Senkinek sem könnyű felrúgni egy többéves kapcsolatot, de a társfüggőknek ez extrém kihívást jelent. Többségük olyannyira tart a magánytól, hogy a végletekig beleragad egy rossz kapcsolatba, még akkor is, ha az a földi pokollal egyenlő. Sokan közülük diszfunkcionális családból származnak, történeteik ugyanakkor azt bizonyítják, hogy nem létezik visszafordíthatatlan folyamat, és ha másra nem is, a sorstársakra mindig lehet támaszkodni. Folytatjuk a 12 lépéses önsegítő közösségek bemutatását, a minisorozat hatodik része következik.
Valamiért éreztem, hogy nehézkes lesz a bejutás az Anonim Társ- és Kapcsolatfüggők (Co-Dependents Anonymous, CoDa) gyűlésére.
Irányításmánia, bizalmatlanság, extrém érzékenység – ilyen prekoncepciókkal vágtam neki az első telefonbeszélgetésnek, amikor felhívtam a közösség egy tagját, és közöltem: egy alkalom erejéig csatlakoznék hozzájuk, mert kíváncsi vagyok, miként gyógyulnak.
Mármint újságíróként jönnél???
– érkezett a válasz olyan őszinte döbbenettel, hogy egy darabig azt hittem, ezt a témát el kell engednem.
Pár nap elteltével egyszer csak megcsörrent a telefonom, és a csoport egy tagja elújságolta, hogy bár a többség nem támogatta a gyűlésen való részvételem, van néhány érintett, akik szerint nemhogy árt, akár még használhat is, ha nagyobb nyilvánosságot kap a probléma.
Ilyen előzmények után találkoztam azzal az öt kodependens (társfüggő) emberrel, akik vállalták, hogy egy különgyűlésen betekintést engednek az életükbe.
A foglalkozás, ahogy mindig, most is a csoporthoz tartozó irodalmak felolvasásával indult, ami számomra is rendkívül hasznos volt, hiszen ezáltal egyértelművé vált, mi a közösség célja, és hogy milyen út vezetett idáig.
„Ebben a programban felépülhetünk kodependenciánkból, és megoszthatjuk egymással tapasztalatainkat, erőnket és reményünket, miközben igyekszünk megtalálni a szabadságot és békét az önmagunkkal és másokkal való kapcsolatunkban az eddigi kötöttségek és zűrzavar helyett. Sokunk eddig is próbált megoldást találni a kapcsolatait és a gyermekkorát jellemző konfliktusokból fakadó problémáira. Sokan közülünk olyan családban nevelkedtek, amelyben jelen volt valamilyen szenvedélybetegség – mások viszont nem. Akárhogy is, mi mindannyian arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a kodependencia egy igen mélyen gyökerező, romboló viselkedési mód, és hogy – mérsékelten vagy nagyon – sérült családi hátterünk következménye. Mi mindannyian a magunk módján átéltük gyermekkorunk és későbbi kapcsolataink ürességének fájdalmát. Megpróbáltunk felhasználni másokat – társainkat, barátainkat, sőt, gyermekeinket is arra, hogy önmeghatározásunk, önértékelésünk és jóllétünk kizárólagos forrásává tegyük őket, és hogy rajtuk keresztül állítsuk helyre önmagunkban a gyermekkorunkból eredő érzelmi veszteségeinket. Néhányunk élettörténetében szerepet kaptak más függőségek is, amelyet azért fejlesztettünk ki, hogy megpróbáljunk megbirkózni kodependenciánk következményeivel.”
Szintén a gyűlés elején hangzik el az is, hogy milyen viselkedésformák jellemzik a kodependenciával élőket.
A teljesség igénye nélkül ezek az alábbiak:
Mint minden gyűlésnek, a mostaninak is van egy tematikája, ez pedig nem más, mint az első lépés, amelyen keresztül mindenki elmesélheti, miért és miként került a csoportba.
Elsőként Boglárka kér szót. Elárulja, hogy sokáig abszolút nem foglalkoztatta a szerelem, ám amikor rátalált, mindent megváltoztatott.
