Sólyom László nem készült jogásznak, pláne politikusnak vagy állami csúcsvezetőnek. A tudományos kutatómunka volt az ő terepe. Otthon szeretett dolgozni. Állva. Mert ha az ember leül, hajlamos elkényelmesedni. Semmit sem utált jobban, mint a szellemi tunyaságot.

A munkában játékos örö­met is lelt

Gyermekkorában zeneiskolába járt, zongorista volt. A bá­tyja fu­volista lett, sokat szonátáztak együtt. Azért választot­ta a jogot, mert a szü­lei úgy gondolták, hogy támogatás híján nem tud Pécsről elmenni. Minden különö­sebb lelkesedés nélkül ment a jogra. A pécsi jogi kar akkor szerinte egy iszonyatos hely volt, kiábrándította, amit ott jog címén ok­tattak. Mit szólhatott egy igazsá­gra éhes fia­talember ah­hoz, hogy a jogrendszert nem mi tagoljuk, hanem az a természettől fogva ta­golódik – éppen olyan jogágakra, amilyen tanszékek vannak?

1956. október 24-én a gimnázium kivonult a Széchenyi térre tüntetni. Megőrizte egy Rákosi-szobor darabját, valamint a Nádor szálló tetejé­ről ledobott vörös csil­lag egy szilánkját. Amikor ismét elkezdődött az iskola, a biológiatanáruk behozta a Sor­sunk című folyóiratnak azt a számát, amit 1944-ben, a német megszállás után még ki tudtak adni. Az osztály előtt felolvasta a szerkesztőségi cikket, amely arról szólt, hogy megszálltak minket, most mindenki vonuljon passzív ellenál­lásba, mert meghalni nem érdemes, de tartsuk magunkat. December végéig naplót vezetett, amit később odaadott olvasni gyermekeinek kamaszkorukban.

Amikor visszajöt­t Jéná­ból, olyan osztályra került az akadémiai intézetben, ahol el­várták, hogy három­éven­ként letegyen egy könyvet az asztalra. Ez volt a legendás Eörsi-osztály, ahol Mádl Ferenc, Harmathy Attila, Sárközy Tamás, Lontai Endre, Vörös Imre is dol­gozott, és „állandó meghívott­ként” odaszámított Peschka Vilmos és Vékás Lajos is. Elmondása szerint egy fiatalban legyen annyi ambíció, hogy megmutassa, mit tud. Szó sincs semmiféle kényszerről, hiszen ő a munkában játékos örö­met is lelt. Az első köny­vében például számos zenei komponálási trükköt rejtett el. Azokat az utalásokat, megfeleléseket és játékokat mind a sa­ját mulat­ságára csinálta.

Minden ügy „nagy ügy”

Magas falakkal vette körbe magát. A magánélete mindig tabutéma volt. Nehezen tegeződött. Sokszor az új ismerőseivel is hosszú évekig magázódott, és több kiváló emberi kapcsolata meg is maradt ennél a nyelvi formánál. Tu­dta, hogy ez félreért­hető, hiszen sokan azt hihe­tik, hogy fennhéjázásból nem tegeződik azonnal. Pedig ez inkább csak alkati tulajdonság volt nála, még Németor­szágban, a jénai évek alatt szokta meg így. Ki nem állhatta az itthoni bizalmaskodást.

Ahogy egyszer mondta, nekik nem az volt a fő törekvésük, miként lehetne maguktól elhárítani az ügyeket. Ők még a „sajtpapírokra” írt in­dít­ványokkal is készségesen foglalkoz­tak, éppen azért, hogy az egyes alkotmányi rendelkezéseket értelmező mondataikat beleágyazzák egy összefüggő rend­szerbe. Mert szerinte egy induló alkotmánybíróságnak minden ügy „nagy ügy” – lehet, ha a szobrász szeme meglátja a kőtömbben a szobrot.

A politológiai, politikatörténeti, sőt a történeti irodalommal kap­csolatban is. Úgy vélte, amikor külföldön elemzik például a rendszerváltozási típu­so­kat, gyakran aszerint csoportosítanak, hogy a változásokban a parlament, a köztár­sasági elnök, az alkotmánybíróság vagy – rendhagyóan – a hadsereg vagy a vallási vezetők játszották-e a fő ­szerepet. Utóbbiak például egyes iszlám országok­ban irá­nyították a rendszerváltást, hiszen ez a folyamat nem csupán Euró­pára korlátozódott.

Dél-Afrika mellett Magyarországot szokták fel­hozni példaként arra, ahol a változásokban az Alkotmánybí­róság volt a kulcs­sze­replő. Ehhez képest meglepőnek tartotta, hogy a kilencvenes éveket leíró hazai tör­ténelmi és politológiai munkák nem vagy csak nagyon keveset fog­lalkoznak a magyar Alkot­mánybírósággal. Míg jelentéktelen és követ­kezmények nélküli politi­kai csetepatékról hosszan értekeznek, az Alkotmánybíróságnak legfeljebb egy-két sor jut.

Távolságtartás a politikától

Alkotmánybíróként mindig azt mond­ta: nekik semmi közük a politikához. Szerinte alapvető tétel, hogy az Alkotmány­bíróság a politikai rendszer konstitutív tényezője, csak egészen más szinten politi­zál, mint a többi szerv. Az ő politikája az, hogy az alkotmányt óvja. Ezért hozták létre. Az Alkotmánybíróság elnökeként azt a magatartást követte, hogy minden szálat el kell vágni, és minden kapcsolatot meg­szakítani, nem tár­gyalnak, nem hal­lanak meg semmit, oda sem figyelnek.

Pont emiatt aztán sokszor kellemet­len hely­zetbe is ke­rült, mert amikor például egy fo­gadáson találkozott egy politikussal, vagy éppen a nagykövet kér­dezte, mit szól ehhez vagy ahhoz, legtöbbször tényleg fogalma sem volt, hogy mi történt a parlamentben vagy a médiában.

Azt mondta, hogy ez őket nem érdekli. Szerinte helyes volt ezt a szélsőséges elvi ál­láspontot képviselni és minden erővel függet­leníteni magukat a rádió­ban, televí­zióban vagy éppen a parlamentben elhangzottaktól.

Ebben az is benne foglaltatott, hogy az Alkotmánybíróság minden kérdést kizárólag jogilag old meg,

Államfőként is igyekezett megfelelő távolságot tartani a pártoktól. Megválasztását követően kijelentette, hogy visszafogott elnök szeretne lenni, de nem hajlandó szakmai kérdéseket politikai kérdésként felfogni, emiatt nem kíván konzultálni a pártokkal a választások időpontjáról, illetve az általa jelölendő személyekről sem. E felfogása miatt számtalan kritika érte, különösen akkor, amikor több jelöltjét nem választotta meg az országgyűlés.

A volt köztársasági elnök titkársága szerint „óriási erővel, tevékenyen és derűvel viselt hosszú betegség után” hunyt el.

(Borítókép: Sólyom László 2009. december 30-án. Fotó: Beliczay László / MTI)