Egy politikus kollégája az évszázad külügyminiszterének nevezte, rendkívüli intellektusát pedig még ellenfelei is kénytelenek voltak elismerni. Vérbeli történész volt, aki ráadásul saját korában meghatározó történelmi szerepet játszott. A ma százéves Henry Kissinger életútjáról, történelmi szerepéről Hahner Péterrel, a Rubicon Intézet főigazgatójával beszélgettünk.
Ahogy életrajzírója, Walter Isaacson megfogalmazta: „A harmincas évek Németországa (...) kiváló hely volt arra, hogy egy érzékeny és okos gyerek megtanulja, miként lehet a különféle erőket kordában tartani, illetve kijátszani ellentmondásaikat.”
Henry Kissinger a bajorországi Fürthben született Heinz Alfred Kissinger néven, 1923. május 27-én, egy zsidó vallású tanfelügyelő családjában. Zsidóknak már nem volt szabad végignézni a bajnoki labdarúgó mérkőzéseket – világítja meg a családi hátteret Hahner Péter –, ezért öccsével együtt többször megverték, amiért mégis megjelent a stadionnál. Bár rengeteget olvasott, vallása miatt nem vették fel az állami középiskolába, csak az izraelita „Realschule”-ba járhatott.
Mindennapos antiszemita gyalázkodás légkörében nőtt fel, már az is aggodalommal tölthette el, ha nem zsidó gyerekek jöttek szembe vele az utcán.
Az 1935-ös nürnbergi törvények következtében apja elveszítette tanfelügyelői állását, s amikor barátaik kerülni kezdték őket, határozott és gyakorlatias anyja a kivándorlás mellett döntött.
A Rubicon Intézet főigazgatója szerint származásának és gyermekkori tapasztalatainak tulajdonítható több személyiségvonása: az elfogadottság iránti vágy, amely miatt olykor engedett elveiből, a mélységes bizalmatlanság és filozófiai pesszimizmus, a gyengeség minden jelének kerülése, valamint az a reálpolitikai megközelítés, amely a rend feltétlen fenntartását tűzte ki célul maga elé. Ha a rend és az igazságosság között kellett választania, az előbbi mellett döntött, mert gyermekkorában tapasztalatokat szerzett a rend hiányának következményeiről.
Ösztönös ellenszenv alakult ki benne a forradalmi változásokkal szemben, igazi konzervatív személyiséggé vált, és nagyra becsülte választott hazáját, a biztonságot nyújtó Amerikai Egyesült Államokat.
Arra a kérdésre, miért tartják mai napig a legjobb amerikai külügyminiszternek, a történész kis pontosítással él: inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy egyetlen amerikai külügyminisztert sem dicsőítettek és kritizáltak olyan szenvedélyesen, mint őt. Vérbeli történész volt – erről bárki meggyőződhet, aki elolvassa hazánkban is megjelent Diplomácia című könyvét –, s ugyanakkor képes volt a múlt tanulmányozása után saját korában is meghatározó történelmi szerepet játszani.
Rendkívüli intellektusát ellenfelei is kénytelenek voltak elismerni. Akik dicsérik őt, arra hivatkoznak, hogy külügyminisztersége idején (1973. szeptember 22-től 1977. január 20-ig) igen jelentős eredményeket ért el. 1971-es kínai utazásaival előkészítette Richard Nixon elnök 1972-es pekingi látogatását. Ezzel nemcsak egy negyedszázados ellenségeskedésnek vetettek véget, és új, jelentős nemzetközi kapcsolatrendszert építettek ki, de a nemzetközi hatalmi egyensúlyt is stabilizálták. E látogatásokkal sikerült felgyorsítani a Szovjetunióval folytatott fegyverkorlátozási tárgyalásokat is. 1972 májusában Nixon és Brezsnyev aláírta a hadászati rakétarendszerek korlátozásáról szóló megállapodást.
