Az elmúlt időszakban a hazai közbeszéd fontos témájává lépett elő az eutanázia, vagyis a „kegyes halál”. A morális kérdéseken túl konkrét jogi eset (a Karsai Dániel nevével fémjelzett eutanáziaper) adott aktualitást ennek az összetett problémakörnek, ami – természetéből adódóan – heves érzelmeket váltott ki, sokakat, beleértve politikai szereplőket is, véleményalkotásra késztetve. Talán nem meglepő, hogy egy, a társadalmi közeg polarizálására alkalmas kérdés a közéleti napirend szerves részévé vált, utat nyitva rendszerszintű ideológiai vitáknak is. Annál érdekesebb lehet viszont, hogy pontosan mit is gondol a magyar közönség általában az eutanáziáról, illetve annak gyakorlati alkalmazási lehetőségeiről. Az Index és a PegaPoll november 29. és december 4. között végzett felmérése ezzel a problémakörrel foglalkozik – az eddig publikált kutatásokhoz képest nagyobb részletességgel.
Az eutanáziáról szóló cikkek, beszámolók, viták egyik gyakori, fájó hiányossága, hogy egymástól nagyban különböző esetek kerülnek bemutatásra anélkül, hogy pontosítva lenne, mit is értünk eutanázia alatt. Egyáltalán nem magától értetődő ugyanis, hogy valakit az életből eltávozni hagyni vagy aktívan halálba segíteni milyen körülmények között számít eutanáziának, hiszen amennyiben a jogi szabályozás változtatásának igényéről beszélünk, akkor a lényeg valóban a részletekben rejlik. Nem véletlen, hogy a felmérésben nagy hangsúlyt fektettünk ennek a kérdésnek a tisztázására, ami nélkül meggyőződésünk szerint aligha lehet racionális vitát folytatni.
A válaszadók több mint háromnegyede (77%) az eutanázia meghatározásánál a szándékosságot, a fájdalommentesség szempontját, és megszorító feltételként a „jellemzően halálos betegség” körülményét tartalmazó válaszlehetőséget jelölte meg. Az ennél megengedőbb meghatározást („függetlenül attól, hogy végstádiumban lévő betegségtől szenved-e”) csak a válaszadók egyötöde (20%) választotta. Az előzőkhez képest passzívabb eutanáziameghatározás kapta a legkevesebb szavazatot (3%), ami az orvosi beavatkozás nélküli, az élethosszabbtó kezelés visszatartására vagy megvonására irányuló természetes halál koncepcióját írta le.
Az eutanázia támogatásának vizsgálatakor az egyén önrendelkezését hangsúlyozó szempont bizonyult a legtámogatottabbnak (az összes válaszadó 51 százaléka), ám itt sem hagyható figyelmen kívül a méltóságteljes véget és az elviselhetetlen szenvedés elkerülését megjelölő kitétel. A második legtöbb szavazatot kapott álláspont (41%) az eutanázia támogatása mellett kifejezetten hangsúlyozza a megkötő szabályozás, „bizonyos korlátozások” szükségességét – elkerülendő a visszaéléseket.
Ezekből a válaszokból jól kirajzolódik, hogy az eutanáziát támogatók körében is rendkívül hangsúlyos szempont az objektív feltételekhez kötés. Az előbbi megállapítás figyelembevételével érdemes viszonyulnunk az eutanáziát kifejezetten ellenző álláspontok támogatottsági arányához. Az élet abszolút szentségét, az élethez való jog korlátozhatatlanságát („minden életet meg kell őrizni, függetlenül a körülményektől”) az összes válaszadó 4 százaléka jelölte meg. Az eutanázia-témakör erős érzelmi töltetére utal, hogy csupán 1 százalék volt azon válaszadók aránya, akik a kérdésben saját elmondásuk szerint semlegesek maradtak, illetve nem rendelkeznek határozott véleménnyel.
