A klasszikus öröklési jog célja, hogy az örökhagyó halála után a vagyon ne váljon gazdátlanná. Ennek érdekében a törvénynek biztosítania kell, hogy az örökhagyó szabadon rendelkezhessen vagyonáról, miközben az államnak – a házastársi és a szülő-gyermek viszonyra tekintettel – némiképp gátat kell szabnia a végrendelkezés szabadságának. A magyar öröklési jog szerint az örökhagyó hagyatéka végintézkedéssel száll át az örökösökre. Ha nincs végrendelet, csak akkor jöhet szóba a törvény szerinti öröklés, amelynek része az úgynevezett ági öröklés is.

Mit nevezünk ági öröklésnek?

Az ági öröklés több mint másfél évszázada része a magyar öröklési jognak. Erről akkor beszélünk, ha az örökhagyó valamelyik felmenőjétől örökölt vagy ajándékba kapott vagyontárgy, amennyiben az örökhagyónak nem volt végintézkedése, sem leszármazója, aki örökölhetne utána, annak a családjában maradjon, aki a vagyontárgyat szerezte. A kiesett szülő helyén pedig leszármazói a törvényes öröklés általános szabályai szerint örökölnek. Vagyis ági örökléshez kell egy olyan személy is, aki örökösként megkaphatja a vagyontárgyat. Ha nincs ilyen személy, az ági vagyon az örökhagyó egyéb vagyonával együtt öröklődik függetlenül attól, hogy az korábban hogyan és kitől került az örökhagyóhoz.

Két esetben jöhet szóba az ági öröklés:

• amikor a vagyontárgy közvetlenül valamelyik szülőtől vagy távolabbi felmenőtől került az örökhagyóhoz (például a szülők ajándékozták a házat, ékszert, vagy az egyik nagyszülőtől örökölte az örökhagyó);
• amikor a vagyontárgy közvetve valamelyik testvértől vagy testvér leszármazójától került az örökhagyóhoz, azzal a feltétellel, hogy az adott vagyont a testvér vagy annak leszármazója is az örökhagyóval közös felmenőjétől örökölte vagy kapta ajándékba. (Így például nem lesz ági vagyon az, amit, bár az örökhagyó testvére ajándékozott az örökhagyónak, de azt a testvér maga vásárolta, nem pedig a közös szülőktől örökölt meg vagy kapta ajándékba.)

Természetesen vannak kivételek az ági öröklés alól:

1. A szokásos mértékű ajándékok. A bírósági gyakorlat a szokások és az ajándékozásra okot adó alkalom alapján ítéli meg, hogy mi minősül szokásos mértékű ajándéknak. Például más a szokás egy születésnapi és más egy nászajándék esetében.
2. Azok a vagyontárgyak, amelyek az örökhagyó halálakor már nincsenek meg. Ugyanakkor az ilyen vagyontárgy helyébe lépett vagy annak értékén vásárolt vagyontárgy viszont már ági vagyonnak minősülhet.
3. A szokásos mértékű berendezési és felszerelési tárgyakra nem lehet ági öröklési igényt támasztani az örökhagyó házastársával szemben.

Viták kereszttüzében

Az ági öröklést az 1861. évi Országbírói Értekezlet emelte be hazánkban a törvényes öröklés rendjébe. Ez a lépés azonban kezdetektől fogva a viták kereszttüzében állt. 

Az ellenzők viszont a középkori-hűbéri eredetére hívták fel a figyelmet. Az is megjegyezték, még hasonló jogintézmény sincs a nyugat-európai országokban.

Grosschmid Béni (1851–1938), korának egyik leghíresebb magánjogásza is kiállt az ági öröklés mellett, azt állítva, ez a magyar eredetű intézmény már beágyazódott a társadalomba, emellett segít megóvni a családi vagyont és a család egységét is.

Az ági öröklést a múlt század közepén mégis csaknem kiebrudalták a jogrendszerből. Sokan tudniillik idejétmúltnak tartották, ráadásul az ellenérvek ideológiai töltetet is kaptak. Az 1959-es polgári törvénykönyv előkészítése során a kommunista professzorok elsősorban feudális eredete miatt támadták hevesen az intézményt, szóba hozva az ősiséggel való kapcsolatát is. Mint mondták, egy hűbéri maradványnak nincs helye egy szocialista törvénykönyvben.

A mellette érvelők viszont szükséges korrekciónak állították be, amely kiegészíti a törvényes öröklés szabályait, miközben bizonyos esetekben méltányosságra is lehetőséget ad. A pesti jogi kar nagy tekintélyű professzora, Világhy Miklós (1916–1980) egy tanulmányában ügyesen védte meg az ági öröklést:

Nem kell feltétlenül változtatni azon az öröklési renden, amelyet az emberek megszoktak, amelyet széles körben, különösen a dolgozó parasztság körében igazságosnak, helyesnek éreznek.

Ki mert volna ilyen osztályharcos érvvel szembeszállni?

(Borítókép: Index)