Illés Gábor lapunk kérdésére azzal kezdte, hogy a kortárs angolszász realista politikaelmélet nem keverendő össze a nemzetközi kapcsolatok elméletéből ismert realizmussal. A könyvében tárgyalt változat 2010 környékén szerveződött irányzattá.

A könyv szerzője kifejtette, ha egy mondatban kellene összefoglalnia, „a realistáknak azokkal van problémájuk, akiket ők moralistáknak neveznek. Az állításuk az, hogy a valódi politika szempontjai nem jelennek meg az elméletalkotásban, így az etika szolgálólányává válik a politikaelmélet. A realisták úgy látják, hogy ezzel a valódi politika szempontjai kiszorulnak a politikaelméletből, mert az elméletalkotók kigondolnak normatív mércéket, amelyeknek a politikának meg kellene felelnie. A kortárs realista diskurzus nagyrészt azok közül a kérdések körül forog, hogy mi is a politika, mi a politikai normativitás, és vannak-e sajátos politikai értékek”.

És hogy mi a politika?

Bernard Williams azt mondja, hogy van egy első politikai kérdés: a rend, a biztonság és az együttműködés feltételeinek megteremtése. Miért ez az első politikai kérdés? A realisták szerint ez megelőz minden további, akár morális kérdéseket is. Kisarkított példa: ha baltával a kezükben rohangálnak az emberek az utcán, és egymást vagdossák fejbe, akkor az nem az a helyzet, ahol az igazságosság kívánatos formájáról kezdünk vitatkozni, mert a rend és a biztonság megelőzi az erkölcsi kérdést

– ismertette az első politikai kérdést Illés Gábor, hozzátéve: ezen értelmezés mentén a politikának, túl azon, hogy garantálja a biztonságot és békét, tudnia kell valamilyen legitimációs követelménynek megfelelve elmagyarázni a polgároknak, hogy miért jobb az ő uralma, mintha káosz és anarchia lenne.

Illés Gábor a további politikamagyarázatok közé sorolta, hogy mint sajátos politikai értéket, a nemzeti nagyságot is szokták emlegetni. Ez sem kifejezetten erkölcsi érték, a kutató ugyanakkor leszögezte: „a realista igazolásmódban általában át lehet hágni az erkölcsi követelményeket más jellegű értékek kedvéért, de a realizmus nem arról szól, hogy cinikus módon, manipulációval, erőszakkal politikai sikert érjenek el. A realisták ugyanúgy elutasítják azt az álláspontot, amely szerint minden cselekedetem jogos, amit hatalmamban áll megtenni, mint a moralizmust.”

A szerző azzal folytatta, a realizmus arról szól, hogy egy politikai szituációban hogyan kerülnénk kapcsolatba a valósággal.

A realisták érvelése szerint a politika annál sokkal egyedibb kihívásokkal szembesíti a cselekvőket, semmint hogy ezek megoldhatók lennének egy előzetesen adott erkölcsi szabályrendszer alkalmazásával. Ezt hívják politikai ítélőképességnek: nem szabályokat alkalmaznak egy helyzetre, hanem a konkrét helyzetben próbálják megtalálni a megoldást. Ehhez a politikusnak ismernie kell a helyzet sajátosságait, tisztában kell lennie a különböző perspektívákkal, és ez alapján döntenie, tudatosítva a felmerülő erkölcsi veszteségeket is

– hangsúlyozta Illés Gábor.

Lenintől Mitterrandig

A szerző könyvének kifejezett célja megvizsgálni, mit is jelent realistának lenni a politikai gyakorlatban, így több konkrét példát vizsgált: „Winston Churchill az adott helyzet tényeit mindig ismerte és mérlegelte, más álláspontokra már kevésbé volt nyitott. Ilyen értelemben a könyvben elemzett politikusok közül Francois Mitterrand volt a leginkább realista, mindig meghallgatta az ellentétes álláspontokat, és különböző módszerekkel döntött”.

Az elemzett politikusok közül Tony Blair az ellenpélda, a róla szóló történeti rekonstrukciók szerint előre eldöntötte, hogy belép az amerikaiak oldalán az iraki háborúba, és kevésbé foglalkoztatta, hogy megfelelő módon bizonyított-e a tömegpusztító fegyverek létezése. Lenin is egy ellenpélda, egyik életrajzírója beszámolója alapján esetenként a tettvágy annyira elhatalmasodott rajta, hogy gyakran nem vette figyelembe a tényeket, a helyzet sajátosságait.

Illés Gábor elárulta, az ő értelmezésében a realista politikus átérzi az erkölcsi veszteségeket is. Van olyan realizmus, amely ezzel nem értene egyet.

A klasszikus példa, megkínozzanak-e egy terroristát azért, hogy kiderüljön, hol van elrejtve a bomba, és ezzel életeket mentsek. Alighanem minden realista egyetértene abban, hogy ebben a helyzetben indokolt áthágni a kínzás tilalmának erkölcsi szabályát. Vita abban lenne köztük, hogy miként hozza meg a politikus ezt a nehéz döntést, hogyan lássa saját cselekedetét. A neo-machiavellista elképzelés azt mondja, hogy egy politikusnak nem szabad hezitálni, nem szabad hagyni magát eltéríteni a helyes cselekvéstől, ezért nem is kell rosszul éreznie magát egy ilyen helyzetben.

Ezen érvelés része, hogy azért nem szabad az okozott erkölcsi veszteséggel foglalkozni a döntési helyzetben, mert az rontja a politikus cselekvésének hatékonyságát, amivel kárt okozhat a saját közösségének.

„Az én realista politikusról alkotott képemben viszont az van, hogy a különböző erkölcsi szempontok iránt is nyitottnak kell lenni, ez közelebb áll a liberális realizmushoz, konkrétan Williams nézeteihez. Ha a politikusok nem érzik át a tetteikkel okozott erkölcsi veszteséget, akkor hajlamosakká válhatnak arra, hogy túl könnyen nyúljanak problémás eszközökhöz – akkor is, amikor ezek alkalmazása nem lenne feltétlenül szükséges. Így pedig fennáll a veszélye, hogy előbb-utóbb az állampolgárok járnak rosszul, mert a hatalommal rendelkezők tetteinek árát általában a hatalommal nem rendelkezők fizetik meg” – húzta alá a kutató.

(Borítókép: Index)