Jellemzően hosszú kapcsolataim voltak, és amikor az első hét év után véget ért, szó szerint tragédiaként éltem meg, mintha a levegőt vették volna el tőlem. Ezt amiatt is érezhettem, mert a párommal gyakorlatilag egy entitásként éltük a mindennapjainkat, mintha nem is lett volna önálló részem, csak a mi létezett, az én nem
– vág bele a történetébe a harmincas éveiben járó nő, ám rögtön hozzáteszi, hogy az extrém görcsös kötődés ellenére is kikacsintgatott a kapcsolatból, mert azt érezte: neki ehhez joga van, de közben elvárta a párjától, hogy amikor kell, fixen ott legyen. Mindeközben el sem tudta képzelni, hogy ha egyszer elhagyják, mit kezd magával, hogy boldogul majd.
Boglárka csak jóval később, három-négy évvel ezelőtt ismerkedett meg az anonim közösségekkel, először az ACA-csoporthoz csatlakozott, ahová az alkoholisták és a rendellenesen működő családok felnőtt gyermekei járhatnak. Később döbbent rá arra, hogy valójában a társfüggőséggel van a legfőbb dolga.
Néhány hónapja intenzíven járok a gyűlésekre, főként amiatt, mert az elmúlt pár évem egy merő káosz volt. Véget ért egy közel kétéves kapcsolatom, ami éppen annyi szabadsággal és boldogsággal járt, mint amennyi krízissel és fájdalommal. Amint elkezdtem elengedni kettőnket, és elkezdtem komolyabban ismerkedni valaki mással, a sokadik szakítás ellenére is újrapróbálkoztunk az exemmel. Végül mindössze másfél hétig bírtuk együtt, ami egy hatalmas gyomros volt. Ekkor döbbentem rá, hogy változtatnom kell, nem függhetek ennyire másoktól
– idézi fel, majd a kapcsolatain túl néhány rá jellemző tulajdonságba is beavatja a csoportot.
Ilyen például az, hogy legyen bármilyen helyzetben – akár csak otthon, sorozatnézés közben –, túlságosan átveszi mások érzéseit, képes ugyanolyan dühössé vagy szomorú válni, mint a film szereplői, és utána nem vagy csak nehezen tud önmagához visszatalálni. Ugyancsak megnehezíti a mindennapjait, hogy folyamatosan azon kattog, vajon elég-e, szükség van-e rá, miért nem kérnek tőle mások segítséget.
Ez utóbbi gondolatokhoz a következő felszólaló, Izabella is tud kapcsolódni. Megosztását azzal kezdi: már kiskorában elültetődött benne a gondolat, hogy nem elég méltó a szeretetre, jobban kell teljesítenie, soha nem vallhat kudarcot semmiben, különben joggal magára hagyhatják, ettől pedig rettegett.
Felidézi: először 17-18 évesen kapott egy olyan megjegyzést, hogy kodependens. Eleinte persze tagadta, de aztán önvizsgálat közben rájött, hogy van benne valami. Megfigyelte, hogy minden kapcsolata egy merő küzdelem, ami nemcsak egészségtelen, de rendkívül fárasztó is.
A CoDa előtt a függő dinamika a magánéletemben és a munkahelyemen is jelen volt, illetve a kontrollmánia miatt egy időben étkezési és testképzavarral is küzdöttem. Ugyancsak igaz volt rám, hogy ösztönösen meg akartam menteni másokat saját maguktól, így kéretlenül tanácsokat osztogattam. Ma már tisztán látom azt is, hogy az életem fókuszpontjai mindig másokon voltak, sosem saját magamon. Rendszeresen figyeltem ugyanakkor, hogy kaptam-e valamilyen üzenetet, kerestek-e, ezzel is kívülről vártam a visszacsatolást. A sok önismereti munkának és a csoportnak köszönhetően sikerült felismernem és átírnom ezeket a viselkedésmintákat
– jelenti ki Izabella, aki mostanra azt is beazonosította, hogy honnan ered a társfüggősége.
Nyíltan elmeséli, diszfunkcionális családban nőtt fel, a szülei is járnak 12 lépéses csoportokba, így részben már az édesanyja és az édesapja is megtörte azt a generációkon átívelő mintát, amely különböző függőségekhez vezetett. Kiemeli: óriási ajándékként tekint arra, hogy ilyen fiatalon rájött, mi az, amin változtatnia kell, és azt reméli, ő már nem adja tovább azt a csomagot, amit otthonról kapott.
