A mai fogyasztói társadalom valójában egy globális kísérlet, lehet-e kultúra nélkül emberi közösséget építeni – jelentette ki Vona Gábor az Indexnek. Mondj igent az emberre címmel írt új könyvet a Második Reformkor Alapítvány alapítója, aki szerint először a történelemben az ember van válságban, és rendeznie kell az önmagához, a társadalomhoz, illetve a bolygóhoz fűződő viszonyát ahhoz, hogy vissza tudja helyezni önmagát a természet, a teremtés trónjára. Nagyinterjú.
A lapunknak adott interjúban Vona Gábor arról is beszélt:
Elirigyelte Marx és Engels közös művének történelmi jelentőségét?
Miből gondolja ezt?
A Kommunista kiáltvány megváltoztatta, hovatovább felforgatta a világot. Új könyvét újhumanista kiáltványként hirdeti, minden bizonnyal a könyvespolcok gazdagítása mellett más célja is volt a megírásával. De az is eszembe jutott, miközben olvastam, majd a könyvbemutatóján hallgattam, hogy ez talán nem is kiáltvány, hanem egy töprengő ember kiáltása. Aki hallja, hallja, aki nem, az nem. Kiáltványt vagy kiáltást írt?
A kiáltás szó valóban illik rá, leginkább a segélykiáltás értelmében, de mivel ilyen műfaj nincs, kénytelen voltam a hozzá legközelebb álló kiáltvány kifejezést használni. Egyébként Marx és Engels mellett még nagyon sokan használták. Magyarországon például Lánczi Andrásnak volt egy Konzervatív kiáltvány című munkája. A kiáltványoknak szerintem az a pszichológiája, hogy valami újat, ami már nagyon-nagyon érik benned, bele akarsz kiáltani egy megrekedt szituációba. Nem benyitsz, hanem látványosan feltéped az ajtót. Nem elég, hogy leírod, elmondod a gondolatokat, azt akarod, hogy messzire is hallatsszon.
A kiáltvány program, amely a reflexió igényével születik, és így lényegében politika. A kiáltás személyesebb, nem feltétlenül vár hatást és ellenhatást. Hatni akar ezzel a könyvvel, vagy ez csak egy traktátus?
Ebben az értelemben egyértelműen kiáltvány a könyvem, hiszen mindenképpen hatni akarok vele. Azokat a betörési pontokat kerestem, amelyekről a közéleti viták terébe emelhető az újhumanizmus, melynek lényege, hogy az ember ne féljen újra a természet – ha úgy tetszik: a teremtés – trónjára ülni, és elfoglalni azt a létszintet, amely őt megilleti. Ehhez azonban három dolgot kell rendeznie: az önmagához, a társadalomhoz és a bolygóhoz fűződő viszonyát.
A reneszánsz és a humanizmus összefonódik, kéz a kézben járt. A megerősödő, meggazdagodó itáliai polgárság számára előtérbe került a világi lét, és ez fordulat volt a megkérdőjelezhetetlen istenközpontúsághoz képest. Mi a különbség a humanizmus és az újhumanizmus között?
A humanizmust valóban a reneszánszhoz szoktuk kapcsolni. A könyvemben ezt a felfogást döntő módon kibővítettem. A történelmet lehet és érdemes a humanizmus és a dehumanizmus harcaként értelmezni. Azt állítom, hogy minden kor a maga módján humanista volt. Vagyis mindegyik megkerülhetetlen kiindulópontja az volt, hogy meg kell fogalmazni: mit is gondol az emberről. Ha sikerült, az egy kulturális robbanást eredményezett, korszellemet teremtett, vagyis az adott kor humanizmusát. Majd aztán elfáradt és dehumanizációba fordult, mindaddig, amíg nem jött egy új humanista forradalom. Az ókortól kezdve bizonyos időközönként, a középkortól szinte három-négyszáz évenként volt egy ilyen humanista forradalom. Most megint egy olyan időszakban élünk, amikor már nem működik, amit az emberről gondolunk. Mivel nem kapunk választ a világ kérdéseire, egyre inkább egy új emberképre, vagyis egy új humanizmusra van szükség.
A reneszánsz kori humanista gondolkodásban még ott volt Isten, az újhumanista gondolkodásba is belefér?
