Bentlakásos intézet, kiskatonai regulával

A különböző reformok és átszervezések folytán csak Kősze­gen mű­ködött alsó tagozatos katonai iskola. Így négy elemi után, tíz­éves koromban oda írattak be. Ez bentlakásos inté­zet volt, kiskatonai re­gulá­val, fegyelmezéssel. Minden esélyem megvolt a nagy katonai karrierre, egészen a hősi halálig. Akkori­ban még arról ábrándoztam, miként alélok majd el egy heves go­lyózáporban. Egy­szóval nagyon tetszett az iskola. Az már egy má­sik kérdés, mint említettem, hogy eléggé elmara­dott gye­rek voltam, azt sem tud­tam, hogyan kell tanulni.

A négy elemiből egy évet Újvárfal­ván, két évet Nagybajom­ban, a negyediket Kadarkúton, a másik nagyszüleimnél végeztem. Hogy ne legyek teljesen elkényeztetett viszo­nyok kö­zött, nagyanyám ugyanis olyan nagy ­te­kintélyű volt a faluban, hogy nekem csak tiszta jeles bizonyítvá­nyom le­hetett, apám negye­dik­ben azt kérte, ítéljenek érté­ken. Nem is szerettem azt a helyet. Abból a szempontból viszont kel­lemes emlékeim ma­rad­tak, hogy ott nagy cimborám volt az 1942-ben meghalt Boross öregapám, aki szokása szerint, mivel méhese volt, és oda fehérnép nem járt, leült hátul délután. Az asszonyok azért kerülték a mé­hest, mert féltették a hajukat. Nagyanyám szigorú asszony volt, nem engedte az öreget poha­razgatni, mert az orvos eltil­totta az italtól. Miután a pincében mindig volt bor, azt a ne­mes feladatot kaptam tőle, hogy egy bög­rében csempésszek ki naponta három deci bort. Igen ám, de a pince­ajtó a kony­ha­ab­lakra nézett, és nagy rafinéria kellett kilesni azt a pillanatot, mikor lehet a bög­rével megtenni a kanyart. Erre a bor­csempé­szésre rop­pant büszke vol­tam. Máskülönben nagyon szi­gorúan fogtak.

Emlék­szem, amikor 1938-ban az eucharisztikus kongresszusra egy-két asszonyt a plébánia költségén Budapestre utaztattak, hogy lássa­nak csodát, jöt­tek vissza élménybeszámolót tartani.

Ezeket a be­számolókat ha­lálosan untam. Ben­nem maradt a kép, ahogy öt-hat öregasszony meg én ülünk, és az egyik meséli: jött egy pap, akinek olyan fekete volt a bőre, mint a suvick. És ak­kor az asszonyok összecsapták a kezüket: te megváltó szűzanyám, te édes jó Iste­nem. Soha nem felejtem el, volt egy boltos, aki min­dig négy szem cukor­kával kí­nált, ha vettem nála valamit. Amikor meg­jöt­tem tőle, nagy­anyám mondta, na, ott vásároltál, annál a kálomistánál. Ak­kor ez még szá­mított.

Elhelyező bizottság előtt

Akkoriban elhelyező bizottságok működtek. Ezzel kap­cso­latban volt egy érdekes kalandom. Nem értettem, hogy kato­naiskolás vol­tom dacára miért nem csap­tak le rám. Később jöttem rá a magyarázatra. Apámat 1947 elején kine­vezték Szegedre erdőigaz­gató­nak. Egyetemis­taként meglátogattam a szüleimet, és ott ta­lál­koz­tam egy bácsival, aki azt mondta, hogy apám Alföld-fásítási kormánybiztos. Ké­sőbb, 1948-ban beírtam az életraj­zomba, hogy apám az Alföld-fásítás kormánybiztosa. Nem tudtam, hogy nem az. Utóbb kiderült, hogy a bácsi csak tréfál­kozott velem. Az életrajzomban viszont bennmaradt ez a tisztség, miközben édesapám rég­óta tanár volt egy építőipari tech­nikumban, és közelébe sem me­hetett az erdé­szetnek.

Kicsit morbid volt az egész, de az el­he­lyező bizottság­ban senki sem fogott gyanút, senki nem kétel­kedett az adatok valódiságában.

Kérdezték, mi akarok lenni. Azt fe­lel­tem, hogy a Pénzügyminisztériumban szeretnék dolgozni, a szak­dolgozatomat is költségvetési témakörből ír­tam. Azt tanácsol­ták mások, hogy foglalkozzak pénzügyekkel, mert „ezek” nem na­gyon érte­nek hozzá, nem is szeretik. Be is hívtak a Pénzügyminisztériumba két ba­rátommal együtt. Egyi­k pa­raszt-, a másik munkásszárma­zású volt. Föl is vették őket díszmenetben, engem meg tanácsi vonalra irányítottak.