Fontos történelmi lépés volt a 1975-ös helsinki záróokmány aláírása. Kissingernek ezenkívül rendkívül nagy szerepe volt abban, hogy 1973. január 27-én Párizsban aláírták a fegyverszüneti egyezményt a két Vietnam és az Egyesült Államok között. Olyan háborút sikerült ezzel lezárni, amelyben több mint ötmillió vietnami és 58 000 amerikai katona esett el, 153 303 sebesült meg és 2,7 millió harcolt.
Ezért kapta meg Kissinger az 1973-as Nobel-békedíjat.
A Közel-Keleten reménytelen volt a tartós béke megvalósítása, de Kissingernek mégis sikerült visszaszorítani a szovjet befolyást a térségben, és megszilárdítani Izrael helyzetét arab szomszédjaival szemben. Yigal Allon, Izrael külügyminisztere (1974–1977) egy pohárköszöntőben „az évszázad külügyminiszterének” nevezte.
Világéletében meggyőződéses antikommunista volt. Amikor egy chilei látogatásakor azt mondta Pinochetnek, hogy az Egyesült Államok figyeli a junta tevékenységét, különösen az emberi jogok megsértését, azért azt is megjegyezte, hogy szimpatizál annak antikommunista beállítottságával.
Arra, hogy politikusi munkásságának voltak-e korlátai, és ha igen, mik voltak a gyengéi, a történész ezt válaszolja: ő határozott prioritásokat állított fel, s minden más szempontot ennek rendelt alá. Mivel a fő célja a hetvenes években egyre növekvő szovjet befolyás visszaszorítása volt a harmadik világban, készen állt tolerálni, sőt támogatni olyan kormányokat is, amelyek távolról sem tartották tiszteletben az emberi jogokat. A liberális és baloldali amerikaiak fel voltak háborodva, amikor 1976-ban jókívánságait tolmácsolta a véres polgárháborút vívó argentin junta külügyminiszterének, vagy amikor megígérte a dél-afrikai kormánynak, hogy visszafogják az amerikai külügyminisztérium tisztviselőinek „hittérítő buzgólkodását”. A konzervatívok pedig naivnak nyilvánították, mert hajlandó volt egyezkedni a szovjet vezetőkkel. Fő gyengeségét John Lewis Gaddis tárta fel A hidegháború című könyvében.
Külpolitikájának nem az volt a célja, hogy igazságot szolgáltasson, hanem az, hogy olyan hatalmi egyensúlyt hozzon létre, amelyet valamennyi nagyhatalom elfogad.
„Egy bizonyos morális érzéketlenség állt be, amely a szovjet-amerikai kapcsolat stabilitását annak korrektsége fölé helyezte” – írta Gaddis. „Ez azonban azt jelentette, hogy geopolitikai állandóságra való törekvésével (...) végül a Szovjetunió hazai stabilitását kezdte támogatni. Úgy akarta megoldani a hidegháború nemzetközi rendszerét, ahogy Metternich és Castlereagh rendezte Európát Napóleon után – a benne lévő antagonizmusok kiegyensúlyozásával. De az a tizenkilencedik századi rendezés elfogadta a kiegyensúlyozandó államok belső jellegét: a reformköveteléseket a múltban, amelyről Kissinger történészként írt, könnyen félre lehetett söpörni. Kevésbé volt ez könnyű abban az átláthatóbb, demokratikusabb korban, melyben ő maga kívánta irányítani az események folyását.”
Nixonnal együtt hitt a „titkos csatornákon” folytatott tárgyalásokban – állítja Hahner Péter. Még külügyminisztersége előtt, nemzetbiztonsági tanácsadóként (1969–1975) az amerikai külügyminisztériumot megkerülve vette fel a kapcsolatot Anatolij Dobrinyin szovjet nagykövettel. Később e „titkos csatornákat” a nagyhatalmak kommunikációjának rendkívül hatékony eszközévé fejlesztette. Sikerei között tarthatjuk még számon, hogy 1976-ban tárgyalásaival felgyorsította a fekete többségi uralom bevezetését Rhodesiában. Fekete-Afrika nemzetei elkezdtek bízni az Amerikai Egyesült Államokban, és a Szovjetunióval való rokonszenv csökkenni kezdett a térségben.
