Schveiger Réka mindössze 18 éves volt, amikor első szerelme karácsony hajnalán egyik napról a másikra vonat elé vetette magát. A tragédia után élte az életét, férjhez ment, gyermekei születtek, de olykor-olykor ugyanott találta magát, mint anno, sok évvel ezelőtt a halálhírt közlő telefonhívás után. Időbe telt, de végül eldöntötte: nem hagyja, hogy a történtek az egész életére rányomják a bélyeget. Hosszú vívódás után 2022-ben – 17 évvel az átéltek után – azt is elhatározta, másoknak is segítséget nyújt, megosztja mindazt a tudást, tapasztalatot, amely kiutat jelenthet a gyászból.

Gyászfeldolgozói tanfolyamra ment, majd a Napfogyatkozás Egyesület égisze alatt létrehozott egy öngyilkosság-specifikus gyászcsoportot, mely Albert Y. Hsu könyve nyomán a Hátrahagyottak nevet kapta. Réka úgy véli, ez a szóösszetétel pontosan leírja, mit él át valaki akkor, amikor egy hozzátartozója köszönés nélkül távozik. Mint fogalmazott: ilyenkor a saját és a másokba vetett bizalom megrendülhet, de gyakori jelenség az is, hogy az érintett folyamatosan attól retteg: ismét elveszít valakit, vannak, akik minden egyes telefoncsörgésnél összerezzennek, mert úgy hiszik, újabb halálhír érkezik.

Vaktor Éva más csomagot cipel magával, az ő családjában mindig is jelen voltak különböző öngyilkossági késztetések, egy közeli hozzátartozója miatt éveken át úgy teltek a mindennapjai, hogy nem tudta, mire megy haza, folyton csak találgatott: vajon a házba belépve egy tragédia fogadja vagy esetleg még életben találja a szerettét. Csak a véletlennek köszönhető, hogy hozzátartozója végül megúszta, de tágabb rokonságában befejezett öngyilkosságra is volt példa, többek között emiatt fordult a már egyébként is gyászcsoportokkal foglalkozó nő érdeklődése ebbe az irányba.

A gödör mélyére, és onnan fel

A hátrahagyottak kéthetente online találkoznak, hogy megosszák egymással a tapasztalataikat.

A vezetők a tíz alkalomból álló foglalkozás első felében arra koncentrálnak, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal, de minél mélyebbre vigyék a csoporttagokat. Az érintettek itt elmondhatják, mit éreznek a történtek után, mi az, ami a leginkább bántja őket. 

Ez a folyamat persze nem könnyű, de a gyász fájdalmával előbb-utóbb szembe kell vele nézni. Szeretnénk, ha minél több hátrahagyott tisztában lenne azzal: van elérhető segítség, a közösség erejével a fájdalom és a gyász hosszúsága is csökkenthető. Tapasztalataink szerint már az hatalmas erőt ad a résztvevőknek, hogy találkozhatnak olyan emberekkel, akik hasonló nehézségeken mentek keresztül. Ilyenkor mindenki egyfajta megkönnyebbülést élhet át, hiszen látják: nincsenek egyedül, így a megküzdés is könnyebb

– fejtette ki lapunknak Éva, aki hangsúlyozta: a munka természetesen nem csak a képernyő előtt zajlik, a tagok otthoni feladatot is kapnak, a régi élettel való szembenézés eszköze lehet például az elhunyt hozzátartozó fényképes és szóbeli bemutatása. Egy másik alkalommal a résztvevők levelet írnak annak a személynek, aki itthagyta őket, majd azt felolvassák a foglalkozás keretében. Mindez nagyban segíti a tagokat abban, hogy ki merjék mondani az érzéseiket.

Változó, hogy ki mennyi idő után képes segítséget kérni: van, aki néhány hónappal a haláleset után csatlakozik a csoporthoz, de akad olyan is, akinek tíz év kell ahhoz, hogy átlépje a virtuális küszöböt.

Eltérő az is, hogy kit gyászol a résztvevő, ki a párja, ki az édesanyja, ki a gyermeke miatt érkezik. Természetesen az öngyilkosság hátterében álló okok is mások és mások, mégis a legtöbbször

• valamilyen mentális betegség – leginkább depresszió, borderline személyiségzavar – vezet szuicid cselekedethez.
• Ezt követi valamilyen gyógyíthatatlan fizikai betegség,
• és ezután jönnek a negatív életesemények, mint például egy közeli hozzátartozó elvesztése vagy egy szakítás.

Búcsúlevelet csak kevesen írnak

Arra a kérdésre, hogy hozzátartozóként észrevehetjük-e a jeleket, és ha igen, mire érdemes figyelni, Réka úgy felelt:

„Az esetek túlnyomó többségében a hozzátartozók abszolút nem számolnak azzal, hogy szerettük akár öngyilkos is lehet. A jelek rendkívül megtévesztők lehetnek, nagyon sokszor éppen akkor következik be az értelmetlen halál, amikor azt hisszük: rokonunk, ismerősünk, szerelmünk épp jó időszakon megy át” – fejtette ki, hozzátéve, hogy mindezek ellenére a hátrahagyottaknál automatikusan megjelenik a bűntudat és a szégyen.

