Kétszázötven évvel ezelőtt, 1773. december 16-án felbőszült bostoni telepesek indiánnak öltözve három hajó tearakományát szórták a tengerbe, lázadva a brit kormány ellen, mert meghagyta a tea vámját. Milyen hatással volt ez az esemény az amerikai történelemre, kérdeztük Hahner Péter történésztől, a Rubicon Intézet főigazgatójától.
A történész szerint az utókor által bostoni teadélutánnak nevezett lázadás egy hosszú folyamat egyik epizódja volt – talán nem is a legfontosabb.
A hétéves háborút lezáró párizsi békeszerződéssel (1763) a franciákat egész Észak-Amerikából kiszorították, Nagy-Britannia megkapta Kanadát, Floridát és a Mississippitől keletre fekvő területeket – eleveníti fel az előzményeket Hahner Péter, aki szerint a brit kormánynak immár sokkal nagyobb terület védelméről és kormányzatáról kellett gondoskodnia, mint a háború előtt. A brit politikusok számára természetesnek tűnt, hogy a kormányzati és védelmi költségek egy részét a mind ez idáig igen keveset adózó amerikai gyarmataik lakóinak kell előteremteniük. Ők azonban nem értették, miért kell a háborús győzelem után többet adózni, mint előtte, s hamarosan azzal érveltek, hogy nincs képviseletük a brit parlamentben, ezért az nem is hozhat törvényeket a számukra. A brit kormány intézkedései egyre nagyobb felháborodást keltettek.
A legnagyobb felzúdulás az 1765-ös bélyegtörvényt fogadta, amellyel bevezették az anyaországban már régóta használatos okmánybélyeget.
Egy év múlva a brit áruk amerikai bojkottja miatt e törvényt vissza is vonták. 1767-ben a brit pénzügyminiszter vámokat vetett ki üvegre, festékre, ólomra, teára, papírra, és elrendelte, hogy az újonnan létrehozott vámhivatalok tisztviselőit a vámbevételekből fizessék. Az amerikaiak ezt úgy értelmezték, hogy már nemcsak adóztatják őket, de egy újabb alkotmányos akadályt is felszámoltak a zsarnokság előtt. A heves megmozdulások miatt a brit kormány újra engedett, s visszavonta a vámokat, csak a tea vámját hagyta meg, hogy tekintélyén ne essék csorba.
1773-ban viszont a Brit Kelet-indiai Társaság monopóliumot kapott az amerikai gyarmatok teával történő ellátására. Bár a tea még a vámmal együtt is olcsóbb lett volna, mint korábban, a csempészek önző okokból, a radikálisok pedig alkotmányos szempontból tiltakoztak ez ellen. Philadelphiában és New Yorkban nem engedték partra tenni a teát, Charlestonban raktárba zárták, Annapolisban a hajóval együtt elégették, Bostonban pedig 1773. december 16-án lezajlott a híres „teadélután”.
A felháborodott telepesek által a tengerbe öntött 340 láda tea nem a királyé volt, hanem a Brit Kelet-indiai Társaságé. Arra a kérdésre, hogy György király vagy a Brit Kelet-indiai Társaság volt-e a lázadás célpontja, a történész így felelt: a brit kormányzat volt a célpont, a királlyal és parlamenttel együtt.
AZ AMERIKAI BRIT GYARMATOK LAKÓI KÖZÜL EGYRE TÖBBEN HITTEK TELJES KOMOLYSÁGGAL ABBAN, HOGY A BRIT KORMÁNYZAT MEG AKARJA FOSZTANI AMERIKAI ALATTVALÓIT SZABADSÁGJOGAIKTÓL, S EHHEZ AZ ÖNKÉNYES ADÓZTATÁS AZ ELSŐ LÉPÉS.
Vagyis a forradalomnak (vagy ahogy nálunk hívják: függetlenségi háborúnak) a viszonylag gazdag, az önkormányzat és vallásszabadság áldásait élvező amerikai társadalomban nem a szabadság kivívása, hanem megőrzése volt a célja. A függetlenség csak e szabadság megtartásának lesz az eszköze.
Benjamin Carp, a Brooklyn Főiskola történelemprofesszora, a Patriots Defiance: The Boston Tea Party and the Making of America című könyv szerzője érdekes magyarázatot ad arra, hogy a helyi polgárok egy csoportja miért öltözött indiánnak. Szerinte a XVIII. századi Angliában azért öltöttek maskarát, hogy megteremtsék a szabálytalanság légkörét, miközben gyakorlati okuk is volt az identitásuk elfedésére, hiszen bűncselekményt követtek el. Hahner Péter egyetért amerikai kollégájával. Mint megjegyzi, miután egy bostoni tömeggyűlés résztvevői megtudták, hogy a hatóságok a követelésükre sem hajlandók visszaküldeni a teát Nagy-Britanniába, csatakiáltásokat hangoztatva a kikötőbe vonultak. Itt mintegy ötvenen közülük „indián módra öltözve”, vagyis feketére festett arccal és takarókba burkolózva a kikötő vizébe szórták a Dartmouth, Eleanor és Beaver nevű hajók rakományát. Mintegy tízezer font értékű teát semmisítettek meg. Vezetőik azonban úgy vélekedtek, ez csekély ár a szabadság fejében.
