Képzeljünk el egy olyan otthont, ahol bármelyik pillanatban elmérgesedhet a hangulat, mert bármikor hazaállíthat egy részeg anyuka vagy apuka. Egy olyan otthont, ahol mindenki csak kiabál, és senki sincs biztonságban. Egy olyan otthont, ahol minden egyes nap a túlélésről szól, még akkor is, ha már elköltöztünk onnan. Míg sokunknak ez csak egy rossz fantázia, másoknak ez jelenti a valóságot. Ellátogattunk abba a közösségbe, ahova azokat várják, akik alkoholista vagy más módon rosszul működő családban nőttek fel. Ezzel folytatjuk a Magyarországon működő 12 lépéses csoportok bemutatását; a sorozat nyolcadik része következik.
Kell némi kitartás ahhoz, hogy valaki megtalálja a XII. kerületi Kékgolyó utcában található Máltai Fogadót, azon belül is azt az egy kis épületet, amelyhez több kapu vezet, és amely a hátsó udvarnak is a legesleghátuljában helyezkedik el. Ha érintettként érkeznék ide, meglehet, már háromszor visszafordultam volna, nyugtázva, hogy biztosan rossz helyen járok, nincs itt semmi keresnivalóm.
Mégis, immár közel 25 éve nagyon sokan – de közel sem elegen – keresik fel országszerte azokat a gyűléseket, ahova most is igyekszem. Ide várják azokat a férfiakat és nőket, akik olyan rendellenesen működő családban nőttek fel, ahol az alkohol, esetleg más szer vagy valamilyen mentális probléma csúnyán megkeserítette a mindennapokat. A közösség önmagára ACA-csoportként hivatkozik, amely az angol „Adult Children of Alcoholics” szóösszetétel rövidítéséből ered, ami magyarul annyit tesz: „Alkoholisták felnőtt gyermekei”.
Az ACA még 1978-ban alakult New Yorkban. A kezdeményezés olyan fiatalokhoz köthető, akik szintén alkoholista családban nőttek fel, és miután szerettek volna megoldást találni problémáikra, megalkottak egy saját felépülési programot. Nem sokkal később egy New York-i tőzsdei bróker, Tony A. is csatlakozott hozzájuk, aki maga is olyan otthonban nőtt fel, ahol az erőszak és az ivás mindennapos; a függőség az ő életében is megjelent. A közös munka eredményeként az ACA hatékony programmá fejlődött, amely az egész világon, így Magyarországon is felépülési lehetőséget kínál a sokféle életutat bejárt felnőtt gyermekek számára.
A mai gyűlésen összesen tíz fő, négy férfi és hat nő vesz részt, két hölgynek a mai az első alkalom.
A másfél órás időkeret első része felolvasással kezdődik, a csoporthoz tartozó irodalmak nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy megértsem, kiknek szól az ACA, milyen tulajdonságok jellemzik a tagokat, és mi mindent éltek át korábban. Az irodalomban szereplő idézetek alapján a legfőbb vonásaik az alábbiak:
A felolvasások után a megosztások következnek, a gyűlés aktuális vezetője arra kéri a résztvevőket, hogy maximum öt percben mondják el, mi minden kavarog most bennük, mi az, amit a többiek tudtára adnának.
Elsőként Ádám kér szót.
Nekem az apám volt alkoholista, bár ha hallaná, kikérné magának, inkább nagyivónak mondta magát, igaz, élete végén már nem igazán tudott pia nélkül létezni. Gyerekkoromban is mindig az volt az alap, hogy van otthon ital, gyakran el is küldtek érte boltba, nem kellett hozzá különösebb alkalom, erről szóltak a mindennapok, na meg persze az agresszióról. Emlékszem, apám minden baromságért úgy elvert, mint szódás a lovát, és ehhez sem kellett különösebb alkalom
– idézi fel a férfi, hozzátéve, hogy ekkoriban – tippem szerint a 70-es, 80-as évekre utalhat – a fizikai erőszak még más kalapban volt, az iskolában is simán kapott tockost, „nem volt ebben semmi”.
„Csakhogy én egy érzékeny gyerek voltam, nyomot hagyott bennem az erőszak, még akkor is, ha tudtam: nem a semmiből jön apám viselkedése, zord körülmények között nőtt fel egy csonka családban, amitől, hát, nem lett jó fej. 13-14 éves koromra már egy masszív felnőttgyűlölettel éltem az életem, ekkor kezdtem el inni és cigizni is. Noha az otthonlátottak miatt az egyiket jobban utáltam, mint a másikat, mégis mindkettőre rászoktam” – jegyzi meg.