Hogyhogy nem vettem észre? Miért nem töltöttem vele több időt? Vajon megakadályozhattam volna?

– leginkább ezek a kérdések kínozzák azokat, akik itt maradtak.

„Búcsúlevelet csak kevesen írnak, így a gyászolók jellemzően utólag, maguk rakják össze, hogy mi miért történhetett. Azt mondják, már értik, miért köszönt el annyira, mielőtt sétálni ment, vagy hogy miért írta fel egy cetlire a jelszavait. Persze ezeket az apró tetteket előzetesen nagyon nehéz jelként értelmezni, míg utólag sok minden evidensnek tűnhet. Ezzel a furcsa kettősséggel nagyon nehéz mit kezdeni” – világított rá Éva, megjegyezve, hogy ettől függetlenül nem szabad mindenre legyintéssel reagálni, külön kiemelte a kamaszokat, akiknél hajlamosak vagyunk azt hinni: a szélsőséges hangulatingadozások az életkor velejárói.

„Nem fér bele minden. Ha azt látjuk, hogy egyik nap mosolyog, látszólag majd kicsattan a boldogságtól, majd másnap már semmihez nincs kedve, semmi nem érdekli, akkor joggal gyanakodhatunk arra, hogy valami nincs rendben. Ilyenkor a szülőnek még ha feleslegesen is, de érdemes segítséget kérni. Persze napjainkban ez nem könnyű, hiszen leginkább csak az juthat terápiához, akinek pénze is van rá” – fejtette ki a gyászcsoportvezető, aki úgy látja:

Példaként említette, hogy számos nyugati országban már a munkáltatók is felismerték: jobb elküldeni valakit három vagy hat hónap terápiás szabadságra, semmint megvárni, míg az alkalmazott teljesen kiég és összeomlik. Ezzel szemben itthon – sok esetben – még mindig ott tartunk, hogy ha valakiről kiderül: mentális problémákkal küzd, akkor kirúgják, esetleg lefokozzák, hiszen úgy hiszik, többé már nem veszik hasznát.

Az ítélkezés sajnos a magánéletet is átjárja, a környezet nagyon gyakran megveti például azt a szülőt, akinek a gyermeke öngyilkos lesz, azt feltételezve: biztos nem volt jó édesapa vagy édesanya, ha ez megtörténhetett.

„Ne menjen a gyerekem közelébe” – vannak, akik úgy hiszik: akár az ilyen típusú megjegyzések is beleférnek. A verbális bántalmazás mellett a kirekesztés is gyakori jelenség, melynek eredményeként a hátrahagyottak elmagányosodhatnak, sőt, akár bennük is megfogalmazódhat a távozás gondolata, nem véletlen, hogy a szuicid késztetések, akár generációkon is átívelhetnek, vagyis, ahol egyszer már megtörtént, ott nagyobb eséllyel fordulhat elő újra.

„Magyarországon abszolút nincs kultúrája annak, hogy miként viszonyuljunk ahhoz a személyhez, aki öngyilkosságban vesztette el valamely szerettét” – szögezte le Réka, majd úgy szólt:

Jellemzően vagy ítélkezünk, vagy tabuként kezeljük az esetet, ahelyett, hogy a támogatást nyújtanánk. A saját példámból kiindulva a legfontosabb ilyenkor az lenne, hogy biztosítsuk a hátrahagyottat arról: nem bűnös, nem ő tehet arról, ami történt. A másik üzenet, amit mindenképpen érdemes eljuttatni, az az, hogy megengedhetik maguknak a boldogságot, nem kell a történtek árnyékában feláldozni a saját életüket is. Nekem a legnagyobb áttörést az jelentette, amikor az elhunyt szerelmem édesanyja azt mondta: nem az én hibám, megérdemlem, hogy továbblépjek

– idézte fel.

Végül a két csoportvezető beszélt arról is, hogy lelkileg mennyire megterhelő mások gyászával szembesülni. Réka elárulta: nem könnyű feladat, olykor rémálmok gyötrik, de mindig erőt ad neki a folytatáshoz a tudat, hogy a saját történetén keresztül másoknak is tud segíteni.

Éva arról beszélt, hogy miután más típusú gyászolóknak is tart foglalkozásokat – például özvegy szülőknek, vagy olyan embereknek, akik a szerelmüket, édesanyjukat vagy édesapjukat vesztették el –, már megtanulta: nem sírhat együtt minden alkalommal az érintettel, muszáj picit távolabbról szemlélnie a helyzetet ahhoz, hogy érdemben támaszt nyújtson.

„Az élet törékenysége ugyanakkor akarva-akaratlanul is belém ivódott. Igyekszem minden nap hálát adni, mert tudom, hogy van úgy: a létezés csak egy hajszálon múlik” – zárta sorait.

Mint ismert, az Index a szeptember 10-i öngyilkosság-megelőzés világnapja alkalmából új minisorozatot is indított, a témában megjelent korábbi cikkeket itt olvashatja: 1. rész, 2. rész, 3. rész.

(Borítókép: Schveiger Réka és Vaktor Éva. Fotó: Papajcsik Péter / Index)