Bár a kettős honfoglalásról szóló elméletét a szakemberek máig vitatják, a honfoglaló magyarokról készített rajzai mindannyiunk képzeletébe örökre beivódtak. Ma 25 éve, hogy Nagyváradon elhunyt László Gyula iskolateremtő régészprofesszor.
László Gyula 1910. március 14-én született a Brassó megyei Kőhalomban, egy öntudatos székely család második gyermekeként. Édesapja, id. László Gyula a helyi iskolában volt tanító, édesanyja, Tordai Vilma a gyermekeit nevelte. A családi idill 1916-ban ért véget, amikor a román betörés miatt mindenüket hátrahagyva menekülniük kellett. Meg sem álltak Balatonlelléig, ahol rokonok fogadták be őket. A románok kiszorítása után ugyan visszatértek, azonban lakásukat teljesen kirabolták, így ismét útra kellett kelniük. Apja a Néprajzi Múzeumban kapott állást, míg ifj. László Gyula a Kölcsey Gimnáziumban tanult. Tanárai hamar felfigyeltek nagyszerű rajzkészségére: a gimnázium be is íratta Szőnyi István festő magánrajziskolájába. A mester így emlékezett első találkozásukra:
Egy kisfiút küldtek hozzám, akinek rajzai között egy-két olyan remek kompozíciót találtam, hogy első pillanatra azt hittem, hogy Székely Bertalan-másolatok. Nem szóltam a gyereknek erről semmit, hanem leültettem, hogy előttem csináljon egy kompozíciót valami biblikus témáról. Rövid idő alatt egy még tökéletesebb kompozíciójú Keresztlevételt rajzolt.
Művészi pályára készült. Érettségi után jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, amelyet kitüntetéssel végzett el. Ösztöndíjakkal bejárta fél Európát, megfordult Párizsban, Londonban, Rómában és Velencében. Rengeteg impulzus érte, elgondolkodott azon, vajon mit is keres a művészetben. Annak ellenére, hogy tehetséges festőnek tartották, engedett másik gyermekkori álmának, az archeológiának, és 1933-ban beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre ókeresztény régészet–magyar föld régészete és néprajz szakra.
1935-ben két oklevéllel és doktori diplomával a kezében a régészet és a szabad művészi pálya között választhatott. Végül felülkerekedett benne a kutatói ambíció, és megfogadta, hogy a szegény ember régésze lesz, mert meggyőződése szerint
a honfoglaló magyarok élete nem csak kengyelekből, szablyákból meg pártadíszekből állt.
A negyvenes években a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre azzal az elhatározással érkezett, hogy fellendítse a népvándorlás és a honfoglalás korával foglalkozó régészetet. Az oktatás mellett Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett. Kortársairól mintegy hatszáz portrét készített. 1944-ben jelent meg egyik leghíresebb műve, A honfoglaló magyar nép élete, amelyben a kutatói és grafikusi tehetségét ötvözte.
Tarján M. Tamás történész szerint 1949-ben azért tért vissza Magyarországra, mert
Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter egyetemi katedrát és a Nemzeti Múzeum főigazgatói állását ígérte neki, a kommunista vezetés azonban meghiúsította a reményeit.
Az akkor már elismert régész a népi írókkal fenntartott barátsága miatt kiesett a hatalom kegyeiből, sőt állandó megfigyelés alá került. Nagy nehezen az Eötvös Loránd Tudományegyetemen kapott megbízott oktatói állást. Ahhoz, hogy családja megélhetését biztosítsa, történeti témájú diák festését is vállalta.
1957-től kezdődően egyetemi tanárként, tanszékvezetőként több mint két évtizeden át oktatta az ELTE régészhallgatóit, és a legnagyobb professzorok közé emelkedett. Tanítványait, a „László-iskola” növendékeit arra oktatta, hogy a régészek valódi feladata az egykor élt emberek megismerése a leleteken és műtárgyakon keresztül.
László Gyula nevét a széles közönség előtt a kettős honfoglalás elmélete tette ismertté. Ennek alátámasztására történelmi források (mint például Anonymus Gesta Hungaroruma, Kézai Simon Képes Krónikája vagy az óorosz Nyesztor-krónika) mellett régészeti, embertani és nyelvészeti bizonyítékokat, érveket is felhasznált.
Hipotézise szerint Álmos és Árpád népe előtt két évszázaddal már éltek magyarok a Kárpát-medencében, akiknek a jelenlétét többek között a forrásokban található onogur elnevezéssel és a griffes-indás leletanyaggal igyekezett igazolni.
Révész László régész, a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársa szerint a kettős honfoglalás ma már mint alternatív elmélet sincs érvényben. Vagyis nem valószínű, hogy 670 körül egy finnugor nyelvű késő avar (magyar) néptömeg érkezett volna a Kárpát-medencébe, amely megérte volna a 890-es évek honfoglalását, és a magyar köznép az ő leszármazottjuk lett volna. Az 1960-as évekre főleg Szőke Béla munkáinak köszönhetően nyilvánvalóvá vált – folytatta a muzeológus –, hogy ennek a hatalmas köznépnek a jelentős része is a magyarsághoz tartozott. László Gyula, aki maga is a felékszerezett lovas sírokat tulajdonította csak Árpád magyarjainak, úgy oldotta fel ezt az ellentmondást, hogy a X. századi köznépi sírok embereiről azt feltételezte, azok a 670-ben bejött késő avar népesség tagjai, akikre Árpád törökös kultúrájú népe mint uralkodó osztály rátelepedett.
Bár elmélete mindmáig vitákat gerjeszt a történészek és régészek között – vélekedett Tarján M. Tamás –, a teória szerzőjének megítélése viszont abszolút egységes:
László Gyula munkássága pályatársai és tanítványai körében is köztiszteletnek örvend, szorgalmát és tudását számos kitüntetéssel – például 1991-ben Széchenyi-díjjal – jutalmazták.
1980-ban vonult nyugdíjba, ám később is több művet jelentetett meg, az 1990-es években pedig gyakran járt előadókörúton szülőhazájában, Erdélyben. Egyik utazása során, Nagyváradon érte utol a halál 1998. június 17-én.
(Borítókép: 1967. február 3. – László Gyula egyetemi tanár megnyitóbeszédet mond a Czimra Gyula festőművész műveiből rendezett emlékkiállításon a Fényes Adolf Teremben, mellette a művész özvegye. Fotó: Szebellédy Géza / MTI)