Mondjuk úgy: nem zárja ki. Mivel egy tudományos korban élünk, olyan válaszokat kerestem, amelyek nem akarnak állást foglalni Isten kérdésében. Akár létezik, akár nem, ugyanúgy érvényes marad, amit a könyvemben állítok: az ember a természet legmagasabb létszintje. A létezés bennünk kiált fel először, hogy vagyok. És ez a célom tekintetében bőven elég volt. Az Istennel kapcsolatos kérdések ezért kívül esnek a könyv illetékességi területén.
És ha most megkérdezem, állást foglal Isten létezésének a kérdésében? Az újhumanista gondolkodásában szerepet játszik Isten és a hit?
Ahogy mondtam, a könyvem megírásában nem játszott szerepet. Nyilván mindenkinek van személyes elképzelése vagy hite Istenről. Nekem is, csak attól tartok, az megzavarná a könyv logikáját, vagy árnyat vetne rá. A politikai szerepvállalásom miatt így is megosztó személyiség vagyok, és sokaknak nehéz úgy olvasni tőlem bármit, hogy azt ne Vona Gábor írásaként azonosítsák. Mégis arra kérem az olvasót, próbáljon meg a személyemtől elvonatkoztatni. Nyilván az én gondolataim vannak a könyvben, de nem rólam szól, hanem mindannyiunkról. Az emberiségről.
A könyvbemutatóján is elhangzott, hogy először a történelemben a válság nem az emberen kívül, hanem belül van. Említette a dehumanizmus kifejezést is. Mit jelent ez pontosan, és mi okozta ezt a válságot?
Hogy nincs többé sztorink. Nem ért véget a történelem, de nem maradt benne történet. A történelem során a válságok mindig a fennálló rendszer, vagyis a külvilág válságai voltak: háborúk, zsarnokságok, járványok, éhínségek, elbizonytalanodások. Az elkeseredett kortársakban ilyenkor nem egyszer úrrá lett a világvége rémképe. De az a kínzó érzés, hogy az igazi gond nem a külvilágban van, hanem az maga az ember, most először merült fel. Jelenleg egy olyan válság vesz körül bennünket, ahol már nem a világ vége fenyeget, hanem az ember vége. Sőt, úgy tűnhet, pont az ember vége az egyedüli megoldás, hogy a világ vége ne történjen meg. Ezért kezdjük megutálni magunkat. Még csak fékezett habzással, de erősödik az az érzés, hogy az ember felesleges. Fajunk csak egy tragikus véletlen, egy evolúciós hiba, egy elszabadult algoritmus, és ha megszabadítjuk tőle az univerzumot, talán minden rendbe jön. Mi lettünk a történelem első szuicid nemzedéke.
Az egzisztencializmus három hulláma című résznél kifejtette, hogy elvesztettük Istent, majd a társadalomba vetett hitünket, és mostanra a tudomány a lélek létezését is megkérdőjelezte. Ezt olvasva a Szentháromságra gondoltam: Atya, Fiú, Szentlélek. A nyugati civilizáció elveszítette, elhagyta Istent; mintha elfelejtette volna a Fiú áldozatának jelentőségét, és a tudomány vált kinyilatkoztatássá. A válságot nem a vallás és a hit meggyengülése, avagy hiánya okozza elsősorban?
A kultúra eszköztárában három olyan fő csomópont van, amelyek a társadalmi hálózat működőképességét leginkább inspirálni tudják: a vallás, a művészet és a tudomány. A felvilágosodással, amely akkor egy új humanizmus, egy új emberkép volt, ebből a háromból a tudomány került a kultúra trónjára. Az előbb száműzte a vallást a kultúra házából valami félreeső helyre, majd a művészetet taszította a megtűrt kategóriába vagy úri huncutsággá degradálta. Így a tudomány, amely az ember felszabadításának és kiteljesítésének diadalmas ígéretével indult útjára, minden jószándéka ellenére az ember dehumanizációjának motorja lett. Amíg a középkorban az ember szellemként, lélekként és testként, tehát egy komplex lényként tekintett önmagára, a mai tudományos világképbe már nem fér bele sem a szellem, sem a lélek. Ha egy fizikustól, egy neurológustól vagy egy biológustól megkérdezzük, létezik-e lélek, akkor nagy valószínűséggel – hacsak nincs valamilyen hitbéli meggyőződése – a tudományos tények alapján azt fogja válaszolni, hogy nincs, a lélek csupán egy neurális illúzió.
