konkrét összeghez kötve, mindenki annyit tesz bele a perselybe adományként, amennyit tud, vagy amennyit neki a foglalkozás megért.
Az Index korábban az Anonim Szerencsejátékosok és az Anonim Drogfüggők gyűlésére is ellátogatott, cikkeinket ide és ide kattintva érheti el. Hasonló tematikájú tartalmainkat pedig itt tekintheti meg.
(Borítókép: Index)