A napóleoni háborúk utáni konzervatív Európa egyik megalkotójához, a 19. század egyik legsikeresebb diplomatájához ellentmondásos kapcsolat fűzte Széchenyi Istvánt. A magyar gróf ki nem állhatta az osztrák kancellár abszolutista kormányzási módszereit, önteltségét és bőbeszédűségét. De ki is volt Klemens von Metternich? A ma 250 éve, 1773. május 15-én született arisztokrata politikus pályafutásáról Hahner Péterrel, a Rubicon Intézet főigazgatójával beszélgettünk.
Hahner Péter történész az osztrák Klemens von Metternich herceg (1773–1859) erősségei közé a rugalmasságot, a rendkívüli munkabírást, a mérsékletet és a józanságot sorolja. Szerinte minden szélsőség ellenfele volt, a reakcióé is és a forradalomé is. Legjobban az angol politikai rendszert tisztelte, amely nem megtagadta, hanem bölcs és óvatos konzervativizmussal módosította a hagyományokat, megőrizve az egyéni szabadságot.
Nagy szerepe volt abban, hogy a bécsi kongresszus után Európára hosszú békekorszak köszöntött.
A nagyhatalmak között negyven éven át nem volt háború, és a krími háború után még hatvan évig nem tört ki általános háború. A tartós béke rendkívüli gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődést eredményezett.
Metternich gyengeségeinek talán azt tekinthetjük, hogy kizárólag államokban és hatalmakban gondolkodott, a nemzeti törekvésekről, a demokratikus, liberális mozgalmakról nem vett tudomást. Ő a felvilágosult, kozmopolita 18. század embere volt, aki úgy látta, hogy éppen a nacionalizmus és liberalizmus robbantott ki egy csaknem negyedszázados háborút (1792–1815). Ezért ragaszkodott a konzervatív, legitimista elvekhez. Politikai hitvallását így fogalmazta meg:
A szó: szabadság, számomra nem a kiindulópont, hanem az igazi végcél. A kiindulópontot a rend szó jelzi. Csak a rend fogalmán nyugodhat a szabadság. A rend alapja nélkül a szabadság jelszava csak valamelyik párt öncélú törekvésévé válik. Ebben az értelemben ez a jelszó elkerülhetetlenül a zsarnoksághoz vezet. S miként minden időben, minden helyzetben a rend embere voltam, az igazi, s nem pedig a csalóka szabadság volt törekvésem célja... Mindig hibának tekintettem az érvényes elveken való túllépést, a merész elméletek mezejére való tévedést, aminek következményei minden számítás alól kivonják magukat. Azt a reményt, hogy a kormányzat vagy a pártok majd megfelelő pillanatban meg tudnak állni a lejtőn, az idők által igazolt őrületnek tartom...
Nem kis diplomáciai manőverek kellettek ahhoz, hogy Ausztria a napóleoni háborúk végére visszanyerje nagyhatalmi tekintélyét, amiről az is tanúskodik, hogy az 1814. november 1-jén kezdődő békekonferencia színhelye éppen Bécs lett. Arra a kérdésre, mekkora szerepe volt az osztrák diplomatának a Szent Szövetség létrehozásában, a Rubicon Intézet főigazgatója így válaszol: a bécsi kongresszus rendelkezéseinek megerősítésére és a béke fenntartására I. Sándor cár indítványára 1815. szeptember 26-án I. Ferenc osztrák császár és III. Frigyes Vilmos porosz király Párizsban aláírta a Szent Szövetség okmányát, amelyben megfogadták, hogy kölcsönösen segítséget nyújtanak egymásnak a keresztény testvériség szellemében. I. Sándor a vallási megújulás szükségességét hirdető Juliane von Wietgenhof, családi nevén Krüdener báróné hatása alá került, aki Isten választottjának nevezte a cárt, és felszólította a világ megújítására.
A „szent szövetség” nevet a Bibliában fedezték fel (Dániel próféta könyve, 11: 28). Az idealista, romantikus nyilatkozatot a brit Wellington kinevette, Castlereagh brit külügyminiszter „a legnagyobb miszticizmus és értelmetlenség” megnyilvánulásának nevezte, a porosz király nem értette, I. Ferenc és Metternich pedig úgy vélte, hogy a cár megőrült.
Metternichnek végül sikerült kissé módosítania az okmányt, kihagyatta belőle az alattvalók és uralkodók általános testvériségére és a múltban elkövetett hibákra tett utalásokat, s inkább a forradalmi korszak tévedéseit hangsúlyozta.