A baj azonban abból fakad – és ez a válság lényege –, hogy az ember nem tud csak test lenni, mert abba belebetegszik, belebolondul, beleőrül. Ha az ember csak test, akkor elveszíti a halhatatlanság minden reményét.
A kultúra pedig pontosan arra épül, hogy adni kell önmagunknak valamiféle halhatatlanság-élményt, ami többé tesz bennünket, mint hús és vér. Ez nem csak a túlvilág lehet, hanem evilági hagyaték, nyom, emlék is. Bármi, ami értelmet ad annak, hogy éltem. De mi értelme van bárminek is, ha csak önző gének vagyunk? Sokan azt gondolják, a mai világválságok gyökere politikai, gazdasági, vagy akár morális természetű. Ez tévedés. Ahogy mondtam, elsősorban nem világ-, hanem emberválság van: egy ontológiai, létszintbeli süllyedés történt. A többi már következmény. Az ember elveszítette a saját létszintjét, nem tud már a természet vagy a teremtés koronája lenni. Sőt, mivel kezdi megutálni önmagát, már nem is akar.
A nyugati civilizációra vetítve ez azt jelenti, hogy kirúgta maga alól a szellemi, filozófiai alapjait, maradt csak a tudomány, és ez okozza a válságot.
Pontosan. A könyvemben különválasztom az emberi társadalomfejlődésben a civilizáció és a kultúra fejlődését. A civilizáció az ember állati – vagyis fizikai és testi – igényeit igyekszik kielégíteni, míg a kultúra az ember szellemi szükségleteit. Mindkettő szükséges és hosszú ideig kéz a kézben is jártak. A középkorban a civilizáció azonban sokszor alulteljesített. Hiába volt nagyon erős kulturális támasz a vallás akár a mindennapokban, akár abban, mi lesz velünk a halálunk után, ha közben éhínség, járvány és nagyon sok szenvedés sújtotta az embereket. Aztán a felvilágosodással előlépett a tudomány és megindult a civilizációs diadalmenet. Találmányok, felfedezések, komfort, egészségügy, egyre gyorsuló technológiai forradalmak. Ahogy azonban mindennek, ennek is ára volt, méghozzá, hogy az ember szellemi igényei feledésbe merültek.
Egyszer csak az Isten képmásából a harmadik csimpánzzá lettünk. Egy csimpánznak meg mi szüksége kultúrára? Nyugaton a civilizáció maga alá is gyűrte a kultúrát, mint felesleges koloncot.
A mai fogyasztói társadalom valójában egy globális kísérlet, lehet-e kultúra nélkül emberi közösséget építeni. Az én válaszom egyértelmű nem. Bár nem olyan látványosan, de a kultúra ugyanolyan létszükséglet, mint a levegő vagy a víz. Vissza kell adnunk a kultúrának az őt megillető helyet vagy végünk.
Mi a helyzet a nyugati civilizáció határain túl? Más kultúrák, filozófiai tanítások, vallások, és civilizációk vannak. Egyre többször és egyre többen beszélnek a hanyatló Nyugatról, de közben tanúi vagyunk a Kelet újra felemelkedésének.
Én ezt árnyalnám. Szerintem a Kelet kulturálisan egyre kevésbé létezik, és fokozatosan a nyugati civilizáció részévé válik. Amit globalizációnak hívunk, valójában a nyugati civilizáció világhódítása. Ez hatalmas erővel emészti fel a keleti kultúrákat és emberképeket, amelyek sokszor önként és örömmel adják meg magukat neki, hiszen elkápráztatja és vonzza őket a nyugati civilizáció jóléti élménye. Ami persze milliárdoknak csak délibáb marad.
Amit a Kelet felemelkedésének érzünk, nem kulturális, hanem gazdasági erősödés, ami éppen abból fakad, hogy ők is egyre inkább a nyugati logika mentén kezdenek működni. Azt állítom tehát, hogy a bolygón lényegében egyetlen civilizáció maradt, a nyugati.
