Évek óta hallhatunk, olvashatunk a politika perszonalizációjáról, de pontosan mit jelent ez a fogalom, és mennyire fontos a politikusi karakter a mai közéleti küzdőtéren? Szükségszerű-e, hogy egy népszerű párthoz karizmatikus, irányt adó vezető tartozzon? Böcskei Balázst, az IDEA Intézet kutatási igazgatóját, valamint Kovács János politikai elemzőt kérdeztük.
„A politika perszonalizációs és mediális fordulatát követően elképzelhetetlen, hogy személyiségek nélküli programpártiságnak húzóereje legyen. A választók felé a vezetők jelenítik meg a pártokat, az általuk elmondott szavakból tételeződnek a programok a szavazók irányába” – hangsúlyozta a karizmatikus politikai vezetők szükségességére vonatkozó kérdésünkre Böcskei Balázs, hozzátéve:
A politikusi arcok versenyében a karizma erőforrás, anélkül egy »jó program« vagy »okos gondolat« is csak program és gondolat marad. Mindennek példája Bajnai Gordon volt, aki mögött komoly közpolitikai és kommunikációs apparátusok voltak, mégis megszólalásaiból hiányzott az a karizma, az az érzelmi plusz, ami behúzza a szavazót, ami közösséget hoz létre vezető és vezetettek között.
Karácsony Gergely és a Párbeszéd elmúlt években látott helyzete apropóján Böcskei Balázstól megkérdeztük azt is, elegendő lehet-e egy politikai közösség sikerességéhez, ha van egy olyan politikus soraik között, aki a közvélemény-kutatások alapján népszerűbb a pártnál.
Az IDEA Intézet kutatási igazgatója elmondta, „a »politikusi népszerűségek« kifejezés tartalmát annak érdemes látni, ami az elnevezésből következik. Azaz egyes politikusok népszerűségéből pártjára vagy annak jövőbeni esélyeire következtetéseket levonni nem lehet.”
Karácsony Gergely népszerűségével úgy tartozik az ellenzéki politikusok élmezőnyébe, hogy pártja soha nem indult el önállóan választáson, és a közvélemény-kutatások alapján megalakulása óta a »mikropárt« címkével látható el. Ennek oka többek között, hogy egy-egy politikus népszerűsége önmagában társadalmi beágyazottságot vagy országos alapszervezeti struktúrát nem teremt. Ha egy párt további vezetőiben nincs meg annak tudása vagy kompetenciája, hogy országos hálózatot hozzon létre, azaz tagsággal, ciklus közbeni és helyi láthatóságot eredményező, majd kampányban is mobilizálható aktivista- és szimpatizánsi körrel rendelkezzen, akkor egy-egy személy és annak személyisége nem tudja a pártot »felépíteni«
– fejtette ki Böcskei Balázs.
A kutatási igazgató szerint Karácsony Gergely népszerűsége annyiban hasznára volt pártja politikusainak, hogy „általa” kitárgyalásra kerülhettek pozíciók, „Karácsony az MSZP-vel kötött szövetségben, egyes kampányokban megoldotta az MSZP-kampányarc-válságát, ezzel viszont erős érdekérvényesítő képességre tett szert azt illetően, hogy Párbeszéd-politikusok esélyes, közös jelöltté válhassanak. A Karácsony-brandre így mind az MSZP-nek, mind a Párbeszédnek szüksége volt, és mindkettő tovább élése attól függ, hogy Karácsony mennyiben akarja »márkáját« továbbra az érdekükben is használni.”
Kíváncsiak voltunk arra is, hogy sikeres maradhat-e egy párt, ha elveszíti addigi vezető arcát, például a Fidesz Orbán Viktor nélkül is képes lenne-e, képes lett volna-e az elmúlt választásokon mutatott eredményekre.
Böcskei Balázs úgy látja, a jobboldalt tekintve nem életszerű annak elgondolása, hogy milyen lesz, lehet az Orbán Viktoron túli jobboldal.
Ennek belátható időn belül semmi realitása, de ha mégis el kell képzelni, akkor a helyzet annyiban más, mint az előbbi, hogy bár a Fidesz komoly társadalmi beágyazottsággal rendelkezik, tábora szociológiai értelemben is néppárti, továbbá erőforrástöbblete révén be is hálózza a társadalmat, de a szavazótábor integrációs ereje mégiscsak Orbán Viktor és az általa felmutatott politikai gondolkodás, illetve az általa véghez vitt politikai cselekvés. Vannak a Fideszben is potenciális utódok, de azok nem potenciális Orbánok
– zárta gondolatait a politológus.