Ádám után Boglárka következik, aki különleges időszakon megy keresztül, életében egy furcsa kettősség van jelen, egyszerre érzi magát fent és lent, egyik pillanatban azt gondolja, hogy rossz gyerekkora ellenére szuper az élete, a másikban pedig attól retteg, hogy újra beüt a krach.
Elmeséli, hogy nemrég ment férjhez, és néha még abban is kételkedik, vajon rendes ACA-tag-e, hiszen olyan párt választott magának, akinek az életében nincs jelen a függőség, és képes biztonságos közeget teremteni.
A nagy napon az alkoholista édesapám is jelen volt, igaz, csak a szertartáson vett részt, hiszen ő már egy 78 éves, kerekesszékes férfi, aki nem igazán reagál a külvilágra. Bár mindennél jobban vágytam arra, hogy azt mondja: »nagyon szép vagy, kislányom, örülök neked«, nem hangzott el ez a mondat a szájából, és nem is fog soha. Eljutottam oda, hogy nem tudok vele kapcsolatot építeni, és nem is akarok
– jelenti ki a húszas éveiben járó fiatal, megjegyezve, hogy jobb híján folyamatosan keresi az apafigurákat a mindennapokban, most épp kollégáitól reméli, hogy ha látják a közösségi médiában az esküvői fotóit, akkor majd gratulálnak neki. Mélyen belül ugyanakkor tudja, hogy ezeket a szavakat valójában az édesapjától várja – mindhiába.
Boglárkához hasonlóan Evelin is hosszú ideje arra várt, hogy még ha csak pár perc vagy pár mondat erejéig is, de hadd beszéljen az apjával őszintén, úgy, ahogy azok a lányok szoktak, akik nem diszfunkcionális családban élnek.
„Sok évet vártam rá, de végül a napokban megadatott, hogy nyíltan tudtam beszélni apámmal. Ez hihetetlen! Ő erre nem képes! A gyűléseken olyan sok ember élettörténetét végighallgattam már, de az övéről még soha nem hallottam egy szót sem, ez tuti, hogy örök emlék marad!” – mondja, hangján pedig érződik az őszinte döbbenet, még most is alig hiszi el, hogy mindez megtörtént vele.
„Az autóban ültünk, mentünk A-ból B-be, ő pedig finoman, elkezdett beszélni életének arról az időszakáról, amikor annyi idős volt, mint én, és bár nem mondta ki konkrétan, de valamilyen szinten mégis bocsánatot kért. Úgy fogalmazott, hogy ezt a viselkedésformát hozta valahonnan, okkal lett olyan, amilyen. Tagadta, hogy otthonról hozta volna ezt a mintát, de a testvérétől azt hallottam, hogy mégiscsak valami ilyesmi lehet a dologban, elvileg a nagyapám sem volt egy egyszerű eset” – fejti ki a húszas éveiben járó fiatal, majd kiemeli, hogy a történethez hozzátartozik: az ő édesapja soha nem fogyasztott alkoholt,
„neki inni sem kellett a pusztításhoz”.
Evelin úgy dönt, édesanyjáról is említést tesz, vele kapcsolatban azt mondja: rettenetesen elszomorítja, hogy az öt évvel fiatalabb testvére semennyire nem tiszteli, és semmibe nézi azt a fejlődést, amin keresztül ment.
„Édesanyámnak rendkívül komoly gondjai vannak, ő is jár 12 lépéses csoportokba, és persze még közel sem épült fel, legalább látom, hogy akar egyről a kettőre jutni. Míg én kifejezetten büszke vagyok rá, a testvérem ezt nem értékeli, pedig anya sok mindent letett már az asztalra, kezdve azzal, hogy megszült minket. Itt vagyunk. Élünk. Ez mind semmi?” – teszi fel a kérdést kétségbeesve, majd egy rövid gondolat erejéig kitér arra, hogy hiába veszik körül páran, mégis társas magányban él, olyannyira, hogy ha hirtelen felindulásból csinálna valami baromságot, vagy történne vele valami, gyakorlatilag senki nem tudná meg, mert senki nem figyel rá eléggé.
A gyűlésen többször is elhangzik az a szó, hogy tanult tehetetlenség. A megosztások alapján nekem úgy tűnik, hogy ez amiatt lehet, mert a többség otthon, a négy fal között azt szokta meg: bármennyire is szeretne változtatni a család helyzetén, erre nem képes. Az ebből fakadó kudarcérzés, sikertelenség sokakat egy életen át elkísér, az egyik negyvenes éveiben járó nő, Ági is ebben a cipőben jár.
