Már a XX. század elején felvetődött egy nagy, nemzeti stadion megépítésének gondolata, de az elképzelésekből csak hét évtizede lett valóság, 1953. augusztus 20-án nyitotta meg kapuit a Népstadion. A budapesti atlétikai világbajnokság nyitónapján arra is emlékezhetünk, hogy ebben a létesítményben rendezték 1966-ban, majd 25 éve, 1998. augusztus 18. és 23. között az atlétikai Európa-bajnokságot. A nemzeti stadion történetét a Rubicon Intézet tudományos munkatársával, Kovács Örssel elevenítettük fel.
Egy nagy, nemzeti stadion megépítésének terve lényegében egyidős az újkori olimpiai mozgalommal, az olimpia rendezésének vágya ösztönözte folyamatosan a nemzeti stadion megépítésének gondolatát, márpedig a nagy események megrendezéséhez jelentős számú néző befogadására alkalmas létesítményre van szükség. Kezdetben ez legalább harmincezer, később minimum ötvenezer főt jelentett.
Coubertin báró mellett a Nemzetközi Olimpiai Mozgalom (NOB) alapítója volt Kemény Ferenc is, aki az általa életre hívott Magyar Olimpiai Bizottsága (MOB) titkára lett. Kemény Ferenc az 1896-os első újkori olimpia helyszíneként kijelölt Athén rendezési nehézségeit látva már ekkor Budapestet javasolta helyszínül. Ehhez természetesen megfelelő méretű stadionra is szükség lett volna.
A dualizmus korának optimista hangulata, a fejlődő főváros joggal érezte képesnek magát egy olimpia megrendezésére.
Az első konkrét elképzelések már az első világháború előtt megszülettek – tudtuk meg Kovács Örs történésztől, aki szerint Kemény Ferenc és Múzsa Gyula országgyűlési képviselő mint a MOB akkori elnöke az építkezés helyszínéül a Vérmezőt javasolták. Ez azonban akkor katonai tulajdonban volt. Lauber Dezső terveivel Ferenc József mint legfőbb hadúr elé járultak Bécsbe, kérve a Vérmező átengedését, ám sikertelenül.
A másik elképzelés az első magyar olimpiai bajnok, az építész Hajós Alfréd nevéhez köthető. Hajós Alfréd és Villányi János 1913-ban a pesti lóverseny telkét – a mai Dózsa György út, Thököly út és Stefánia út közötti területet – nézték ki. Ide Hajós egy teljes sportkomplexumot tervezett, amely egyben a hazai testnevelési főiskolának és az Országos Testnevelési Tanácsnak (OTT) is otthont adott volna. A tervezők egy kelet–nyugati tájolású stadion mellé egy 50x20 méteres fedett és egy hatezer nézőre tervezett 100 méteres (!) nyitott uszodát is elképzeltek. A fedett, harmincezres nézőtérről figyelték volna a labdarúgó, a salakos futópálya és az e körül vezetett 500 méteres biciklipályán zajló küzdelmeket. A nézőtér a kerékpárpálya lefedésével ötvenezer férőhelyesre növekedhetett volna. A komplexum része lett volna még a Testnevelési Akadémia kétemeletes épülete, amelybe nemcsak a főiskola, hanem egy 1080 négyzetméteres tornaterem és az OTT is átköltözött volna.
A stadionnak tehát nemcsak a különféle sportágakat, hanem a sporttudományt, sőt a szórakoztatást is szolgálnia kellett volna.
A Rubicon Intézet tudományos munkatársa elmondta, hogy Hajós tervével szemben felmerült helyszínként a korszakban rohamosan fejlődő, nagy, üres dél-budai terület, Lágymányos is. Ezt a helyi potentátok hamar felkarolták, különösen azért, mert az olcsó telek ára kifejezetten kedvező volt a drága és nehezen megszerezhető Vérmezővel szemben. A Duna közelsége miatt pedig vonzóbb volt a Hajós által javasolt helyszínnél is.
A viták a két háború közti időszakban is folytatódtak. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1924-ben Pasarétet, a Trombitás út melletti egykori téglagyári területet jelölte meg legalkalmasabb helyszínként. Ebben az évtizedben Langer Károly és Mannó Leonidas Hajós elvei mentén haladó koncepciója – azaz egyszerre sport- és szórakoztatóközpont létesüljön – az Újpesti-szigetre (Népsziget, avagy Szúnyogsziget) helyezte volna a Nemzeti Stadiont. Hajós Alfréd viszont négy helyszínt is javasolt: a régi lóversenytér területét, a Herminamezőt, a Vizafogót és az Óbudai-szigetet – de hiába.
A második világháború után Hajós Alfréd ismét elővette régi tervét, hogy a pesti lóversenypálya egykori telkére, az Istvánmezei út mellett kéne felépíteni a stadiont. A kommunista irányítású Gazdasági Főtanács el is fogadta ezt a helyszínt, de a stadiont nem Hajós tervei alapján építették meg.
A kommunista befolyás és propaganda növekedésével a stadion kérdése is új politikai térbe került. Megépítésével azt kívánták demonstrálni, hogy a „reakciós, fasiszta” rendszer még egy stadiont sem tudott felépíteni, de a népi demokrácia képes erre.