Rendőri felügyelet alatt 1956 után

A Kútvölgyi kórház fölött volt a rendőrőrszoba, ott kellett je­lentkezni minden vasárnap. Egy unott képű rendőr aláírta a je­lentke­zésemet, majd sorba állított bennün­ket. A rituálé hossza at­tól függött, hogy ki volt aznap éppen szolgálatban. Este tíz órára mindig otthon kellett lennem. Ezt is rendszeresen ellen­őrizték. Három­negyed tízkor becsöngetett egy rendőr, leült, és várt a lakásomon a feleségemmel. Egész jóba lettek, Ilonkának a piacon ke­zi­csó­kolommal köszönt. Megérkezésem után aláírta, hogy ellen­ő­riz­ve. A rendőri felügyelet ténye benne szerepelt a személyi iga­zol­vá­nyomban, meg annak megszüntetése is.

Már a vendég­látóipar­ban dolgoztam, mikor egy verekedés vé­gén, mivel én is a kö­zel­ben voltam, elkérték az igazolvá­nyomat. Már az iga­zoltatáskor elhatároztam, hogy merő gondatlanságból elveszítem, és kérek he­lyette egy újat.

Elmentem a szüleim­hez, le­raktam, elveszett, majd el­mond­tam a történetet a rendőrségen, és minden to­vábbi nélkül adtak is egy má­sikat. A hetvenes évek ele­jén aztán betörtek a szüleimhez. És mit láttam, amikor beléptem a lakásba? A szoba kö­zepén egy hatalmas kupacot, tetején az „elveszett” ok­mányommal. A betörők kipakoltak mindent a szek­ré­nyekből, el­loptak kétezer forintot, de hamarosan kézre ke­rítették őket. A szobában állt egy őr, fél­tem, hogy lecsap rá, de a fenét, abszolút nem törődött vele. Ké­sőbb kályhában éget­tem el a kor­dokumen­tumot. Az­óta is sajnálom, el kellett volna rak­ni em­lék­nek.

Kertész Imre mecénása

Sajátos normák alapján működött az ország gazdasága. Az alapvető probléma az volt, hogy hatósági árak voltak és alacsony árrések. Na­gyon vigyázni kel­lett, ki ne fussak a keretekből. Ezért szigorúan ragaszkodtam ahhoz, hogy én állapítsam meg a béremelés összegét és a vezető állásúak bérét. A gondok akkor kez­dődtek, amikor drasztikusan fel­emel­ték a bérjárulékokat. Mi­vel a vállalat költségvetésének mintegy hat­van-hetven szá­zaléka bér­költség volt, erre a járulékeme­lésre rea­gálni kellett.

Ez volt a lét­szám­stop, aminek részeként úgy döntöttem, hogy a nyugdíjas ko­rúak menjenek nyugdíjba. Ebből a lé­pésből adódott a követ­kező kalandom. Csepel egyik kocsmájá­ból fölkere­sett egy pin­cérnő. Elmondta, hogy a férje író, és megkért, engedjem még egy évet dolgozni, mert a párja addigra elké­szül új könyvével. Utána természetesen elmegy majd nyugdíjba. A kérés annyira rendhagyó volt, hogy azonnal beleegyeztem. A hölgy ké­sőbb át­adta férje egyik ko­rábbi művét, amit otthon el is olvastam, és tetszett. Szo­katlan ho­lo­kauszt-regény volt, mert egy ka­masz fiú szemszögé­ből mu­tatta be az eseményeket. A könyv címe Sors­ta­lanság volt.

Mindez mikor történt?

1976-ban. Egy év múlva a pincérnő ismét meg­je­lent nálam, de ezúttal már az urával együtt. Megkö­szönte, hogy egy évvel to­vább dol­gozhatott, és így megszülethetett az újabb könyv, amit férje, Kertész Imre a dedikációjá­val együtt át is adott nekem.

Ez A nyomkereső című kötet lehetett, ami két regényt tartalmazott: A nyomkeresőt és a Detektívtörténetet. Megvan még a dedikált könyv?

Meg.

Ki gondolta volna, hogy Boross Péter a het­venes években közvetve Ker­tész Imre mecénása volt?

Ezt a történetet ő soha nem hozta elő, és én sem vertem nagydobra.

A Kós Károly-szobor avatása 1987-ben

Szinte hihetetlen, hányszor kellett elmagya­ráznom, ki volt Kós Károly, és hány­szor kellett végighallgatnom azt a szöveget, hogy mit szólnak majd hozzá a ro­mán elvtársak. Az ügy megjárta a budapesti szo­borbizottságot is, ahol Del Medico Imre, aki évtizedekig szen­vedélyes leve­lező volt, lehengerlő módon helyeselte a szo­bor felállítását.

Bár az alkotás elkészült, a helye mégsem volt biztos, mert szerettem volna, ha a teret is Kós Ká­r­olyról nevezik el.

Egészen bárgyú ellenérvek han­goztak el. Volt, aki azt mondta, hogy az új elnevezés problémákat okozhat az ott lakóknak, mert a személyi igazolványukban át kell íratniuk a lakcímüket. Summa summarum: ötévi csatározás után postára adtuk a meg­hívókat.