Felidézi, hogy a szülei soha nem támogatták, pedig mint minden gyereknek, neki is nagy szüksége lett volna némi biztatásra és kritika nélküli figyelemre. Végeredményként egy olyan szintű önostorozás, önhibáztatás alakult ki benne, ami megöli a cselekvést, az egyről a kettőre jutást, legyen szó a családban elszenvedett traumák feldolgozásáról vagy csak a legegyszerűbb hétköznapi tevékenységről.
Ha elhatalmasodik bennem ez az érzés, elmosogatni sincs erőm, és ez tarthat akár napokig is
– vallja be. „A társadalom emiatt gyakran lenéz, sokszor megkapom, hogy nem vagyok elég kitartó, nincs akaraterőm, és erről én tehetek, nem pedig valaki más. Nemegyszer a segítő szakmában dolgozó szakemberek is lustaságnak, nemtörődömségnek, flegmaságnak titulálják a viselkedésem, ami még inkább visszaveti a teljesítményem” – fogalmaz.
A cselekvésképtelenség Krisztián számára sem idegen helyzet, 32 évesen most érzi azt, hogy kezdenie kell valamit az életével, pedig nem is olyan rég még az volt a fejében: teljesen rendben van a végeláthatatlan semmittevés. Mint mondja: náluk is az édesapa volt az alkoholista a családban, mégis, akivel jobban meggyűlt a baja, az az édesanyja.
„Inkább miatta járok ide. Igaz, hogy ő maximum egy pohár bort vagy sört ivott, narcizmusával, valamint a toxikus és bántalmazó viselkedésével pokollá tette a gyerekkorom” – foglalja össze dióhéjban.
Míg Áginak és Krisztiánnak a cselekvés okoz nehézséget, addig a következő felszólalónak, Edinának a kikapcsolódással gyűlik meg a baja. Megosztja velünk: két hete szabadságon van, de többször is előfordult, hogy nem bírta ki, bement dolgozni, nem tudott a saját gondolataival együtt maradni. Elmondja azt is: sokszor, sok mindent csinált már, hogy feldolgozza a saját gyerekkorát, de most újra nekirugaszkodik, hiszen mint azt az elmúlt napok is mutatják, szüksége van rá, zaklatottsága ugyanis folyamatos.
Édesapám már nem él, nálunk ő volt az alkoholista a családban. Annak ellenére, hogy mindenünket elitta, és rendkívüli módon elhanyagolt bennünket, mégis szeretettel gondolok rá, talán idealizálom is őt, jó embernek tartom. Édesanyám mindig is sokkal elviselhetetlenebb volt, folyton csak kiabált, elképesztő idegállapotba tudott kerülni, én pedig rengeteget hallgattam, hogy milyen undorító stílusban beszél másokkal
– emlékszik vissza Edina, aki mindvégig úgy érezte: rajta múlik a család jólléte, felelősséggel tartozik értük.
„A mai napig az van bennem, hogy nekem kell az édesanyámat megtartani, terelgetni, irányítgatni. Szörnyű azt látni, hogy a sok éve tartó küzdelmem ellenére egy fikarcnyit sem javult a helyzet, ugyanott tartunk, ahol régen, én meg csak küszködök és küszködök. Belefáradtam abba, hogy én vagyok az egyetlen józan ember ebben a családban. Lehet, hogy sérült vagyok, de legalább józan” – bukik ki belőle, és eközben már a könnyei is folynak.
Nem Edina az egyetlen, akinél eltörik a mécses, a legmegdöbbentőbb számomra az, hogy azok sem próbálják véka alá rejteni érzelmeiket, akik először vesznek részt a gyűlésen.
Elcsukló hangon, könnyek között kér szót az a nő is, akivel körülbelül egy órával ezelőtt együtt léptük át az épület kapuját. Ekkor persze még nem sejtettem, hogy hamarosan lelke legmélyebb bugyraiba is bepillantást enged.
Azért jöttem el ide, hogy valahol végre szétcsúszhassak. Eddig folyamatosan tartottam magam, próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de nem bírom tovább
– fakadt ki a negyvenes évei elején járó Ildikó, aki elárulja azt is: nem tudja, hogy az ő családjában mi volt elszúrva, de valami nagyon nem volt rendben.
