Az amerikai krimikből ismerős vádalku szerint az ügyész megegyezik a terhelttel egy mindkét fél által elfogadható bűncselekményi minősítésben és büntetésben, aminek feltétele, hogy az ügyész bizonyos cselekmények tekintetében ejti a vádat, míg másokéban fenntartja. Magyarországon ilyesmi szóba sem jöhet, legfeljebb egyezség vádemelés előtt a bűnösség beismeréséről. Ahogy ez történt a Schadl–Völner-per koronatanújával is.
A vádalku mindenekelőtt pergazdaságossági szempontokat szolgál, hiszen megegyezés esetén nincs szükség hosszadalmas és költséges bírósági eljárásra. A bírónak vádalku esetén kizárólag arra szorítkozik a munkája, hogy megnézze, az egyezség megfelel-e a jogszabályoknak, mert ha igen, akkor jóváhagyja azt, és eltekint a történtek részletekbe menő vizsgálatától.
A klasszikus vádalkuban a bíróságnak valójában nem az igazság kiderítése a feladata, hanem a felek megállapodásának jóváhagyása, törvényességi felügyelete.
Sándor Zsuzsa korábbi büntetőbíró szerint az amerikai igazságszolgáltatásban a büntetőügyek több mint 90 százalékát esküdtszék nélkül, vádalkut kötve bírálják el. Az ügyész vádat akar emelni, mondjuk, szándékos emberölés miatt, majd ő, valamint a vádlott és védője alkudozni kezdenek arról, hogy a vádlott milyen bűntettben hajlandó elismerni a bűnösségét. Szándékos emberölés helyett például gondatlanban vagy csak egy testi sértésben. Ha megegyeznek, akkor az ügyész az enyhébb bűntett miatt képviseli a vádat, és az így kötött egyezséget terjesztik az előkészítő ülésen a bíró elé. A bíró, aki egyedül dönt, nem folytat le bizonyítási eljárást, hanem az így elé tárt bizonyítékok alapján abban a bűntettben mondja ki a vádlott bűnösségét, amit az beismert, és kiszabja azt a büntetést, amelyben a felek előzőleg megegyeztek.
Azt kell csupán vizsgálnia, hogy a vádlott beismerése önkéntes volt-e, és megértette a beismeréséhez fűződő következményeket
– állítja az egykori tanácsvezető bíró.
Dobos István ügyvéd egyik írásában arra is rámutat, hogy az a jogintézmény, amelyet amerikai mintára a közbeszédben vádalkunak neveznek, a büntetőeljárási win-win szituáció tipikus esete: a terhelt a kedvezőbb elbánásért cserébe információt szolgáltat más, nagyobb súlyú bűncselekményről, a hatóság pedig ezáltal olyan információkhoz jut hozzá, amelyeket egyébként nem vagy csak nagy nehézségek árán tudna beszerezni.
Magyarországon vádalku helyett csak egyezség van. A korábbi büntetőeljárási törvény is ismert egy egyfajta egyezséget, a tárgyalásról lemondást. Amikor 2000 tavaszán ezt a jogintézményt bevezették, nagy reményeket fűztek hozzá.
Nos, a tárgyalásról lemondás teljes kudarc lett, mert az eljárás nehézkessége, az adminisztratív terhek és nem utolsósorban a terheltnek biztosított csekély kedvezmény miatt alig fordult elő. Írd és mondd: volt olyan év, amikor mindössze 84 vádlottat, a terheltek 0,14 százalékát érintette a tárgyalásról lemondás, sőt, akadtak megyék, ahol egyetlenegy ügyben sem alkalmazták.
A 2018. július 1-jén hatályba lépett új büntetőeljárási törvény értelmében az ügyészség és a terhelt nem vádalkut kötnek, hanem jóval inkább „büntetésalkut”.
Az amerikai vádalkuval ellentétben nálunk nem lehet egyezkedni a minősítésben és a tényállásban, legfeljebb a büntetésben.
Ennek a „büntetésalkunak” tehát az a lényege, hogy az ügyészség és a terhelt vádemelés előtt egyezséget köthet az elkövetett bűncselekmény kapcsán a bűnösség beismeréséről és a cselekmény következményeiről, amelyet később a bíróság „szentesít”.
Az évtized korrupciós ügyében is történt a vádemelés előtti egyezség.
A Schadl–Völner-per koronatanújával, F. Viviennel, aki maga is megzsarolt egy végrehajtót, egyezséget kötött az ügyészség, így nem vádlottként, hanem koronatanúként hallgatták meg.
Az más kérdés, hogy F. Vivien, aki tíz éven át dolgozott bizalmi emberként a végrehajtói kar volt elnöke mellett, és bizalmasaként – legalábbis a vádhatóság szerint – nyilvántartotta a ki- és bejövő kenőpénzek útját, a legutóbbi bírósági tárgyalásokon sokszor nem tudott válaszolni a feltett kérdésekre.
Bátki Pál ügyvéd véleménye szerint egy egyezség elméletileg minden résztvevőnek kínál valamiféle előnyt: az igazságszolgáltatás rendszere mentesül egy hosszadalmas, rendkívül költséges és bizonytalan kimenetelű eljárás lefolytatása alól; a terhelt előnyösebb büntetést kap, mint arra az általános szabályok szerint lehetőség lenne; a sértett felé pedig azt közvetíti a jogintézmény, hogy az elkövető mindenképpen büntetésben részesül.
Mindazonáltal negatív hatással is járhat, hiszen megszaporodhat azoknak a száma, akik ártatlanságuk ellenére, a súlyos büntetéstől való félelmükben tesznek beismerő vallomást
– vélekedik az ismert büntetőjogász.
Mint arról már szó esett, vannak olyan kérdések, amelyekről a felek az egyezség keretein belül nem állapodhatnak meg. Idetartozik a tényállás és a bűncselekmény jogi minősítése. Ezeket a törvény maga zárja ki az egyezség köréből. Ezt a szakemberek azzal magyarázzák, hogy
a jogalkotó nem kívánt az angolszász típusú jogrendszerekre emlékeztető vádalku típusú jogintézményt bevezetni.
A törvény szerint a minősítés szakmai kérdés, ami az ügyész feladata. Védői oldalról joggal merülhet fel mégis, hogy miért ne lehetne alku tárgya a minősítés, hiszen az ügyvéd is a jogi szakma képviselője, és sok esetben éppen a minősítéssel nem értenek egyet a felek. Márpedig az eltérő minősítés eltérő büntetési tételt is jelenthet. Nem mindegy ugyanis, hogy öt vagy másfél év egy adott cselekmény büntetési tételének középmértéke. Ezekben az esetekben azonban a mai szabályozás szerint a védő vagy elfogadja az ügyész minősítéssel kapcsolatos álláspontját, vagy lemond az egyezségről.
(Borítókép: Index)