Azt követően, hogy 1947. május 4-én, a magyar–osztrák labdarúgó-mérkőzésen összeroskadt az Üllői úti pálya falelátójának egy része, újabb lökést kapott az új stadion ügye – mondta Kovács Örs. A feladatot az Állami Építéstudományi Intézet középítési osztályvezetője, ifj. Dávid Károly, valamint Juhász Jenő és Kiss Ferenc építészek kapták. A Népstadion terveinek elkészítésében társuk volt még Harmos Zoltán, Fecskés Tibor és Borosnyay Pál is. Gilyén Jenő pedig a statikai tervek elkészítésében vett részt.
Ifj. Dávid Károly egyébként már az 1930-as években egy ankarai tervpályázatra benyújtott stadionterveket, illetve 1945 után itthon is, így nem volt teljesen kezdő ebben a témában. A patkóformájú, keleti oldalán teljesen nyitott stadion ötletét Le Corbusier 1936–1937-ből származó tervéből merítette, akinél ifj. Dávid korábban gyakornokként dolgozott.
Az építkezés 1948-ban kezdődött. A befejezés határidejét a lassú haladás miatt folyamatosan kitolták: előbb 1951. december 31. helyett 1953. április 4. lett az új céldátum, majd 1953. augusztus 20.
Arra a kérdésre, hogy miért nem épült meg teljes egészében a stadion, Kovács Örs azt felelte: az anyagi lehetőségek szabta gátak miatt. A világháború utáni újjáépítés gazdasági nehézségei, az állandó munkaerőhiány és a rossz kivitelezés sem segítette a stadionépítést. A Szabad Nép 1947. augusztus 3-i számában így írt:
Most a hároméves terv ennek felépítésére is módot nyújt. Tízmillió forint áll rendelkezésre erre a célra, és már csak a főváros közgyűlésének a döntése szükséges, hogy a kiszemelt régi lóversenytéri területet végre odaadják, mert a fővárosi Közmunkák Tanácsának a részéről sincs semmi akadály.
A földmunkák megindultak ugyan – folytatta a történész –, csakhogy a véglegesnek mondott tervek folyamatosan változtak. A kiépülő diktatúra önigazolásként is használta a stadion ügyét, az 1950-es békekölcsönjegyzést össze is kapcsolták az építkezéssel. Az első ötéves terv III. fejezetének 48. szakaszába írták bele a stadion megépítését, amelyet az ország iparosítása miatt gyakran kapkodva és rossz alapanyagok felhasználásával készítettek el.
A stadion védjegyévé a pilonokba épített lépcsőházak váltak, ezek tették megközelíthetővé a legfelső ülőhelyeket. A pilonok magasságát a nyugati oldalon 30, a keleti oldalon 18 méter magasságban állapították meg. A pilonokat a Fecskés Tibor által tervezett, csipkeszerű ornamentika tette fogyaszthatóvá.
Az építés költségei ötvenmillióról 158 millió forintra nőttek, a munkaerőhiányt pedig társadalmi munkások toborzásával igyekeztek enyhíteni. Folyamatosan mutogatták a hírműsorokban a korszak sztárjait, élsportolóit, akik csákányoztak, talicskáztak és betonoztak az építkezésen.
A megnyitó ünnepségre az eredményjelző elkészült, a világítás és nagyjából 22 ezer ülőhely még nem. (A világítótestek 1959-ben kerültek a helyükre.) Hiányzott húsz pilon, és a környék területrendezése sem valósult még meg. De nem lett semmi az előzetesen tervezett Stadion szeletből, vagy a csővezetéken futó sörből sem.
A megnyitóünnepségen így egy csaknem kész, mintegy 74 ezer néző befogadására alkalmas stadiont avattak fel. A létesítményben a magyar zászlót Csermák József olimpiai bajnok kalapácsvető vonta fel, a kórus elénekelte a Himnuszt és a Békeindulót is. A nyitómeccsen az Aranycsapat több játékosával felálló Budapest Honvéd 3–2-re legyőzte a Szpartak Moszkvát.
Politikai okokból kerülték a Nemzeti Stadion elnevezést.
1947-ben a közmunkatanács a „Népi Stadion” elnevezést használta az építkezés megindításáról szóló határozatában. A munkálatok megkezdésekor, 1948. július 12-én a „Centenáris Stadion” elnevezést használták, amely utalás volt 1848 centenáriumára. Végül a Népstadion elnevezés vált általánossá, amely a rezsim szándékait tükrözte: a nép önmagának építette fel a stadiont.
A rendszerváltozás után 2002-ben, az akkor 75 éves Puskás Ferenc nevét vette fel a stadion, amelyet 2019-ben teljesen átépítettek. Így ma egy modern, de a régi létesítmény építészeti elemeit is megőrző, korszerű nemzeti stadionja van Magyarországnak: a Puskás Aréna.
Kovács Örs történész, történelemtanár, a Rubicon Intézet tudományos munkatársa. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium történelem–francia szakos tanára, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából készített középiskolai történelemtankönyv-sorozat főszerkesztője és egyik szerzője, több szakmai bizottság tagja. Fő kutatási területe a magyar–francia kapcsolatok alakulása a XX. században.
(Borítókép: A Puskás Aréna esti kivilágításban 2021. június 17-én. Fotó: Jászai Csaba / MTI)