„Kis koromtól fogva komoly, szorongásos tüneteim voltak, és a szüleim ezt nem vették észre. Gyógyírként 14 évesen inni és dohányozni kezdtem, de minden csak rosszabb lett. Még ha voltak is jobb periódusok az életemben, végül mindig feldolgozásra váró traumákkal találtam magam szemben, majd erre jött rá egy bántalmazó párkapcsolat, ami megkoronázta az egészet. Utóbbi akkora pofon volt, hogy rájöttem: akkor lesz esélyem egy boldog és teljes életre, ha a múltammal szembenézek” – jelenti ki, majd egy másik újonnan érkező, Sarolta is úgy dönt, megosztja velünk élete legnagyobb fájdalmát. Mondandóját lassan és halkan kezdi.
„Nekem az édesanyám volt alkoholista, tavaly áprilisban halt meg, meglehetősen szörnyű körülmények között. A kislányom ekkor még csak másfél hónapos volt, a nagymamája sosem fogta a kezében” – meséli, majd elárulja azt is, hogy az édesanyja nem az az alkoholista volt, aki folyton ivott, nála csak időről időre került elő a pia, de akkor aztán a végletekig.
Sarolta a rosszabb időszakokat leszámítva abban a hitben élte a mindennapjait, hogy jó családba született, szerencsés, mert mindene megvan. Ma már tudja: erős túlzás lenne azt állítani, hogy a gyerekkora idilli volt, úgy érzi, számára is most érkezett el a szembenézés pillanata.
Bármennyire is fáj, ki kell mondanom: anyám élete nem volt más, mint egy alaposan felépített öngyilkosság. Azóta, hogy meghalt, az a sötét felhő, ami a fejem felett volt, kicserélődött egy másikra, meglátjuk, mit tudok vele kezdeni
– jegyezte meg, hozzátéve: örül annak, hogy itt lehet, a többiek megosztásait hallgatva sok mindennel tudott azonosulni, ami számára azt jelzi, valóban ugyanonnan fakadhatnak a problémáik.
Végül a még szintén újoncnak számító Mihály is szót kér. Bár a középkorú férfi korábban több gyűlésen is részt vett, saját bevallása szerint még nagyon az út elején jár, pár hete csatlakozott a közösséghez, és most úgy érzi, végre megérkezett arra a helyre, ahol valódi segítséget kaphat.
Felidézi: tizenévesen is azt érezte, valami nincs rendben vele, mint fogalmaz, más volt, mint a többiek. Emlékei szerint harminc évvel ezelőtt, még a telefonfülkés világban nemegyszer konzultált pszichológussal, később pedig egy kórházba is befeküdt, hátha jobbra fordulnak a dolgok.
Nem volt különösebb bajom, de azt mondták, hogy ha szeretnék, maradhatok. Végül két hónapot töltöttem bent, és semmivel nem lettem előrébb. Furcsa, hogy mialatt a megoldást kerestem, fel sem merült bennem: a probléma a rossz gyerekkoromra, az alkoholista édesapámra vezethető vissza. Nehezen ismertem be magamnak, de végül én is függővé váltam. Egy ideig antidepresszánst szedtem, de inkább inni akartam, annyi eszem pedig volt, hogy a kettőt együtt ne csináljam
– avat be minket Mihály, aki végül az italt akkor tette le, amikor több mint egy évvel ezelőtt ellátogatott az Anonim Alkoholisták közösségébe. Azt reméli, hogy az ACA-gyűléseken végre megértheti, miért lett olyan, amilyen, és miként kaphat esélyt egy békésebb, kiegyensúlyozottabb életre.
A másfél órás időkeret végéhez közeledve a résztvevők zárásképp elmondanak egy közös imát. Ennek ellenére az ACA-csoport nem definiálható vallási közösségként, ima közben mindenki a saját felfogása szerinti istenre gondol, ami lehet maga a módszer, a közösség is.
Ahogyan arról még a cikk elején szó esett, az ACA idén 25 éves, ami egyet jelent egy nagyszabású országos találkozóval, amit augusztus 18. és 20. között rendeznek meg Orfűn. Az érintetteket és családjaikat a gyűléseken túl más programokkal is várják.
Magyarországon az ACA mellett számos egyéb anonim önsegítő csoport működik, az Index korábban az Anonim Szerencsejátékosok, az Anonim Drogfüggők, az Anonim Alkoholisták, az Anonim Munkaholisták, az Anonim Szex- és Szerelemfüggők, az Anonim Társ- és Kapcsolatfüggők, valamint az Anonim Túlevők gyűlésére is ellátogatott, de létezik segítség érzelemfüggőknek és dohányosoknak is.
(Borítókép: Index)