Most májusban éppen 35 éve, hogy tartott az akkori állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egy rendkívüli pártértekezletet, amelyen meglepő módon leváltották az addigi vezető garnitúrát, köztük a 32 éve hatalmon lévő Kádár Jánost. Az ország gazdaságilag már kétségbeejtő helyzetben volt, a dolgok nem mehettek úgy, mint korábban, a változás szelei elérték Magyarországot. A végjátékhoz vezető okokról beszélgettünk Balogh Gáborral, a Terror Háza Múzeum vezető történészével.
A történész is megerősítette, hogy 1988-ra már érezhetők voltak a nemzetközi változások, amelyek előbb-utóbb nálunk is éreztették hatásukat. Kádárt leváltották, és létrehoztak neki egy súlytalan, korábban nem is létező posztot, ő lett a teljhatalmú főtitkárból az MSZMP elnöke. Ennek a pozíciónak gyakorlatilag nem volt semmi funkciója a pártvezetésen belül.
Balogh Gábor szerint azt kell feltételezni, hogy Kádár már egy saját maga kreálta világban élt akkoriban, nem vett tudomást a súlyos gazdasági-társadalmi problémákról. Sőt, az 1988. áprilisi tévéintejújában maga a pártvezető mondja ki, hogy
Magyarországon politikai és társadalmi értelemben nincs válság!
Mindez akkor hangzik el, amikor szinte már csődhelyzetben az ország, és az IMF-hez is azért csatlakoztunk korábban, hogy az onnan felvett hitelekből valahogyan túléljünk.
A történész szerint a párton belüli elégedetlen hangok önmagukban nem lettek volna elegendők, hogy Kádár lemondjon. A magyar politikát még mindig Moszkvából irányították. 1988 elején találkozott Budapesten Kádár János Vlagyimir Krjucskovval. Őt maga Gorbacsov, az akkori szovjet kommunista párt vezetője küldte a magyar fővárosba, azért, mert Krjucskov már az 1956-os forradalom leverésekor is a budapesti szovjet nagykövetségen dolgozott, személyesen is jól ismerte Kádárt, és hosszú ideje dolgozott a szovjet titkosszolgálatnál, a KGB-nél, amelynek 1988 októberében lett a vezetője.
Ilyen színfalak mögötti előzmények után tették Kádár számára világossá, hogy lejárt az ideje. Pontosabban voltak már előjelek korábban is. Nem véletlen, hogy szovjet nyomásra – ekkor már a korábbi, matuzsálemi korú szovjet vezetőkhöz képest a fiatal Mihail Gorbacsov állt a Szovjetunió élén –, egy évvel a KGB-s vezető látogatása előtt leváltották a régi vágású Lázár Györgyöt a miniszterelnöki posztról, és helyére a párt egyik üdvöskéje, Grósz Károly került.
A szakértő felhívta a figyelmet arra, hogy bár Kádár nevéhez kötődik 1956 után a konszolidáció, ennek komoly ára volt. Már közvetlenül a forradalom leverését követő években olyan gyengén teljesített a hazai gazdaság, hogy Romániától és Szovjetuniótól kapott, zömében áruhitelekkel sikerült csak az előre evickélés. A hatvanas években már vannak szemmel látható hiteleink, köztük nyugatiak is.
A Kádár-rendszer annyit elért a Rákosi-időszakhoz képest, hogy legalább az alapvető élelmiszerekhez hozzá lehetett már jutni, nem volt olyan riasztó a hiány, mint az ötvenes években.
A történész feltette a kérdést, hogy vajon tényleg Kádár maga akarta halála előtt két hónappal a pártvezetés előtt elmondani ezt a több mint egyórás beszédet? Balogh Gábor utalt arra, hogy Németh Miklós, a rendszerváltás idején miniszterelnök, visszaemlékezéseiben azt valószínűsíti, hogy ez az utód, Grósz Károly szervezése volt.
Szerinte Grósz ezzel azt akarta elérni, hogy Kádár János vállalja az 1956-os bűnökért teljes egészében a felelősséget, és levegye ezt a sötét árnyat a pártról. A beszéd maga egy idős, meghasonlott, demenciával küszködő ember csapkodó gondolatiságát közvetítette a megdöbbent hallgatóság felé, ám semmiképpen nem sikerült elérni azt, amit Grósz Károly szeretett volna ezzel elérni. Persze tegyük hozzá, már ha valóban az ő ötlete volt, hogy Kádár János álljon ki, és beszéljen még egyszer utoljára a párt plénuma előtt.
Ezekről volt még szó a beszélgetésben:
(Borítókép: Balogh Gábor. Fotó: Zöld Fanni / Index)