A pápa haragudott, mert egy görög ortodox hívőtől nem kívánt tanácsokat elfogadni, a szultán pedig nem foglalkozott a hitetlenek nyilatkozataival. E két utóbbi államfő és a brit uralkodó nem is írta alá a nyilatkozatot. A többiek azonban megtették, bár valamennyien úgy vélekedtek, hogy a nemzetközi kapcsolatokat a józan ész, és nem a vallás előírásai alapján kell rendezni. A Szent Szövetséget az 1820-as évektől egyre ritkábban emlegették, s végül hallgatólagosan elismerték megszűnését. A nemzetközi élet eseményeit nem a Szent Szövetség okmányának vallásos általánosságai határozták meg, hanem a nagyhatalmak által 1815. november 20-án megkötött négyes (brit–porosz–orosz–osztrák) szövetség, a hatalmak érdekei és az erőegyensúly követelményei.
Hahner Péter szerint 1814–15-ben Metternich mérsékletének és józanságának is köszönhetően sikerült elkerülni, hogy a győztesek diktálják a békét a legyőzötteknek. A szélsőséges megnyilvánulásokat és a bosszúvágyat sikerült visszaszorítani. Amikor I. Sándor cár a szász királyra célozva azokról beszélt, akik „elárulták Európa ügyét”, Metternich szövetségese, Talleyrand finoman emlékeztette őt arra, hogy a résztvevők közül mindenki szövetkezett valaha Napóleonnal: „Felség, az árulás csak dátumok kérdése!”. Ez nem a cinizmus, hanem a józan ész győzelme volt:
csak akkor lehet tartós békét létrehozni, ha egyik államot sem alázzák meg olyannyira, hogy újabb háborútól remélje tekintélye helyreállítását.
A főigazgató úgy látja, hogy a bécsi kongresszuson részt vevő uralkodók azért lehettek nagylelkűbbek az első világháborút lezáró politikusoknál, mert nem kellett törődniük alattvalóik érzéseivel. Hatalmuk független volt győzelmüktől vagy vereségüktől, nem kellett az ellenfél megalázásával igazolniuk állampolgáraik előtt, hogy a győzelem megérte az érte hozott áldozatokat. Az első világháborút viszont már demokratikusan megválasztott vezetők zárták le, akiknek be kellett bizonyítaniuk, hogy a számtalan áldozat nem volt hiábavaló.
Metternichet ellentmondásos kapcsolat fűzte Széchenyi Istvánhoz. A kancellár mindvégig bizalmatlanul figyelte a magyar gróf működését, aki viszont ki nem állhatta az osztrák ízig-vérig abszolutista kormányzási módszereit, önteltségét és bőbeszédűségét.
Hahner Péter szerint Széchenyi szerette volna megnyerni Metternich támogatását, aki 1817-ben a mérsékelt regionális decentralizáció céljával ausztriai kormányzati reformok bevezetését javasolta I. Ferenc osztrák császárnak – tehát nem volt minden reform esküdt ellensége. Ferenc császár azonban hallani sem akart erről, és Metternich nem erősködött.
Mire Széchenyi megpróbálta megnyerni őt, már egy idős, önhitt politikus volt.
1835-36-tól kormányzata politikai perekkel próbálta akadályozni a magyarországi reformerek tevékenységét. 1840-től engedményekkel, időhúzással és a megyék tevékenységének ellenőrzésével kísérletezett, de valóságérzékét egyre jobban elveszítette, és egyre kevesebb sikerrel szegült szembe a magyar reformmozgalom térhódításával.
Azt a közbevetésünket, hogy a herceg nagy nőcsábász hírében állt, hiszen háromszor nősült, feleségeitől összesen tizennégy gyermeke született, ezenkívül volt még egy törvénytelen lánya is egy orosz grófnőtől, a történész így kommentálja: a 18. századi arisztokraták erkölcseit nem minősíthetjük mai értékeink szerint. A házasságokat politikai okokból kötötték meg, s a szerelmi életük ettől független volt. A magas, elegáns, szőke, kék szemű Metternich kedves, de hűtlen férj és jó apa volt. Három felesége volt: Eleonore von Kaunitz (1795), Antoinette von Leykam (1827) és a magyar származású Melanie von Zichy-Ferraris (1831).
Hahner Péter történész (1954) a Rubicon Intézet főigazgatója. 1977-ben a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár–magyar szakán, 1980-ban levelezőként az ELTE magyar kiegészítő szakán, 1985-ben az ELTE történelem szakán szerzett diplomát. 1981–1985 között az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének szerkesztője. 1985-től 2018-ig a Pécsi Egyetemen oktatott történelem szakon, 2001 és 2016 között tanszékvezetőként. 1987-ben védte meg A francia forradalom historiográfiája című doktori disszertációját, míg 1996-ban a Thomas Jefferson és a francia forradalom című PhD-értekezését. Huszonöt önálló kötete jelent meg, köztük több nagy sikerű történelmi ismeretterjesztő mű.
(Borítókép: Klemens von Metternich. Fotó: Wikipédia)