„Nagy utat tettem meg, el kellett mennem a falig ahhoz, hogy változtatni tudjak, de már képes vagyok nem alárendelni magam, el tudom fogadni, ha bókolnak nekem, és kezdem elhinni: jogom van a boldogsághoz, megérdemlem a jót. Hálás vagyok azért is, hogy végre meg merem élni az érzéseimet, és közben tudom: ettől nem leszek se jó, se rossz, csak ember” – jelenti ki.
Izabellához hasonlóan Ildikó is a gyerekkorára vezeti vissza a kodependencia kialakulását. Kiemeli, hogy a férje is ezzel a problémával küzdött, de ez nem különösebben zavarta.
Úgy voltam vele, hogy nekem is van elég bajom, testközelből ismerem az abúzust, folyton szorongok, évek óta terápiára járok, kaptam már jó néhány pecsétet, gondoltam, összeillünk. Hiába derült ki az idő előrehaladtával, hogy ez nem így van, én a végletekig ragaszkodtam kettőnkhöz. Bizonygattam, hogy ha mindketten kellő energiát fektetünk bele, a házasságunk megmenthető, de ő ebben nem hitt, egy társkeresőre is felregisztrált, én pedig összeomlottam. A mai napig nagyon fáj az egyedüllét, de már tudom, honnan ered ez az érzés: csecsemőként mumpszos voltam, ezért egy-két hétre ott hagytak a kórházban. Mindaz, amit akkor átéltem, alapérzéssé vált nálam, innen jön a kodependenciám
– fejti ki, majd beavat minket abba is, hogy az egészségtelen működés az élete többi részére is kihat, alig alszik, képtelen pihenni. Ha mégis megteszi, nem tudja élvezni a szabadságot, ürességet, magányt érez, és közben attól retteg, hogy teljesítmény nélkül senki nem fogja szeretni, értékesnek tekinteni.
Ezután Zoltán ragadja magához a szót, és egy friss élménnyel indít, ami a gyűlés reggelén esett meg vele. Előrebocsátja: annak ellenére, hogy egy banális, hétköznapi helyzetet mesél el, a történet mégis jól szemlélteti azt a kodependens működést, amiért anno felkereste a csoportot.
Vidékre mentem autóval, amikor az út szélén megláttam egy bicikliző apukát, aki a hátsó ülésen egy kisgyereket vitt, gondolom, óvodába mentek. Mivel esett az eső, nagyon megsajnáltam őket, nem tudom megmagyarázni, de valamiért különösen megérintett ez a jelenet. Közel éreztem magamhoz az apukát, de közben haragudtam is rá, hogy miért nem a bicikliúton megy, hiszen így akár bajuk is eshet. Miközben ezen kattogtam, áthajtottak egy villamossínen, és lám-lám, megcsúsztak, elestek
– meséli a negyvenes férfi. Mint mondja: ez a kép tökéletesen leírta azt a túlzott odafigyelést, megmentési kényszert és segíteni akarást, amit mások felé tanúsít.
Természetesen ahogy megtörtént a baleset, rögtön arra gondoltam, miattam alakult így, lehet, túl közel mentem, annyira néztem őket. Ekkor esett le a tantusz, hogy a hozzám közel állókkal is ezt teszem, üldözöm, megfojtom őket a szeretetemmel
– teszi hozzá, és közben megtudjuk, hogy a felesége betegsége miatt nagyon gyakran otthon, a négy fal között is megtapasztalja azt, hogy amit adni akar, az túl sok, és utólag derül csak ki számára, hogy a jelenléte inkább hátrányt, semmint előnyt jelent.
Megfigyelte emellett azt is: ha valaki megkérdezi tőle, hogy hogy van, ő mindig arról kezd mesélni, hogy a felesége miként érzi magát, önmagáról rendszeresen megfeledkezik.
Másfél évvel ezelőtt főként ezek hatására látogatott el a névtelen kodependensek gyűlésére. Megjegyzi: az a fogalom, hogy társfüggőség, „az égből pottyant le elé”. Hogy ez pontosan mit jelent, a fantáziánkra bízza.