A Nyugat saját képére globalizálta az egész világot. És innentől kezdve már csak geopolitikai küzdelmek zajlanak ezen egyetlen, globalizált civilizáción belül Nyugat és Kelet között.
Nem arról van szó, hogy a Nyugat válságát részben a Kelet felemelkedése miatti kétségbeesés okozza?
De én pont azt állítom, hogy nem emelkedik fel a Kelet. A nyugati civilizáció szirénhangjának hatása alá került, és a Kelet felemelkedése csupán geopolitikai hangsúlyváltozás. Ilyen értelemben szerintem nincs már Nyugat és Kelet, a világ egyetlen nagy, globalizált nyugati civilizációvá vált. Sőt, még azt is megkérdőjelezem, hogy ez erőszakos terjeszkedés lenne. Szokták mondani, hogy az amerikai vagy az európai kulturális terjeszkedés erőszakos, és rá akarjuk erőltetni a demokráciát, meg a liberalizmust a keleti társadalmakra. Természetesen van ilyen politikai vetülete, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a fogyasztói társadalmat, mint a nyugati civilizáció emberképét, egyáltalán nem kell erőszakosan terjeszteni. A fogyasztói lét olyan antropológiai vonzerővel bír, ami belülről emészti fel a keleti kultúrákat is. A Coca-Cola erősebb brand, mint a konfucianizmus.
„A fogyasztás nem önmagunk fölé emel, hanem önmagunk alá taszít. A céllá váló fogyasztás válság- és hiánytünet. Menekülés a mélyen megsejtett kétségbeesés elől” – olvasható a könyvében. Azért fogyasztunk, hogy ne kelljen szembenézni a válságunkkal?
Valószínűleg igen. Amikor a fogyasztás már nem arra szolgál, hogy éljek, hanem azért élek, hogy fogyasszak, az fájó kétségbeesésből fakad. A tudományos világkép elvette a reményt az embertől, hogy szellem és lélek is lehet. Mítosztalanná lett az életünk, elveszett belőle minden titok. Elképesztően sok ezoterikus, spirituális és önsegítő könyv vagy tanfolyam van a piacon, de mintha ezeket is egyre inkább a kapitalista fogyasztói logika alapján gyártanák. Nem marad más, minthogy abba meneküljünk, ami még megmaradt, ami kéznél van, vagyis megpróbáljuk a fogyasztást életminőségként értelmezni. Eszem, tehát vagyok. Berendezkedünk arra a nagyon-nagyon nyomorúságos gondolatra, hogy az életünk valójában csak arról szól: megszületünk, fogyasztunk, ürítünk, szaporodunk, mint az állatok, aztán eltűnünk.
Idekapcsolódik, amit a kapitalizmussal összefüggésben kifejtett. Azt írta: téves a marxisták felvetése, hogy a kapitalizmus a probléma, mert „összekeverik az okot az okozattal”, és valójában a kapitalizmus a modernizmus emberének létmódja. Legutóbbi könyvében (Fenntartható gazdaság vagy társadalmi összeomlás) Pogátsa Zoltán a kapitalizmust úgy definiálta, hogy a folyamatos növekedés igénye a lényege, de ez a növekedés káros és nem fenntartható. A kapitalizmus „megjavítható”, megváltoztatható, vagy le kell cserélni, és ha igen, akkor mire?
Nem akarok a kapitalizmus védőügyvédje lenni, de számomra a kapitalizmus leváltása kontra megjavítása egy rossz a kérdés. Tudom, hogy rendre felmerül, de szerintem a korunkban uralkodó emberképhez nem tud más kapcsolódni, csak a kapitalizmus.
A neomarxizmus olyan dolgot vár el a modern fogyasztói embertől, amit az nem akar.
Folyamatosan csodálkoznak amiatt, miért nem tör már ki a forradalom. Bármekkora szocialista blaszfémia is ez a számukra, azért, mert a kapitalizmus megvalósította Marx álmát. A munkásosztály – ha még van ilyen – jól él. A tagjainak nem éri meg, hogy az életüket kockáztassák egy ködös forradalomért. Nyilván Marx nem így szerette volna, ő egy nagy apokaliptikus fordulatot várt a munkásosztálytól, de úgy tűnik, egyelőre senki nem tud jobbat ígérni nekik a fogyasztói társadalomnál. A munkás nem akarja homályos társadalmi utópiák oltárán feláldozni a mindennapi létbiztonságát, amit a kapitalizmus ígér neki. A ius murmurandi természetesen megmaradt, sokszor morog is az ember, hogy kevesebb a fizetése, vagy nőnek az árak, de ettől még magát a kapitalista rendszert nem akarja leváltani. A megreformálás nyilván reálisabb, de a kapitalizmus lecseréléséről vitázni jelenleg antropológiai rövidlátás. Akik a kapitalizmust szeretnék meghaladni, azoknak eggyel mélyebbre kellene ásniuk, és az uralkodó emberképet megvizsgálni, amelyik létrehozta.
