Minél hevesebb és indokolatlanabb az aktuális helyzetre adott reakció, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a háttérben transzgenerációs traumák húzódnak meg. A gyerek a legtöbb esetben csupán tünethordozó, aki megmutatja a családi rendszerben rejlő problémákat – többek között erről beszélt az Indexnek Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, akit húsvét alkalmából az újjászületésről, a múltból hozott fájdalmak felszámolásáról kérdeztünk.
A szakember – akinek a nevéhez olyan bestsellerek köthetők, mint az Örökölt sors vagy a Szabad akarat – az interjúban kitért arra is, hogy
Húsvét az újjászületés ünnepe, kiváló alkalom, hogy felszámoljuk a múltból hozott sebeinket. Hogyan érdemes ebbe a folyamatba belevágni? Menjünk oda a nagyihoz a családi összejövetelen, és kezdjünk el kérdezősködni?
A kérdezősködés szót én nem kedvelem. Célorientáltnak, kicsit talán vallatásízűnek is érzem. Inkább a kíváncsi érdeklődést javasolnám. Ha ezzel a nyitott lelki hozzáállással közelítünk egy beszélgetéshez, akkor biztosan több információt tudunk meg, mintha arra koncentrálunk, hogy minél több kérdésünkre kapjunk konkrét válaszokat. Valójában beszélgetésekre lenne szükségünk, amiken keresztül közelebb kerülhetünk szüleink, nagyszüleink személyiségének megértéséhez, és a családi múltunk megismeréséhez.
Az idős emberek általában örömmel fogadják, ha valódi érdeklődéssel kérdezzük őket a múltjukról, gyermekkori emlékeikről, például kedvenc ételeikről, iskolai éveikről. Érdemes időt szánni ezekre a beszélgetésekre, és figyelni a szavakon túl megjelenő érzelmi minőségekre is: hogyan mesél az illető, elcsuklik-e a hangja, könnybe lábad-e a szeme, ahogy felidézi a régi időket. Ha azt észleljük, érzelmileg felkavaró történetről mesélnek, jó, ha jelezzük az együttérzésünket. A legszerencsésebb, ha a beszélgetések íve a kevésbé személyestől az egyre személyesebb felé halad, a lényegtelentől a lényeges felé, a külső történésektől a belső történések, érzések felé.
Nem könnyű olyan múltbéli történeteket feszegetni, amelyekről korábban szándékosan nem beszélt senki…
A titkok, elhallgatások a legtöbb esetben védelmi célt szolgáltak. A titoktartó úgy érezte, ha beszélne, azzal ártana a róla kialakult képnek, veszélyeztetné közeli kapcsolatait és szégyent hozna magára vagy a hozzátartozóira. Sok esetben hallgatásával a gyerekeit, unokáit igyekezett megkímélni olyan információktól, melyekről azt gondolta, túlságosan megterhelőek lennének. A titkok és elhallgatott történetek azonban ott élnek a felszín alatt, és mindaddig, amíg kimondatlanul maradnak, torzítják személyes, családi és társadalmi valóságunkat. Csak a nyílt és tiszta beszéd vezethet el mindannyiunkat az önazonos élet felé.
Önt anno mi indította el ezen az úton, mi adta meg az első löketet, hogy feltérképezze családja történetét?
A lányom születésekor megélt elsöprő erejű félelem volt a gyújtópontja annak, hogy mélyebben és tudományos szempontból kezdjek foglalkozni az elődjeinktől örökül kapott traumák témájával. Akkor vált számomra egyértelművé, milyen mélyen és tudattalanul hatnak ránk felmenőink traumái. A felmenőim tapasztalata szerint a megszülető új élet könnyen eltűnhet a semmiben, a bölcső mellett szorosan ott állhat a sír is. Bár pontosan ismertem a családom történetét, azzal nem voltam tisztában, hogy nagyanyáim és dédanyáim feldolgozatlan gyásza bennem is elsöprő erővel élhet tovább.
Vallja, hogy egyetlen ember sorsa, története sem érthető meg transzgenerációs (vagyis generációkon átívelő) hatások figyelembevétele nélkül. Mikor kezdjünk el gyanakodni, mi az, ami intő jel lehet arra, hogy esetleg a válasz nálunk is a múltban keresendő?
Minél hevesebb és indokolatlanabb az aktuális helyzetre adott reakció, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a háttérben transzgenerációs traumák húzódnak meg. De a makacsul ismétlődő kapcsolati mintázatok és mozdíthatatlannak tűnő reakciómódok szintén utalhatnak a felmenőktől átvett mintázatokra. Amikor valaki úgy érzi, élete sehogyan sem akar az elképzelései szerint haladni, próbálkozásai rendre kudarcot vallanak, szintén érdemes a múlt felé fordulnia.
Az Örökölt sors című könyve jól rímel arra a bibliai üzenetre, hogy „az apák ettek egrest, mégis a fiúk foga vásott bele”, de Winston Churchill is azt mondta: „Minél messzebbre nézel hátra, annál messzebbre látsz előre.” Meddig nézzünk hátra, hány generációt érdemes górcső alá venni?
Jellemzően három, jó esetben négy generáció élettörténetéig látunk el. Ez már ragyogó kiindulási pont lehet arra, hogy feltérképezzük: a száraz életrajzi adatokon túl milyen érzelmi impulzusokat és jellemző megküzdési módokat vettünk át felmenőinktől. Sajnos sokan még a nagyszüleik sorsát, élettörténetét sem ismerik, így nem férnek hozzá értékes kapaszkodókhoz és megtartó gyökerekhez. Természetesen, ha társadalmi szinten gondolkodunk, a sokkal távolabbi történelmi eseményeket is érdemes figyelembe venni, hogy megértsük, aktuálisan mi és miért zajlik körülöttünk kollektív szinten.