Ahogyan a gyűlés elején is felolvasták, néhány tag élettörténetében más addikciók is fellelhetők, a közösség egy tagjának, Kálmánnak például a munkamániával gyűlt meg a baja, ám míg azt sikerült maga mögött hagynia, a társfüggőség máig kihívást jelent számára.
Elárulja, hogy huszonhat év és négy gyermek után lépett ki a házasságából, végül félelemből jött el.
Ott lebegett előttem édesanyám példája, aki 59 évesen azért hunyt el, mert nem mert kiszakadni egy rossz házasságból. Nem volt könnyű döntés, de végül elváltam, mert féltem, hogy ha nem teszem meg, rákos leszek
– mondja Kálmán, szavairól pedig eszembe jutnak azok a gondolatok, amelyekről Máté Gábor beszélt az Indexnek. A világhírű orvos lapunknak úgy fogalmazott:
„Az indulatok elfojtása bizonyítottan összefüggésben áll a rosszindulatú, külső támadók elleni immunválasz élvonalában harcoló természetes ölősejtek romló hatékonyságával, vagyis ha elrejtjük azt, ami bennünk van, és elrejtjük azt, akik vagyunk, kevésbé hatékonyan védekezhetünk a rák ellen.”
Ez a tény tehát nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Kálmán kimondja: vége.
Döntésében szerepet játszott ugyanakkor egy igen banális, mégis elemi erejű beszélgetés is, amit egy hozzá közel álló személlyel, az al-anonos szponzorával folytatott le. Mint ismert, az Al-Anon is egy 12 lépéses önsegítő csoport, ahová az alkoholisták családtagjai és barátai járnak azért, hogy megosszák egymással tapasztalataikat. Kálmán két évig volt ennek a közösségnek a tagja.
A szponzorom azt mondta, hogy ő azért nem mert elválni, mert nem tudta bekapcsolni a mosógépet. »De hiszen én be tudom, akkor mitől is félek?« Ezt a kérdést tettem fel magamnak, aztán leléptem
– emlékszik vissza, majd beszél arról is: eleinte ő sem tudta képzelni, mit fog magával kezdeni szingliként, korábban ugyanis a házasságot és a családot tekintette a jóllét kizárólagos forrásának, mára azonban eljutott oda, hogy a magányt is képes élvezni. Ennek ellenére keresi az új lehetőségeket, csatlakozott egy alternatív társkereső közösséghez, ahol szerinte „félkész emberek” vannak.
Ezt arra értem, hogy vagy én nyomulok túlságosan, vagy a másik. Nehéz belőni az arany középutat, de az elmúlt időszakban volt néhány randim, érdekes azt megtapasztalni, hogy a házasságon túl is van élet
– egészíti ki.
A gyűlés végéhez közeledve Izabella jelzi, hogy lassan lejár az időnk, de ha van még valakiben valamilyen szunnyadó gondolat, ossza meg nyugodtan.
„Túl sok is gondolat, talán éppen ez a baj” – válaszol a felvetésre Ildikó, szavai után pedig mindannyian érezzük, hogy a foglalkozás végéhez érkeztünk.
Zárásképp a résztvevők elmondják a Lelki Béke Fohászt, amely így szól:
„Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok. Bátorságot, hogy változtassak, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget.”
Mindezek ellenére a társ- és kapcsolati függők közössége nem definiálható vallási csoportként, ezekben a percekben mindenki a saját felfogása szerinti Istenre gondol, amely akár a közösség is lehet.
Magyarországon a névtelen kodependensek csoportja mellett számos egyéb anonim önsegítő közösség működik, többek között az érzelemfüggők, a túlevők és a dohányosok is látogatják a nekik szóló tematikus gyűléseket. A részvétel nincs konkrét összeghez kötve, mindenki annyit tesz bele a perselybe adományként, amennyit tud, vagy amennyit neki a foglalkozás megért.
Az Index korábban az Anonim Szerencsejátékosok, az Anonim Drogfüggők, az Anonim Alkoholisták, az Anonim Munkaholisták, és az Anonim Szex- és Szerelemfüggők gyűlésére is ellátogatott. Mentális egészség témakörben írt cikkeinket itt tekintheti meg.
(Borítókép: Index)