Vagyis a kultúrán kell változtatni?
Így van. A kapitalizmus és a szocializmus harca valójában csak egy testvérháború. Mind a kettőnek a modernizmus az atyja, és ez a két fiú inkább csak az elosztási viszonyokon vitatkozik, de az emberképük ugyanaz. Egy igaz kapitalista és egy igaz szocialista ugyanúgy materialista. Mindkettő azt ígéri, hogy az ő földi paradicsomában majd többet fogyaszthatunk. Ha a szocializmus valamilyen politikai véletlen folytán leváltaná a kapitalizmust, bizonyos idő elteltével kapitalistává válna.
Úgy fogalmazott, hogy „a kultúra dolga a világot gondozni, a társadalomnak irányt szabni és az életnek értelmet adni”. Pogátsa Zoltán a nemnövekedést állította szembe a folyamatos növekedés igényével. A kultúrával el lehet érni, hogy a folyamatos növekedést a nemnövekedéssel váltsuk le a világban?
Szerintem ilyen ambiciózus célokat csak a kultúrával lehet elérni. Az ember egy nyughatatlan lény. Soha semmi nem elég neki. Szerintem amíg él ember, mindig növekedni akar majd. Ami nem mindegy, hogy miben. A mai fogyasztói világban ez csakis mennyiségi növekedés lehet, és ez adja a kapitalizmus üzemanyagát. Hogy ezen változtassunk, egy olyan új emberkép, új korszellem kellene, amely számára a növekedés nem csak fizikai lehet. A fogyasztói civilizáció számára ez értelmezhetetlen, és ebből is látszik, hogy a feladat nem gazdasági vagy politikai, hanem kulturális.
Az az állítása, hogy csak a kultúrával lehet megváltoztatni a korszellemet. De közben egy olyan világban élünk, amelyben az emberiség csak egy kis százaléka birtokolja a javak túlnyomó többségét, és így a kezükben van a kultúra irányítása is. Ők tudnak a kultúrával hatni a fogyasztói társadalomra. Kultúrával akkor hogyan lehet hatni ezeknek a globális tőkéseknek a gondolkodására, vagy hogyan változtatható meg az a rendszer, amelynek ők a nyertesei?
A multinacionális nagytőke nem teremt kultúrát. Amit ők irányítanak, nem a kultúra, hanem a fogyasztói civilizáció. Nem is szeretem, amikor fogyasztói kultúráról beszélünk, mert az nem kultúra, hanem csak civilizáció. Nem ad neked lehetőséget, hogy többnek érezd magad, mint hús és vér. Az én definícióm szerint, hogy mi kultúra és mi nem, azt nem valamilyen kulturális bizottság dönti el, hanem az, hogy az adott kulturális élménytől többnek tudod-e érezni magadat, mint egy biológiai létező. Visszatérve a kérdéshez: azok a nagytőkések, akik a világot tényleg kézben tartják, nem a kultúra emberei. Még ha a kulturális csatornákat ők is irányítják, azokból nem kultúra folyik, csupán termékek. És ami az erősségük, az a gyengeségük is. Megtöltik a civilizációs puttonyodat, de a kulturálisba nem tudnak tartós értékeket tenni. Ezért depressziós és szorong a világ gazdagabb része is. A feladat az, hogy kulturális alternatívát, új emberképet tudjunk alkotni. Ez szerintem bármilyen gazdasági vagy politikai aktivizmusnál fontosabb és elsődlegesebb. A könyvem végén ezt az új emberképet úgy írom le, hogy az ember ne zsarnoka, hanem kertésze legyen a világnak.