„A politika perszonalizációja régóta tartó folyamat, amelyet a mediatizált tömegdemokrácia választói magatartásra gyakorolt hatása, valamint a válságévek alatti, erős vezető iránti igény egyaránt táplálnak” – fogalmazott lapunknak Kovács János, hozzátéve: „Még az erős demokratikus hagyománnyal rendelkező országokban is trend a demokratikus intézményekbe vetett bizalom erodálódása, ezzel párhuzamosan pedig a nagy hatású, gyakran megosztó, véleményformáló személyiségek, vezérszerepek felértékelődése, ami együtt jár a társadalom erőteljes polarizációjával.”
A politikai elemző kifejtette, hogy a nemzetközi politikát mozgató folyamatok, valamint a kormányzás cél- és eszközrendszere egyre összetettebbek, viszont a politikai kommunikáció és a közpolitikai cselekvés logikája leegyszerűsítő.
Az átlag választónak szüksége van prizmára, szűrőre a lényeglátáshoz, amit az általa követett véleményvezérek, karizmatikus politikusok, illetve egy-egy ideológiává érlelt narratíva nyújt számára. A vezérelvű demokrácia vagy vezérdemokrácia nem jelent feltétlenül autoriter elhajlást, sőt annyiban tisztább helyzetet is teremthet, hogy a döntéshozatali jogosítványokkal együtt a felelősséget is koncentrálja, ami nem megcsontosodott hatalmi viszonyok esetén az elszámoltathatóság egyik fontos aspektusa lehetne
– húzta alá Kovács János.
A politikai programokat, ígéreteket is nevekhez, arcokhoz kötik a választók, ezért az elemző szerint helyesen járnak el azok a pártok, amelyek a vezérszerepek mellett témafelelős szakpolitikusokat építenek, vagy adott esetben árnyékkormányt. „Az átütő politikai siker reményéhez jól felépített, társadalmilag beágyazott, fegyelmezett pártszervezetre, emellett hiteles vezérszerepre és vezetői vízióra van szükség” – mutatott rá az elemző, ugyanakkor egy-egy adott választói szegmensben, adott ügy mentén is lehet népszerű pártot építeni, akár bázisdemokratikus működéssel is.
Kovács János leszögezte, hogy a párt vezető személyiségei és a párt támogatottsága között egyértelmű összefüggés van.
Ez nem jelenti azt, hogy egy potenciálisan népszerű pártnak ne lehetne kevésbé népszerű, megosztó jelöltje, illetve egy-egy pártvezér ne lehetne népszerűbb, mint az őt támogató formáció(k). Az előválasztás intézménye vagy éppen a jelölt személyére kontra a pártlogókra épített kampányok ezt a problémát állítják középpontba.
Az elemző úgy véli, nagyon sok múlik azon, hogy „egy viszonylag centralizált, vezérelvű párt belső erőviszonyai lehetőséget teremtenek-e arra, hogy felépüljön egy másod- vagy harmadvonal, amely idővel biztosíthatja a minél zökkenőmentesebb utódlást vagy adott esetben hitelesítheti a megújulás ígéretét. A karizmatikus vezetők méltó utód híján általában vákuumot hagynak, ami csakhamar megmutatkozik a biztos szavazó pártválasztók döntéseiben.”
Ezzel szemben a kevésbé hierarchikusan vezetett, platformosodottabb pártoknál a túl gyakori vezetőváltások a stabilitás, valamint a pártszervezeti és programbeli koherencia választó érzetét gyengítik, „miközben a választók többsége még korrekciós kényszer esetén is elvárja a következetességet és a politikusi állhatatosságot”. Az elemző a pártszervezet szempontjából a vezetőváltás eredményességét alapvetően befolyásoló három tényezőt sorolt fel:
Ezzel összefüggésben megjegyezte, „ma nemzetközi trendnek számít az is, hogy egyre kevésbé képesek a meglévő rekrutációs csatornák hosszabb távon is népszerű, új vezetőket kitermelni, ehelyett viszonylag sok középszerű politikussal találkozhatunk vezető pozícióban”.
