Augusztus 20-a, államalapító Szent István király napja a legrégibb nemzeti ünnepünk, hivatalos állami ünnep, egyben a Magyar Katolikus Egyház egyik fő ünnepe. Nem volt ez mindig így, hiszen a rendszerváltozás előtti évtizedekben igyekeztek kiszorítani a szent királyt, hogy augusztus 20-át az új kenyér és a szovjet típusú alkotmány ünnepévé tegyék.
Kevesen tudják, hogy a világegyház nem augusztus 20-án emlékezik meg István királyunkról. A XVII. században a magyar katolikus rendek javasolták a pápának, hogy illessze be a magyar szent tiszteletét a római misekönyvbe. XI. Ince pápa ezt meg is tette, de az ünnep időpontját meg kellett változtatnia, ki kellett térítenie Szent Bernát ünnepe elől, így Szent István napját Buda visszafoglalásának napjára, szeptember 2-ára helyezte. Aztán 1969-ben VI. Pál ezt ismét módosította,
azóta a világegyház augusztus 16-án emlékezik meg Szent István királyról, mindez persze nem érintette és ma sem érinti a magyar ünnep időpontját.
Porogi Andrástól, a Rubicon Intézet tudományos munkatársától megtudtuk, hogy a leírások szerint István király Nagyboldogasszony vigíliáján, amikor érezte közeledni a halálát, Magyarországot a Szent Szűz oltalmába ajánlotta. Ettől kezdve lett Szűz Mária országunk védőszentje, illetve Magyarország Mária országa – Regnum Marianum. Számos templomi festmény őrzi a jelenetet, amelynek történeti hitelét sokan vitatják, ám a Szűzanya különleges magyarországi tisztelete már a kora Árpád-korban is tetten érhető: a székesfehérvári bazilika, királyaink koronázó- és temetkezési temploma éppúgy Mária védelme alatt állott, mint az esztergomi vagy több, István alapította püspöki székhely székesegyháza. Az Árpád-korban előbb Nagyboldogasszony napján, majd Szent István napja körül tartották Székesfehérvárott a törvénynapokat, amikor a király bíráskodott az elé került ügyekben, így a két ünnep egy ünnepi időszakba fonódott össze.
Szent István király alakja és alkotása ezer éve megkerülhetetlen, érthető, hogy a különböző korok különböző vonatkozásait emelték ki. Az ünnep vallási jellege mellett már kezdetben is megjelent az állami-nemzeti vonatkozás. Porogi András szerint a Szent Jobb-körmenet, ami eredetileg katolikus processzió, már a XIX. században nemzeti jelleget öltött, például 1860-ban, az önkényuralom idején a körmeneten a Szózatot énekelték, vagy a két háború között Horthy kormányzó is rendszeresen részt vett rajta – jóllehet református vallású volt.
1989 óta is gyakorta ott vannak a körmeneten az ország vezetői, vallásra való tekintet nélkül.
Ahogy Mária Terézia saját uralkodói hatalmának legitimálására használta a szent király alakját, 1848-tól az önkényuralom, majd a dualizmus időszakában a nemzeti szuverenitás, a kilencszáz éves magyar állam ereje és önállósága került az ünnep homlokterébe. Trianon után új aktualitást kapott az ünnep: a revíziós célok és vágyak jegyében a Szent István-i Magyarország egyfajta apoteózisa lett. A revíziós gondolat mellett szembenállást is kifejezett a modern totalitárius eszmékkel – kommunizmussal, fasizmussal –, illetve az ezekkel szimpatizáló újpogány mozgalmakkal.
1949-től a kommunista hatalom megpróbálta kiszorítani a szent királyt, és augusztus 20-át az új kenyér és főképp a szovjet típusú alkotmány ünnepévé tette. A Rákosi-uralom alatt munkás-paraszt találkozók, a beszolgáltatásban élen járó gazdák és termelőszövetkezetek kitüntetése, különböző gyermekprogramok, nagygyűlések szolgáltatták az ünnepi programot.
Kádár János igyekezett közelebb hozni az emberekhez az ünnepet, ezért felújították a Horthy-korszak néhány ünnepi rendezvényét, így a tisztavatást és az augusztus 20-i tűzijátékot, illetve megrendezték a Dunán a vízi és légi parádét is.
A rendszerváltozás előtt, egészen 1989-ig állami ünnep volt még:
A rendszerváltozás után alapjaikban alakultak át ünnepeink. Különvált a nemzeti és az állami ünnep. Magyarországon két nemzeti és egy állami (és egyben nemzeti) ünnep van:
Az Országgyűlés 1991. március 5-én a nemzeti ünnepek sorából augusztus 20-át emelte az állami ünnep rangjára. Ugyanezen a napon lett nemzeti ünnep október 23-a. Március 15-ét először az 1927. évi XXXI. törvénycikk nyilvánította nemzeti ünneppé, míg a Szent István király dicső emlékének megörökítéséről szóló 1938. évi XXXIII. törvénycikk augusztus 20-át Szent István király emlékezetére nemzeti ünneppé nyilvánította.
Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor Az ünnep mint emlékezés és az emlékezés mint ünnep című tanulmányukban úgy fogalmaznak, hogy az ünnep olyan eseménysor, amelynek lényegéhez tartozik az emlékezés, de amely ugyanakkor nem annyira a konkrét eseményekre való emlékezést szolgálja, hanem azokon keresztül is elsősorban a bennük rejlő mitikus, lényeginek tartott és lényegként kiemelni szándékozott mozzanatokra való „emlékezést”, az emlékezetnek a megőrizni kívánt „lényeg” felé terelését. Az ünnep tárgyának legalábbis időleges kivonását a mulandóság hatálya alól. Ezt a lényegkiemelést szolgálják a szimbolikus kellékek, amelyek az adott ünnep lényegét igyekeznek megtestesíteni: mint például a nemzeti kokárda, a Szent István-napi kenyér, az 1956-os lyukas zászló, a Nagy Imre-temetés üres koporsója, a karácsonyi jászol vagy éppen a karácsonyfa.
Az ünnephez sokszor kötődik felavatás, jutalmazás, hiszen ez is része az általános „emelkedés” érzetének.
Az ünnep fontos sajátossága – állítják a szerzők –, hogy általában örömünnep, vagyis a közösségnek úgy kell megélnie, mint az élet boldog pillanatainak egyikét. Az „ünnepi öröm” az emelkedés érzelmi megfelelője, és ennek is igen fontos szerepe van abban, hogy az ünnep az emlékezésnek az átlagosnál eredményesebb alkalma lehessen.
Az ünnep rendkívüliségét, élvezetességét és pompáját – s mindezzel együtt természetesen az emlékezetességét – egyaránt növelik az ünnep jelrendszeréhez szintén gyakran hozzátartozó attrakciók.
Az ünnep résztvevőit az attrakciókkal jutalmazzák, az attrakciók végrehajtóit pedig azzal, hogy képességeik ünnepieknek, ünnephez illőnek ismertetnek el.