Nem nagyon gondoltam én országos megmozdulásra. Kis­pesten kívül csak néhány helyre ment levél. Megkértük a Magyar Rádió Gyermekkórusát, hogy az ünnepségen éne­keljenek erdélyi dalokat. Az avatás napján megin­dult az emberára­dat Kispestre. Rengetegen jöttek, többen székely ­ruhában. Az avatóbeszédet Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára mondta. Ott volt Jókai Anna, a Magyar Írószövetség akkori alelnöke és Bor­vendég Béla, a Magyar Építészek Szövetségének elnöke is. Utána abban az étteremben rendeztük a fogadást, amelynek eme­letén Kós Ká­roly unokájának tudtam la­kást szerezni. Azokban a napok­ban tényleg kel­lemes érzé­sek töltöttek el.

Antall telefonhívása

1990. május 23-án már Balatonakaliban voltam feleségestül és unokástul, amikor megalakult az Antall-kormány. A televízióban néztem, il­letve néztem volna az eskütételt, de felháborító módon valami­lyen fut­ballmeccs miatt nem közvetítették. Aztán pár nappal ké­sőbb hí­vott a titkárnője, hogy a miniszterelnök úr szeretne be­szélni ve­lem.

Antall nem tudta, hogy a balatoni szá­momon be­szélünk, hi­szen a titkárnő tárcsázott, ezért azt mondta: most tíz óra, be tudnál tizenegyre jönni hozzám? Erre elnevettem magam: te, ide figyelj, ahhoz képest, hogy most éppen egy gatyában vagyok a nyaralómban, nehezen hiszem. Ez pénteken vagy szombaton történt, de hétfőn egyébként is följöttünk volna Pestre fe­leségem orvosi kezelése miatt.

Bementem a Parlamentbe, ahol a mai napig sem tudok kiigazodni. Nagy volt a sürgés-forgás, az elő­szobá­ban találkoztam először a külügyminiszterrel, Jeszenszky Gé­zával. Antall leültetett, és vagy egy óra hosszat beszélgettünk. Alapos ember volt, mindig megadta a körítést. Előadta, hogy milyen ne­héz kormányt ala­kítani, amikor még a pártszerű működés feltét­elei sem teremtődtek meg, mennyi irányzat van az MDF-en be­lül, amely egyelőre nem is párt, hanem ténylegesen fórumjel­legű, ám a vá­lasztási győzelem mégiscsak kötelezettségeket jelent.

Elpana­szolta azt is, hogy a kormányta­gok egy részét nem ismerte koráb­ban, csupán ajánlásokra tudott hagyatkozni, egy-két sze­mélyt az egyetemről, innen-onnan ismert, de valójában még a pontos világ­képükkel sincs tisztában.

Egyik legnagyobb gondja, folytatta, mert mindenki ezért macerálja, hogy mi legyen az állambiztonsággal. A Németh-kormány addigra már megszüntette a III/III-as csoportfőnökséget, a Nemzetbiztonsági és Információs Hivatalt ki­emelte a belügyből, és lezajlott a Dunagate-botrány is. Megkért, segítsek a nemzetbiztonsági kérdésben, mert nem tudja kire bízni, nem is­mer más megbízható személyt. Így lettem politikai államtit­kár, mert erre a kérésre nem mondhattam nemet.

A Boross-kormányról

Egy kormány a kényszerek világában működik. Olyan Euró­pával találtuk magunkat szemben, amely nem helyezett hangsúlyt arra, hogy országaink azért kerültek a vasfüggönyön túlra, mert fehér asztal mögötti paktumok odalökték. Még annyi nagyvonalú­ság sem volt tapasztalható, mint amellyel a második világháború után Amerika gazdasági segélyekkel fellendítette Nyugat-Európát. Ráadásul valamennyi ország közül a legjobban hazánk volt eladó­sodva, és nem állami, hanem magánbankoknál.

Nyugat-európai vezetők többször arra intettek, nehogy az adósság részbeni elen­gedésének kérdését előhozzuk, mert abban a pilla­natban megder­mednek a nyugati és főleg a japán bankok, még rosszabb lesz ha­zánk gazdasági helyzete.

Eközben megpróbáltuk kiépíteni a de­mokratikus intézményrendszert, és megtettük a szükséges lépése­ket a magántulajdon kialakulása felé. Mindehhez a válságkezelés kényszere is párosult, hiszen gyárakat kellett be­zárni, emberek váltak munkanélkülivé. Lényegében leállt a keleti, főleg az orosz export. Ne feledjük azt sem, hogy 1991 júniusáig még a szovjet csapatok is Damoklész kardjaként itt tartózkodtak az országban.

Óriási médiaellenszéllel küzdöttünk: bármit tettünk is, az a kritika célkeresztjébe került. A lakosság részéről is talán nagyobb türel­met vártunk volna. Olyan kényszerpálya volt ez, ahol Antall Jó­zsef és az akkori kormánytagok a nemzetért érzett felelősséggel nekiláttak valami újnak.

(Borítókép: Boross Péter 2023. március 29-én. Fotó:  Kovács Tamás / MTI)