Az Avatar filmek utópiájában, a boldog állatként vándorló emberben nem hiszek. Nem tudunk visszatérni a természetbe. A hozzáálláson kell változtatni.
A kertész is kihasít magának egy részt a világból, de azt nem kihasználja, lepusztítja, hanem megpróbálja a saját emberi érzéseivel, szépségélményével, harmóniájával megtölteni. Úgy vesz el a természetből, hogy nem hagy ökológiai lábnyomot, sőt, megszépíti és nemesebbé teszi a kertjét. Lám, a kertész is növekedik, de nem a számok, hanem a minőség terén. És bizonyosan sokkal boldogabb, mint mi, mai kortárs zsarnokok.
Amellett érvelt, hogy a 19. századi ideológiák kora lejárt. A könyvbemutatóján az is elhangzott, hogy veszélyesnek tartja az ideológiákat. Miért?
Az ideológiák valláspótlékként működnek. Mivel a vallás visszaszorult, de az embereknek kulturális igényük van arra, hogy a nagy kérdésekre válaszokat kapjanak, az ideológiák feltüremkedtek a színpadra, és ma a politika mondja meg: mi az élet értelme. Ez szerintem egy súlyos kulturális határsértés. Ilyen esetben egy ideológia, amely az értékek komplexitásának csak egy részét hasítja ki, önmagát mégis totálisnak állítja be. A liberalizmus azt mondja, az élet az a szabadság. A szocializmus szerint az élet a jólét és a társadalmi igazság. A konzervativizmus azt állítja, az élet az a hagyomány és a rend. A nacionalizmus a nemzetet és az identitást tartja az életnek. Ezek mind negyedigazságok, és ezért helytelen, hazug mondatok. Helyesen úgy hangoznának, hogy az életben egyszerre fontos a szabadság, a hagyomány, a jólét és az identitás. Ezért mondom azt, hogy egy ideológiák feletti hozzáállásra lenne szükség. Az újhumanizmus ilyen igénnyel született. Tudom, ez egy nagyon idealista gondolat, de nem érzem lehetetlennek, hogy felülről tudjunk önmagunk ideológiai alapállására tekinteni.
De nem ezt tapasztaljuk, inkább azt, hogy ezek az ideológiai irányjelzők ma is működnek. Nem kell messzire mennünk, a magyar politikában is ezeket használják egymás ellen a szereplők, és nem úgy tűnik, hogy az ideológiáknak lejárt volna az ideje.
Mert nincs egy magasabb nézőpont. Nem tudunk felülről tekinteni a saját politikai véleményünkre, pedig, ha tudnánk, sokszor látnánk, mennyire tragikomikusak vagyunk. Ma az egyetlen népszerű ideológiákon túli nézőpont, egy ideológiák alatti nézőpont: a fogyasztói lét. Eszem, tehát mindegy ki vagyok.
A könyvében olyan „másodgenerációs ideológiákat” sorolt fel, amelyek a régiek helyébe léphetnek: ökológiai mozgalommal, a posztmarxizmussal, a lokalizmussal és a poszthumanizmussal kell számolnunk. Az újhumanizmusnak milyen viszonya lehet ezekkel a másodgenerációs ideológiákkal?
A hálózatelmélet szerint akkor stabil egy társadalom, ha az erős kötésekkel összekapcsolódó csomópontokat – mint amik például az ideológiák és pártok körül alakulnak ki – gyenge kötések kapcsolják össze. Manapság, ha én egy adott ideológiához tartozom, nagyon erős kötések kötnek össze a hozzám hasonlóakkal, de semmilyen kötés nem köt össze a másik ideológiával. Így képződnek a buborékok. Az lenne a feladat, hogy megteremtsük a gyenge kötéseket, amelyek összekapcsolhatják a kultúra különféle csomópontjait, és ezzel a különbözőségeink ellenére is biztosítanák a társadalom közösségélményét.
Érintettük már, de a könyve végén is konklúzióként olvasható, hogy ne féljünk újra kimondani és elhinni: a teremtés, a létezés, az élet vagy a természet koronái vagyunk. Nem lehet, hogy éppen ez a gondolat tette önpusztítóan arrogánssá az embert? Elhitettük magunkkal, hogy mindenek felett állunk, és nem csak egy részét képezzük a nagy egésznek, ahol minden kölcsönhatásban van egymással. Felborítottuk a természet egyensúlyát, és a következmények most pusztulással fenyegetnek, de mintha képtelenek lennénk tanulni a hibáinkból, helyette uralkodni, növekedni akarunk.
