A Kádár-rendszerben a kommunisták három évtizedig „ellenforradalomnak” nevezték az „októberi sajnálatos eseményeket”. Valósággal felrobbantotta az állampártot, amikor az MSZMP KB által felkért történészi albizottság 1989 elején „népfelkelésnek” nevezte a történteket. Hogyan lett a forradalomból ellenforradalom, majd az ellenforradalomból megint forradalom, hogyan lett október 23-a munkaszüneti nap és nemzeti ünnep?
Az 1956-os forradalom és szabadságharc után fél évszázaddal egy közvélemény-kutatás arra mutatott rá, hogy a magyar középiskolás fiatalok keverik az 1848-as, az 1956-os és az 1990-es eseményeket. Sokan közülük Kossuthot és Petőfit is az 1956-os forradalom résztvevői közé sorolták. A forradalom kitörésének okait a többség az idegen megszállásban látta, a demokrácia és a jobb életszínvonal utáni vágyat alig említették. A felmérés szerint a megkérdezett diákok 20 százaléka egyáltalán nem tanult 1956-ról.
Kilényi Géza egykori alkotmánybíró: „Reggel éktelen rakétázásra, lövöldözésre ébredtünk. A peremkerületekben már harcok folytak. Nyolc óráig a környékünkön semmi nem történt. Mi megszállva tartottuk a jogi kar épületét, a Szerb utca sarkán egy elhagyott lakásban még egy golyószórónk is volt, ha netalántán gyalogsággal jönnek, akkor oldaltűz alá lehessen venni őket. Fél kilenc tájban a Kálvin tér felől éktelen csörömpölés hallatszott, tudtuk, tankok jönnek, és ma már azt is tudom, hogy mint a taxi, rendelésre. Egy jóindulatú személy pontosan megadta a helyünket. Előzetesen a katonai tanszék intézkedésére kaptunk néhány láda kézigránátot, Molotov-koktélunk nem volt, csak géppisztolyunk. A díszterem felett, az első emeleti erkély kő mellvédjei mögött feküdtem egy évfolyamtársammal. Öt tank jött a Kálvin tér felől. Amikor tíz-tizenöt méterre lehettek tőlünk, megálltak, és kísérteties lassúsággal ránk szegezték az ágyúcsöveiket. Már éppen dobni akartuk a kézigránátokat, amikor belülről szóltak, hogy az V. kerületi nemzetőrség parancsnokságának az a parancsa, hogy várjuk meg, amíg ők nyitnak tüzet. Ez mentette meg az életemet.”
Nagy Imre, a fordulópontot jelentő október 28-i rádióbeszédében – neveket ugyan nem említve – elítélte azokat, akik „ellenforradalomnak” nevezték az addigi eseményeket. Ugyanakkor az október 23-i megmozdulásokat „az elmúlt évtized szörnyű hibáinak és bűneinek végzetes következményei” miatt kibontakozott, „nemzeti demokratikus mozgalomnak” nevezte. A „tragikus testvérharc” okait is a régi, bűnös politikában jelölte meg. Mint mondta, kormánya a „demokratikus nemzeti egység, függetlenség és szocializmus kormánya” kíván lenni.
Később Nagy Imre – de a kezdeti eseményekre Kádár János is – használta a „népfelkelés” kifejezést. Kádár 1972-ben, a 60. születésnapja alkalmából az őt köszöntő pártvezetők előtt első ízben nevezte „nemzeti tragédiának” – az addig merev következetességgel használt ellenforradalom helyett – az „októberi eseményeket”.
Egyébként a pártirodalom, az oktatási anyagok, a tankönyvek szigorúan „ellenforradalomnak” minősítették a Kádár-rendszer végéig az 1956-os forradalmat. Ezzel szemben a hazai ellenzék és a külföldi emigráció, a külföldi politikai és tudományos szakirodalom leginkább a szabadságharc, a forradalom fogalmakkal jelölte az eseményeket.
Boross Péter volt miniszterelnök: „Sohasem felejtem el, Sinkovits Imre szavalta a Nemzeti dalt, és amint a »sehonnai bitang ember«-hez ért, egy hang felüvöltött: Rákosi! Később Nagy Imre miniszterelnök lépett a mikrofonhoz, és mikor elvtársaknak szólította a tömeget, hatalmas tiltakozás volt a válasz. Ez a jelenet minden értékelő szövegnél, elfogult belemagyarázásnál jobban és hívebben fejezi ki 1956 igazi arculatát. Nem volt semmi helye az »elvtársak« megszólításnak!”
1956 hivatalos megítélésében 1989. január 28-án jött el a fordulópont. Pozsgay Imre a 168 Óra című rádióműsorban hivatkozott először arra, hogy az MSZMP KB által felkért történész albizottság – a KB által még meg nem vitatott – szakértői anyaga az 1956-os eseményeket „népfelkelésnek” tartja, amely a nemzeti önérzetében megsértett és megalázott társadalom fellépése volt a diktatúra ellen.
Egy évvel később a Németh Miklós vezette Minisztertanács 1990. március 19-én, egy héttel az első szabad parlamenti választás előtt április 4-ét – az addig a felszabadulás ünnepeként piros betűs napot – munkanappá, egyúttal október 23-át, mint az 1989-ben kikiáltott köztársaság napját, munkaszüneti nappá nyilvánította.
Isépy Tamás, a Fidesz egykori frakcióvezető-helyettese: „A barikádoknak mindig két oldaluk van. 1956-ban is kettő volt, és mindenki eldöntötte, hogy a barikád melyik oldalát választja. Megbocsátóan nem moshatjuk össze ma sem a barikád két oldalát, nem moshatjuk össze a hóhért és az áldozatot, mert aki elfelejti a múltat, az nem érti a jelent, és elveszti a jövőt.”
1991. március 5-én vitatta meg az Országgyűlés a Magyar Köztársaság állami ünnepéről szóló törvényjavaslatot. A kérdés az volt, hogy március 15-e, augusztus 20-a vagy október 23-a legyen-e az állami ünnep. Az Antall-kormány a képviselők bölcsességére bízta, hogy a három nemzeti ünnep közül kiválasszák az állami ünnepet.
Hamar kirajzolódtak az erővonalak: a koalíciós pártok szónokai augusztus 20-a, az ellenzéki hozzászólók pedig jobbára március 15-e jelentőségét ecsetelték. Október 23-a érdekében külön csak a kisgazdapárti Kovács Béla és Kelemen András népjóléti államtitkár emelt szót.
Az MDF padsoraiban helyet foglaló Fekete Gyula azt javasolta, hogy legyen március 15-e a magyar nemzet ünnepnapja, augusztus 20-a a magyar államiság ünnepe, míg október 23-a a köztársasági államforma ünnepnapja. Módosító indítványára azonban csak 44-en szavaztak igennel, 182-en viszont nemmel, és 38-an tartózkodtak.
Izgalmasan alakult az állami ünnepet eldöntő szavazás:
Érdekesség, hogy a legtöbben október 23-áról szavaztak (278-an), de nagyon sok tartózkodással. Azzal pedig, hogy augusztus 20-ára többen nyomták meg az igent (159), mint ahányan a nemet és a tartózkodást együttvéve (117), eldőlt, hogy Magyarország állami ünnepe augusztus 20-a lett.
(Borítókép: Az 1956-os évszámot formázó mécsesek a Szent István-bazilika előtt a forradalom és szabadságharc leverésének és a szovjet csapatok bevonulásának 63. évfordulóján a nemzeti gyásznapon, 2019. november 4-én. Fotó: Mohai Balázs / MTI)