Gyakran hallunk manapság is arról, hogy a világ különböző pontjain puccsot, katonai hatalomátvételt hajtottak végre. Néha sikeresen, gyakran sikertelenül. Néha vértelenül, gyakrabban azonban sok áldozattal. A Kibeszélő adásában Katona Csaba történésszel vettük végig a történelem emlékezetes, gyakran sorsfordító puccsait.
A beszélgetés elején rögtön tisztáztuk, hogy mi is az alapvető különbség egy puccs és egy forradalom között. A Múlt-kor szerkesztőbizottságának tagja úgy definiálta, hogy a puccs olyan, többnyire katonákkal kierőszakolt, végrehajtott hatalomátvétel, amelyet általában nem támogatnak szélesebb néptömegek. A forradalom esetében ugyanakkor van egy tömeges támogatottság, lásd például az 1848. márciusi eseményeket Pest-Budán. Tehát a néptömegek tisztában vannak azzal, hogy mit szeretnének megváltoztatni, egy olyan helyzetet létrehozni, amely más, mint az előző rendszer volt.
A puccs esetében a hatalmat – a törvények és a politikai többség ellenében – egy szűk és szervezett elit ragadja magához. Ennek kapcsán szó volt a Wagner-csoport minapi lázadásáról, amelynek mögöttes okait fejtegettük. Vajon a zsoldosok vezetőjének politikai ambíciói álltak a zendülés mögött, vagy egyszerű pénzügyi vita robbantotta ki ezt a mindenképpen meglepő, Putyin helyzetét erősen megkérdőjelező lépést?
A sort az orosz, illetve a szovjet történelem közelmúltjának ismert államcsínyjeivel folytattuk. Mintegy 30 éve volt az a híres puccs, amellyel az akkor túlságosan reformer, az egykori Szovjetunió szétrobbantásával fenyegető Mihail Gorbacsov pártfőtitkárt vette házi őrizetbe a szovjet vezetés egy szélsőbalos klikkje, élén Gorbacsov alelnökével és a KGB, a titkosszolgálat vezetőjével. Az államcsíny végét most nem írjuk meg.
Érdekesség, hogy ha az 1917-es bolsevik forradalmat is idevesszük, amely során Lenin és Trockijék hajtottak végre puccsot a tehetetlen Kerenszkij-kormánnyal szemben, és tömegtámogatást tudva maguk mögött indították útjára a későbbi Szovjetuniót, a végét is – ahogyan azt már láttuk – egy puccs keretezte.
Furcsa, ma már kissé megmosolyogtató az, ahogyan az I. világháborút követően a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchia, az eltűnt Magyar Királyság utolsó uralkodója, IV. Károly kétszer is úgy gondolta, mégiscsak megpróbálja magához ragadni a hatalmat.
Katona Csaba magyarázta el, hogy az akkori nemzetközi légkörben miért volt egyértelmű, hogy Horthy Miklós, az ország kormányzója nem adhatja át a hatalmat, hiszen a környező államok egyáltalán nem akarták, hogy visszatérjen a magyar királyság, amelyhez néhány száz éven át volt némi közük.
És ha már a Szovjetunió történetét is puccsok keretezték, akkor ugyanez elmondható Horthy országlásáról is, hiszen míg az elején sikerrel hárította IV. Károly kísérletét, addig a háború vége felé, 1944 őszén már nem tudta megakadályozni a nyilasok hatalomátvételét és Szálasi rémuralmát.
Ha nem is a klasszikus értelemben, de a római köztársaság fennmaradásáért aggódók végső kétségbeesése vezérelte azokat a szenátorokat, akik több mint egy tucat késszúrással végeztek a kor méltán népszerű politikusával, a birodalmat felvirágoztató, de lassanként az önálló kormányzás felé kacsintó Julius Caesarral.
A történelmet alakító államcsínyekről szóló beszélgetésben még szó volt arról is, hogy
(Borítókép: Katona Csaba. Fotó: Lapat Lili / Index)