Valóban, a világban zajló pusztítást kezdetben az okozta, hogy az ember a természet koronájának hitte magát, és nem gondolta, hogy ez nem jog, hanem felelősség. Csakhogy az inga már átleng a másik irányba. Most már egy bűnös, toxikus lénynek tartjuk magunkat. Azt hiszem, a kapitalizmus nyughatatlan növekedése mögött már egyre kevésbé az ember önhittsége áll, hanem éppen fordítva, az önbecsülésünk elvesztése miatti céltalanság és kétségbeesés. Már nem azért fogyasztunk, mert a világ urának gondoljuk magunkat, aki bármit megtehet, hanem azért, mert úgy érezzük, senkik vagyunk, akinek már minden mindegy. Nem maradt már semmink az életben, mint a fogyasztás. A kapitalizmus egyébként nem elsősorban a teremtője ennek az érzésnek, inkább csak a vámpírja. Amellett érvelek ezért, hogy az emberben legyen újra bátorság a természet csúcsára állítani magát, csak másképp. Az általunk ismert világban az ember az az egyedülálló élőlény, amely azt tudja mondani, hogy vagyok. Kívülről tudunk a világra és önmagunkra rátekinteni. A létezés bennünk ismer önmagára. Ez egy elképesztően magas ontológiai létszint, amit akár vallásos valaki, akár nem, egyaránt meg kell becsülnie.
Az embernek tehát újra ki kell merni mondania: igen, én vagyok a természet, a teremtés koronája, de mivel az egésznek a része vagyok, nem mindegy, hogy ezt a viszonyomat hogyan élem meg.
Erről beszéltem, amikor azt mondtam: az ember legyen kertész, aki folyamatosan formálja a világot anélkül, hogy károsítaná a glóbuszt. Kitüntetett szerepünket teremtő erővé kell tudni alakítani. A kertész nem hagy ökológiai lábnyomot, miközben bizonyos növényeket kivág, kigyomlál, vagy éppen elültet, megnemesít. Ez az újhumanizmus. Kár lenne veszni hagyni a fajunkat, mondjuk inkább igent az emberre. Talán nem vagyunk bűnös véletlenek, talán van célja az univerzumnak, az evolúciónak, az abszolútumnak vagy az Istennek azzal, hogy van itt egy élőlény, a Homo Sapiens, amely felismerte a létezést.
Miután kivonult a pártpolitikából, többször is azt nyilatkozta, hogy több kérdése van, mint válasza, márpedig egy politikusnak nem kérdőjelek vannak a mondatai végén. Mostani könyvét már válasznak szánta, vagy még mindig túlsúlyban vannak a kérdései?
Sok szempontból válasz. De amikor ezt nyilatkoztam, alapvetően a magyar társadalom viszonyaira gondoltam. 2018-ban azt mondtam, nagyon sok oka van a választási vereségnek. Az egyik ok, hogy Orbán Viktor jobban ismerte Magyarországot, mint mi, és ez bebizonyosodott. Ezért fogalmaztam úgy, hogy tele vagyok kérdőjellel. Ez a könyv azonban nem Magyarországról szól. A világról szól, és arról, hogy mi az ember szerepe.
Az elmúlt négy évben három könyvet adott ki. Készül negyedik is?
Van már egy könyvtervem.
Mi lesz a témája?
Magyarországról fog szólni.
Magyarországról válaszai, vagy szintén kérdései lesznek?
Jó az, ha maradnak kérdések. Ha bárki azt gondolja, hogy neki már nincs kérdése, azt én óvatosan kezelem. Vannak még kérdéseim, de úgy érzem, hogy van mondanivalóm, amit kijelentő módban is meg tudok fogalmazni.
Mikorra várható, hogy elkészül?
Nagyon jó lenne, ha egy éven belül. Az eddigi könyveim egy-másfél éves különbségekkel jöttek ki, úgyhogy szeretném, ha jövőre, vagy legkésőbb 2025-ben megjelenne.
(Borítókép: Vona Gábor. Fotó: Kaszás Tamás / Index)