A Kibeszélőhöz ez alkalommal a témát egy frissen megjelent tanulmánykötet szolgáltatta. Az Ütközőpályákban olvasható írások azt feszegetik, hogy mikor és mely területeken éri utol Kína az Egyesült Államokat, és lehetséges-e, hogy idővel átveszi tőle szuperhatalmi státuszát? Mindeközben elemzik azt is, hogy Magyarországnak milyen mozgástér kínálkozik ebben a vetélkedésben. A kötet két szerkesztőjével, Mártonffy Balázzsal, az NKE Amerika Kutatóintézet vezetőjével és Magyarics Tamással, az ELTE egyetemi tanárával beszélgettünk.
Természetesen adódott a kérdés, hogy miként is lehetne definiálni a szuperhatalmi státuszt. Az államok a világon mindig hatalmi versengésben vannak, hiszen egy anarchiamentes rendszerben keresik a túlélésüket, ehhez pedig szükségük van a hatalomra, amely garantálja a biztonságukat és túlélésüket. A hatalom maximalizálása pedig elvezet minket a szuperhatalmi státuszhoz, amelyet jelenleg az Egyesült Államok tölt (még) be – magyarázta Mártonffy Balázs.
A szakértő utalt arra, hogy a Szovjetunió szétesését követő időszakban az USA maradt az egyetlen világhatalom. Azonban az elmúlt évtizedekben Kína felzárkózott, de két vonalon még hátrányban van. Az egyik a katonai, a másik pedig a mérsékeltebb befolyás a rendszert működtetni képes nemzetközi intézményekben, mint például az ENSZ, a WTO vagy a NATO. Ezek mind az Egyesült Államok által dominált rendszerek.
Magyarics szerint fontos azt is elmondani, hogy az amerikai puha hatalomnak nevezett fölény még mindig Kína elé tolja az USA-t. Puha hatalom alatt értjük azokat a globálisan elterjedt, de Amerikához köthető dolgokat, mint például a McDonald's vagy Hollywood, úgymond látható és láthatatlan befolyás. Kína ezzel szemben csak a Konfuciusz Intézeteket tudja felmutatni, de ezek messze nem gyakorolnak olyan kulturális hatást a világra, mint amilyen az USA-hoz köthető.
A kemény hatalom terén fontos megjegyezni, hogy gyakorlatilag az amerikai haditengerészet tartja fönn a tengeri nemzetközi útvonalakat, a „globális közös tereket”, és messzire jutott a negyedik dimenzió, vagyis az űrkutatás terén is.
Nemcsak az amerikai stratégia változása figyelhető meg, de az is egyértelműen látszik, hogy Európának egyre kevesebb lapot osztanak a nagypolitikában. Washington megpróbálja leválasztani Nyugat-Európát Oroszországról és elérni, hogy csökkenjenek a kínai–európai gazdasági kapcsolatok, mert ezek ellentétesek az amerikai érdekekkel.
Mártonffy Balázs ehhez felidézi, hogy ki is tud lapot osztani a globális politikában. Az Egyesült Államokat négy lehetőség motiválja:
Különböző vonalakon próbálkozik ehhez az Egyesült Államok, például gyengén tartja katonai szempontból (lásd az ukrajnai háború, ahol nincs önálló európai haderő, a háttérben szintén az USA dominál), vagy bizonyos területeken erősíti, például a stratégiai autonómia elérésében. Az amerikai törvényhozók sem egységesek, hogy mi is lenne igazán jó Amerikának a fentebb vázolt négy lehetőség közül.
A kis államok legnagyobb dilemmája az, hogy egy szövetségi rendszerben mi lesz velük. Akiket veszély fenyeget, lásd például Lengyelország vagy a balti államok, azok egyre szorosabban beállnak, esetünkben, az Egyesült Államok mögé. Más államok pedig a csapdába csalástól tartanak, vagyis mi van, ha a szövetségi rendszer tagjaiként nekünk, kis államoknak is be kell szállnunk egy esetleges háborúba.
Magyarország geopolitikai helyzetét meghatározza, hogy tagja a NATO-nak. De mivel a szervezeten belül a tagállamok eltérően vélekednek a háborúról, Magyarország azt a vonalat képviseli, hogy túlzó stratégiai várakozás, hogy Oroszország Ukrajnán kívül más államot is meg fog támadni. Ezzel együtt Oroszország szerepe nem hagyható figyelmen kívül az eurázsiai biztonsági struktúrában – teszi hozzá Magyarics Tamás.
Mindezek mellett az adásban még szó volt arról is, hogy:
A Kibeszélő korábbi epizódjait ide kattintva tekinthetik meg.
(Borítókép: Mártonffy Balázs és Magyarics Tamás. Fotó: Lapat Lili / Index)