A generációkon átívelő hatás pozitív értelemben is működik?
Ahogy mondani szoktam, mi mindannyian traumatizált ősök leszármazottai vagyunk. Ám azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ugyanakkor túlélő ősök leszármazottai is. Ahhoz, hogy ma itt lehessünk, felmenőink számos akadállyal küzdöttek meg sikeresen.
Minden családban fellelhetők a megküzdés pozitív példái és a kitartás történetei.
Apai dédapám élete például tele volt kapcsolati és anyagi veszteségekkel, ő mégis mindannyiszor talpra tudott állni, és a körülmények ellenére is megőrizni egyenes gerincét, életkedvét. Sorsa nemegyszer szolgált számomra is pozitív példaként.
Amikor Máté Gábort kérdeztük a transzgenerációs traumák örökléséről, azt mondta, hogy „a gének önmagukban tehetetlenek, csupán a környezettől függően adnak hírt magukról”. Ön erről mit gondol, mi alakítja inkább a sorsunkat: a gének, vagy mindaz, amit születésünk után megtapasztalunk?
A gének és a környezet hatása egymástól elválaszthatatlan és nagyon nehéz pontosan definiálni, hogy egy genetikai örökség kinek hogyan bomlik ki az életében. A környezetnek megkérdőjelezhetetlen szerepe van, hiszen egy magzati korban megélt erős és hosszantartó stresszhatás következtében kialakuló eltérő idegrendszeri fejlődés szépen optimális irányba terelhető, ha a környezettől a biztonságos kötődést segítő impulzusok érik a gyereket: érzékeny és értő odafigyelést, gyengéd ölelést kap. A családban majd később a tágabb környezetben megélt szociális élmények, a történelmi, társadalmi, gazdasági közeg, amelyben az egyén életét éli, szintén befolyásolja sorsának alakulását.
Könyvében részletesen kifejti, hogy a születendő gyermekre milyen hatást gyakorolnak az édesanyja érzései. Hogyan lehetséges ez?
A magzat a köldökzsinóron és a placentán keresztül anyja hormonjaiban fürdőzik, ami hatással van agyának strukturális és funkcionális fejlődésére. A magas és rendszeresen jelen lévő anyai stressz idegrendszerre gyakorolt káros hatásai a későbbiekben például elmaradt kognitív teljesítménnyel hozhatók összefüggésbe. Ellenben, ha az édesanya és a környezete is kiegyensúlyozott, az segíti az optimális magzati fejlődést.
Ha a gyermek már megszületett, és azt látjuk, hogy szorong, zavart, nem kiegyensúlyozott, a szülők, nagyszülők először a saját életüket tekintsék át? Könyvében utal a gyermekterápia alaptézisére, mely kimondja: „a gyerek tünete mögött mindig keresd a szülőt.”
A gyerek a legtöbb esetben csupán tünethordozó, aki megmutatja a családi rendszerben rejlő problémákat. Éppen ezért érdemes először mélyen magunkba nézni, és azt feltérképezni, nekünk hol vannak elakadásaink, szorongásaink, milyen minőségű kapcsolatokban élünk, kikkel és miért vannak rendszeres konfliktusaink. A gyerek a láthatatlant látja, és a ki nem mondottat mondja ki. A játékterápia, játékdiagnosztika módszerével előhívhatóak ezek a családi minták. A Petőfi Irodalmi Múzeum éppen most ad otthont egy időszaki kiállításnak, amely Polcz Alaine életművét, és azon belül is a játékterápia területén elért eredményeit mutatja be. Mindenkinek nagy szeretettel ajánlom, aki szeretné jobban megérteni a gyermekek gazdag érzelmi világát, és a felszín alatt megbúvó lelki rezdüléseiket.
Az Örökölt sors 2018-as megjelenése óta a sikerlisták élén, dobogóján áll, de napjainkban úgy általában nagy népszerűségnek örvendenek az önismereti könyvek. Mi ennek az oka? Rengeteget tudunk a világról, de önmagunkat nem ismerjük?
A posztmodern ember elveszítette tájékozódási pontjait, a közösség már nem szolgál követendő és követhető mintákkal. Míg korábban a „ki vagyok én” kérdésre egyértelműbben lehetett válaszolni, mára identitásunk képlékeny masszává vált, így kétségbeesve keressük a magyarázatokat és a kapaszkodókat. Kapcsolataink egyre felszínesebbé válnak másokkal és önmagunkkal egyaránt. Megszűnő rítusaink helyét csupán üres vagy kártékony szokások vették át, melyek semmit nem tesznek hozzá az emberi létezés lényegéhez, ami nem volna más, mint a megtartó közösség kialakítása és fenntartása.
Uralkodó tévhit, hogy karácsonykor történik a legtöbb öngyilkosság. Ezzel szemben hazánkban – a világtrendeknek megfelelően – késő tavasszal, nyár elején vetnek véget legtöbben az életüknek. Most, hogy közeleg ez az időszak, mit tanácsolna azoknak, akik jelenleg krízishelyzetben vannak?
A krízis feltétlen szakmai segítséget igényel, kulcsfontosságú, hogy azt időben megkapjuk. Fokozottan figyeljünk egymásra a közvetlen környezetünkben, és vegyük észre a jeleket, ha szeretteinknek, barátainknak segítségre van szükségük.
(Borítókép: Orvos-Tóth Noémi 2021. december 15-én. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)