Lázár János építési és közlekedési miniszter országgyűlési határozati javaslatot nyújtott be a parlamenthez, amelyben indítványozza, hogy a magyar építészeti hagyomány előtt tisztelegve december 16-át, Kós Károly születésének napját a Magyar Építészet Napjává nyilvánítsák.
A határozati javaslat indoklása szerint az épített környezet nemcsak alapvető szükségleteinkről gondoskodik, hanem meghatározza az életminőségünket és a helyi, nemzeti közösségről alkotott képünket, tehát az azonosságtudatunkat is. Ennek kapcsán Lázár János emlékeztet: 2022-ben az Országgyűlés döntése alapján a kormány önálló tárcát szentelt az építés ügyének, azzal a céllal, hogy az országépítés – az új alkotások létrehozása és az őseinktől ránk hagyott örökség védelme, gyarapítása – az állam támogatásával és felügyeletével folytatódhasson a következő emberöltők során is.
A határozati javaslat szerint a Magyar Építészet Napja nem pusztán emléknap, nem csupán Kós Károly szellemi örökségére való emlékezés napja, hanem a nemzet- és országépítő akaratot, a teremtő alázatot, a közösségépítő lelkületet megtestesítő ember születési dátumához kötött szakmai ünnepnap.
A dátumválasztás tehát nem más, nagyszerű alkotók munkásságának és emlékezetének a háttérbe szorítását célozza, hanem a kósi életműben kétségbevonhatatlan erővel és minőségben megmutatkozó tehetség, szándék és munka előtti tisztelgést, amelyről Kányádi Sándor Kós Károly arcképe alá című versében így írt:
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa.
Lázár János szerint Kós Károly életében kiteljesedett az az alapelv, amelyet Makovecz Imre így fogalmazott meg: „Egy műalkotás valódi értékét nem az önkifejezés, hanem egy kultúra pontos közvetítése adja”. Kós a maga egzisztenciáját mindig a köz érdekében alakította, ezért az egyéni gyarapodással kecsegtető anyaországi megkereséseket elutasítva is tudatosan vállalta a külhoni, kisebbségi magyar létet. Amikor építész lehetett, zseniális alkotásokat tervezett és épített. Amikor nem tervezhetett, akkor írt, rajzolt, bélyeget tervezett, kultúrát szervezett. Kutatta, kereste a magyar örökséget és formavilágot és azt az építészetben megjelenítette, továbbadta.
Kós Károly 1883. december 16-án született Temesvárott egy szász nemzetiségű apa és egy francia származású anya egyetlen fiaként. Nem magyar szülők gyermeke volt, később mégis magyarnak vallotta magát. 1902-től a budapesti Műegyetem általános mérnöki szakán tanult. A második év végén átiratkozott az egyetem építészmérnöki karára, ahol 1907-ben szerzett diplomát. 1908-ban önálló irodát nyitott és még abban az évben megkapta első megbízását, az óbudai református parókia és imaház megtervezésére. Sorra kapta a feladatokat: Budapesten az állatkerti pavilonok (1909–10), a Wekerletelep (1912–13), Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum (1911–12), Kolozsvárott a református templom (1912–1913) fűződik a nevéhez. Az első világháború után hű maradt a szülőföldjéhez és a biztos budapesti megélhetés helyett (az Iparművészeti Főiskola tanárának nevezték ki), hazaköltözött Sztánára, és a kisebbségbe taszított erdélyi magyarság egyik szellemi vezére lett. 1921-ben egyik alapítója az Erdélyi-, későbbi nevén Magyar Néppártnak. 1924-ben több barátjával együtt létrehozza az Erdélyi Szépmíves Céhet, egy független könyvkiadót. 1945–46-ban a Magyar Népi Szövetség elnöke, 1946–48 között nemzetgyűlési képviselő. 1945-ben a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola dékánja, 1953-ig tanára. 1977. augusztus 24-én halt meg Kolozsvárott.
Boross Péter volt miniszterelnök még az 1980-as évek elején elhatározta, ha törik, ha szakad, szobrot állíttat Kós Károlynak. Életrajzi kötetében elmondta, hogy Kós az ő emberideálja, igazi sorsvállaló magyar, aki többek közt azért adta fel tanári állását az Iparművészeti Főiskolán, hogy visszamehessen Erdélybe. Ha kellett, a román hatóságokkal szemben minden olyan ügyet támogatott, amely a magyarság megtartását szolgálta.
Boross a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat akkori igazgatójaként úgy gondolta, miután Kós álmodta meg a kispesti Wekerletelep központját, majd a helyi politikai vezetés mellé áll. Fel is kereste a kerületi tanácselnököt, aki azonban ellene volt az ötletnek. Ezután pályázatot hirdetett a szobor megalkotására. Először Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművésszel állapodott meg, aki később visszakozott. Végül Péterfy László székely szobrász vállalta a feladatot. Közben reformszelek kezdtek fújdogálni a politikában, aminek következtében új tanácselnök került Kispestre, aki a pártbizottsággal együtt végre-valahára jóváhagyta a szoborállítást.
A szobor 1987 novemberére készült el. Boross visszaemlékezése szerint számtalanszor kellett elmagyaráznia, hogy ki volt Kós Károly, és végighallgatnia azt a szöveget, hogy mit szólnak majd hozzá a román elvtársak. Az ügy a budapesti szoborbizottságot is megjárta, ahol Del Medico Imre helyeselte a szobor felállítását. Bár az alkotás elkészült, a helye mégsem volt biztos, mert Boross szerette volna, ha a teret is Kós Károlyról nevezik el.
Olyan ellenérvek is elhangoztak, hogy az új elnevezés problémákat okozhat az ott lakóknak, mert a személyi igazolványukban át kell íratniuk a lakcímüket.
Ötévnyi csatározás után jött el a szoboravatás napja. Boross egyáltalán nem gondolt országos megmozdulásra. Kispesten kívül csak néhány helyre küldtek meghívót. Megkérték a Magyar Rádió Gyermekkórusát, hogy az ünnepségen énekeljenek erdélyi dalokat. Az avatás napján aztán megindult az emberáradat Kispestre. Rengetegen jöttek, többen székely ruhában. Az avatóbeszédet Pozsgay Imre tartotta, de megjelent Jókai Anna, a Magyar Írószövetség akkori alelnöke és Borvendég Béla, a Magyar Építészek Szövetségének elnöke is. Utána abban az étteremben rendeztek fogadást, amelynek emeletén Boross Kós Károly unokájának tudott lakást szerezni.
(Borítókép: Lázár János. Fotó: Bruzák Noémi / MTI)