„Vannak egy-egy, társadalmilag lényeges ügyre épülő, úgynevezett »single issue« pártok, és vannak egy-egy, népszerű politikus politikai tőkéjéből élő, »egyszemélyes« pártok” – osztotta két részre a területet az elemző. Utóbbiak elsősorban választási koalíciókban, pártszervezeti fúzióban, közös jelöltállításban reménykedhetnek, „ugyanakkor a szervezeti erő és az erőforrások szűkös volta az alkupozíciót jelentősen lerontó, politikai függőséget teremt”.
Kovács János úgy látja, a vezető politikust leginkább két dolog győzheti le:
Az elemző kifejtette, hogy egy nyitottabb, nagyobb verseny mellett működő politikai erőtérben nem ritkák a hirtelen feltörő, komoly szervezeti háttérrel nem rendelkező médiapártok és azok zászlóvivői, legyen szó akár „önjelölt reformerekről vagy éppen politikai szerencsevadászokról”. Nemzetközi kitekintést adva rávilágított arra is, hogy az olasz vagy a spanyol, de akár a cseh politika is szolgált erre nézve szemléletes példákkal az elmúlt bő tíz évben.
Az »egyszemélyes« vagy »személyiség-központú« pártok ritkán jelentenek tartós sikerreceptet egy egész politikai közösség számára, gyakrabban szolgálják egy-egy politikus ambícióit, túlélését, létük, relevanciájuk erősebben kötődik az adott politikus »politikai életciklusához«
– fogalmazott Kovács János.
Működőképes lehet-e a magyar politikában egy olyan felállás, amelyet most a DK-nál láthatunk, hogy nem a pártelnököt építik miniszterelnök-jelöltként? – kérdeztük az elemzőtől, aki hangsúlyozta: „A miniszterelnök vagy miniszterelnök-jelölt addig rendelkezik a vezetéshez szükséges bizalommal és tekintéllyel, amíg képes maga mögött tudni pártjának vagy egy pártszövetségnek a szinte megingathatatlan támogatását. Az a vezető, aki nem rendelkezik formális befolyással saját pártjában, alkuk, kompromisszumok, szívességek és politikai zsarolások között kénytelen manőverezni, és rengeteg energiáját felemészti a »kamarillapolitika«.”
Éppen ezért – folytatta az elemző – a különböző, vezetői pozíciók egyidejű betöltése, már ahol nincs összeférhetetlenség, sok karrierpolitikus számára kifejezetten kívánatos. A kétfejű pártokról úgy vélekedett, hogy „szinte elkerülhetetlen a belső széthúzás, a szekértáborok kialakulása, amelyek nemcsak a belső működést béníthatják meg, hanem a szövetségi politikát is”.
A Demokratikus Koalícióban látott kettős felállásra kitérve Kovács János arról beszélt, hogy
a DK esetében Gyurcsány Ferenc és felesége, Dobrev Klára egy duális pártvezetési modellt építettek ki, ahol a politikai szerepek és feladatkörök viszonylag jól le vannak határolva, a szervezetépítési, általános politikai és reprezentációs funkciók demonstratív módon elkülönülnek. Fontos megjegyezni, hogy ennek a modellnek a kötőanyaga a bizalom és a politikai sorsközösség, és nagyban hajaz a »klánpolitika« működési vonásaira.
Az elemző arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikában többféle „tipikus és atipikus karrierúttal találkozhatunk”, az sem ritka, ha egy vezető közhatalmi pozícióra készülő politikus nem kíván a pártműködés operatív teendőivel foglalkozni, és adott esetben ezt a döntést a szervezeti működés is leképezi. Kovács János erre a Fideszből is hozott példát: „Ilyen változás a kormányzati ciklus alatt is történhet: a Fidesznek is volt olyan időszaka (az első Orbán-kormány idején), amikor a miniszterelnöki és a pártelnöki pozíciót nem ugyanaz a személy töltötte be. A nyilvánosság előtt épített vezérszerepek szempontjából a pártelnök-miniszterelnök(-jelölt) viszony nem annyira lényeges kérdés, ellenben hatalomtechnikai szempontból megkerülhetetlen.”
(Borítókép: Papajcsik Péter / Szollár Zsófi / Index)