Interjúalanyunk osztja Benjamin Carp egy másik állításának helyességét is, miszerint
erős túlzás a bostoni teadélutánt a függetlenségi háború közvetlen előzményének tekinteni, hiszen nem mozgósított nagy tömeget, és nem robbantott ki átfogó lázadást.
A brit uralkodó számos ellenfele, köztük George Washington is elítélte az erőszakot, mondván, ilyen törvényellenes fellépéssel csak ürügyet biztosítanak a brit kormány zsarnoki intézkedéseire. A Rubicon Intézet főigazgatója szerint a távolról sem zsarnoki, inkább csak bizonytalan brit kormányzat számára ez már valóban túl nagy kihívás volt: kétszer engedett, de ezzel csak felbátorította az amerikaiakat.
A londoni parlament megszavazta az amerikaiak által „elfogadhatatlan törvények” néven emlegetett rendeleteket. A bostoni kikötőt lezárták, amíg kárpótlást nem fizetnek a teáért. Massachusetts gyarmat tanácsát immár Londonból nevezték ki, a kormányzó bármelyik tisztviselőt leválthatta, a városok pedig csak királyi engedéllyel tanácskozhattak. A megvádolt királyi hivatalnokokat ezentúl nem helyben, hanem Angliában vagy más gyarmatokon kellett bíróság elé állítani, a királyi hadsereg katonáit pedig magánházakban is elszállásolhatták. Massachusetts kormányzóját leváltották, és egy brit tábornokot nevezték ki a helyére. A francia lakosságú, de brit kézen lévő Quebec gyarmat határait a Mississippiig és az Ohióig terjesztették ki, s ezzel tovább növelték az amerikaiak felháborodását.
1774. szeptember 5-én Philadelphiában összeült tizenkét gyarmat Kontinentális Kongresszusa. A résztvevők többsége úgy vélekedett, hogy csak a királynak tartoznak engedelmességgel, a brit parlament nem adóztathatja meg az amerikaiakat. Thomas Jefferson ekkor megírt Rövid vélemény Brit-Amerika jogairól című röpiratában így fogalmazott:
Egyes zsarnoki törvényeket tulajdoníthatunk véletlenszerű, napi véleményeknek, de egy bizonyos korszakban megkezdett, elnyomó intézkedések, melyeket miniszterek cseréin keresztül, változtatás nélkül fenntartanak, nagyon is nyilvánvaló bizonyítékai a minket rabszolgasorba taszító, szándékos és rendszeres tervnek.
Függetlenségről nem esett szó: a többség megelégedett volna az „elfogadhatatlan törvények” visszavonásával. Az általános lázongás légkörében Massachusetts nyugati részén fegyvert és lőszert kezdtek gyűjteni. 1775. április 19-én pedig a massachusettsi Lexingtonnál a fegyveres polgárok John Parker vezetésével elállták a Bostonból érkező brit katonák útját, akik egy concordi fegyverraktárt akartak felszámolni. Valaki elsütött egy fegyvert, mire kitört a lövöldözés. A brit katonák eljutottak Concordba, de a visszaút során az amerikai felkelők folyamatosan tüzeltek rájuk, s az egység 273 fős veszteséget szenvedett. A környékről ezrek gyűltek fegyveresen Boston köré, s ostrom alá vették a várost. Vagyis az amerikai függetlenségi háborút nem a „bostoni teadélután”, hanem a „lexingtoni sortűz” robbantotta ki.
Hahner Péter történész (1954) a Rubicon Intézet főigazgatója, az MCC-Rubicon Történettudományi Műhely vezetője. 1977-ben a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár–magyar szakán, 1980-ban levelezőként az ELTE magyar kiegészítő szakán, 1985-ben az ELTE történelem szakán szerzett diplomát. 1981–1985 között az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének szerkesztője. 1985-től 2018-ig a pécsi egyetemen oktatott történelem szakon, 2001 és 2016 között tanszékvezetőként. 1987-ben védte meg A francia forradalom historiográfiája című doktori disszertációját, míg 1996-ban a Thomas Jefferson és a francia forradalom című PhD-értekezését. Huszonöt önálló kötete jelent meg, köztük Az USA elnökei, valamint A régi rend alkonya – Egyetemes történet 1648–1815 című könyv.
(Borítókép: Bettmann / Getty Images Hungary )