A Diplomácia című művében azt jósolta, hogy az Egyesült Államok relatív hanyatlása, illetve Kína megerősödése az amerikai szuperhatalom nyomása miatt befagyott lokális konfliktusok újraéledésével és eszkalációjával jár majd együtt. Emiatt egy új, globális vesztfáliai államrend és az ezen alapuló hatalmi egyensúly kialakítását javasolta. Hogy van-e ennek reális esélye, a főigazgató Kissingert idézi, aki így foglalta össze a harmincéves háborút lezáró, 1648-as vesztfáliai békeszerződések lényegét:
A különböző keresztény csoportok addig öldökölték egymást, amíg végül el nem határozták, együtt kell élniük, de elkülönült egységekben.
Valóban jó lenne, ha ez globális szinten megvalósulna. Hogy minek van reális esélye és minek nincsen, ez számtalan társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és emberi tényező összjátékának a következménye, melyeket a legkiválóbb gondolkodóknak sem sikerült még rendszerezniük. A Diplomácia című kötet utolsó mondata egy spanyol közmondást idéz, amely arra szólít fel bennünket, hogy találjunk új megoldásokat a politikai problémákra: „Utazó, nincsenek kész utak. Az utakat az ember saját magának töri.”
Végül az iránt érdeklődünk, miben rejlett a ma százéves politikus diplomáciájának művészete. Hahner Péter szerint talán az önállóságában. 1972 novemberében interjút adott Oriana Fallaci olasz újságírónőnek, melyben így beszélt:
Mindig egyedül cselekedtem. Az amerikaiak ezt nagyon szeretik. Az amerikaiak kedvelik a cowboyt, aki a szekérkaravánt vezetve egyedül előrelovagol, a cowboyt, aki teljesen egyedül belovagol a városba, csak a lova van vele és semmi más. Talán pisztolya sincs, hiszen nem lövöldözik. Csak teszi a dolgát, ez minden, a megfelelő helyen és a megfelelő időben... E csodálatra méltó, romantikus karakter pontosan megfelel nekem, mert a magány mindig a stílusomhoz, vagy ha úgy tetszik, a technikámhoz tartozott. A függetlenségemmel együtt. Ó, igen, ez nagyon fontos számomra. És végül a meggyőződés. Mindig meg voltam győződve róla, hogy meg kell tennem, amit tettem. Az emberek érzik ezt és hisznek benne... Nem kérek népszerűséget, nem törekszem rá. Ellenkezőleg, ha igazán tudni akarja, nem érdekel a népszerűség... Egyáltalán nem félek attól, hogy elveszítem a közönségemet; megengedhetem magamnak, hogy azt mondjam, amit gondolok. Arra utalok, ami igazi természetem. Ha hagytam volna, hogy megzavarjanak a közönség reakciói, ha kizárólag kiszámított technika alapján cselekedtem volna, nem értem volna el semmit.
Hahner Péter történész (1954) a Rubicon Intézet főigazgatója. 1977-ben a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár–magyar szakán, 1980-ban levelezőként az ELTE magyar kiegészítő szakán, 1985-ben az ELTE történelem szakán szerzett diplomát. 1981–1985 között az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének szerkesztője. 1985-től 2018-ig a Pécsi Egyetemen oktatott történelem szakon, 2001 és 2016 között tanszékvezetőként. 1987-ben védte meg A francia forradalom historiográfiája című doktori disszertációját, míg 1996-ban a Thomas Jefferson és a francia forradalom című PhD-értekezését. Huszonöt önálló kötete jelent meg, köztük több nagy sikerű történelmi ismeretterjesztő mű.
(Borítókép: Henry Kissinger 2016. október 25-én. Fotó: Daniel Leal-Olivas / AFP)