A szegmentációs elemzés rámutatott arra is, hogy a férfi válaszadók körében erőteljesebbnek bizonyult az eutanázia korlátozásának, feltételekhez kötésének kívánalma, mint a nőknél. Érdekesség lehet, hogy a fővárosi válaszadók is hangsúlyosabbnak ítélték a „bizonyos korlátozások” kitételt, mint a vidék Magyarországa. Az idősebb korcsoportokba tartozók (65 évnél idősebbek, 50–64 év közöttiek) körében ugyanakkor magasabb az eutanáziát „határozottan támogatók” aránya, mint a fiatalabb (18–29 év, 30–39 év) korcsoportok esetében.
A tisztánlátás érdekében a kérdéskört többféleképpen is megközelítettük. Az alábbi válaszmegoszlások is tükrözik, mekkora jelentősége van a kérdésfeltevés módjának és a válaszpanelek megfogalmazásának.
Ami az eutanázia morális megítélését illeti, a vélemények dominánsan az igenlő álláspont felé hajlanak. A válaszadók
A hatályos magyar jogrendszerben az eutanázia jelenleg tiltott és büntetendő cselekedetnek számít.
A felmérésben részt vettek fele nyilatkozott úgy, hogy tisztában van az eutanázia jelenlegi jogi helyzetével Magyarországon, míg 36 százaléka saját elmondása szerint csak „valamennyire ismeri”, 14 százaléka pedig nem ismeri azt. (Ez persze nem jelenti azt, hogy valóban ilyen magas volna a konkrét szabályozást behatóan ismerők aránya, tehát ez legfeljebb egy szubjektív mutatószám, amit a felmérés többi megállapításával együtt érdemes vizsgálni.)
A válaszadók túlnyomó többsége (80 százaléka) enyhítene az eutanázia jelenlegi törvényi szabályozásán, míg 16 százaléka megfelelőnek tartja a jelenlegi jogszabályi környezetet. A további szigorításnak viszont egészen marginális a társadalmi támogatottsága.
A fogalmak tisztázásához tartozik az aktív és a passzív eutanázia közötti különbségtétel. Az aktív eutanázia során az orvos aktív lépéseket tesz annak érdekében, hogy véget vessen egy súlyosan szenvedő beteg életének, például gyógyszerek révén, míg a passzív eutanázia során az orvos tartózkodik az életfenntartó, újraélesztő eljárásoktól, nem avatkozik be az életfolyamatokba, hagyva, hogy a beteg természetes módon hunyjon el.
Egy-egy konkrét eset körülményei mellett természetesen sokat számít az a felfogás is, hogy a társadalom általánosságban miként viszonyul az orvos–beteg bizalomhoz, az orvosi etikához, a jogalkotó (és az orvosi eskü) milyen mozgásteret hagy a beteget kezelő orvosnak és egészségügyi személyzetnek.
A válaszadók abszolút többsége, 56 százaléka a morális ítéletalkotás során megengedőnek bizonyult az élet befejezésére irányuló orvosi segítséggel szemben. Bő egyharmad (35%) külön hangsúlyozta a szigorú feltételeknek való megfelelést. Kifejezetten nemleges álláspontra csupán az összes válaszadó 7 százaléka helyezkedett.
Az orvos–beteg bizalom inkább előfeltétele, semmint következménye egy esetlegesen megengedőbb eutanáziaszabályozásnak, amit a válaszok szoros megoszlása is mutat. A válaszadók 45 százaléka vélekedett úgy, hogy „az eutanázia legalizálása növelheti az orvosok és a betegek közötti bizalmat”, míg 40 százaléka szerint az érdemben „nem változtatna rajta”.
Miközben az orvosi szakma szabályai és a jog szempontjából is lényeges a passzív és aktív eutanázia közötti különbségtétel, ennek morális megítélésében mintha kevésbé látna különbséget a közvélemény. A válaszadók csaknem háromnegyede (74%) helyezkedett arra az álláspontra, hogy „mind az aktív, mind a passzív eutanázia etikailag egyenértékű, mivel mindkettő egy személy halálának szándékos előidézését vagy engedélyezését jelenti”. 22 százalék volt azok aránya, akik szerint „a passzív eutanázia erkölcsileg elfogadható, de az aktív eutanázia nem”, míg 5 százalékot képviselnek azok a válaszadók, akik szerint morálisan elfogadhatóbb az aktív eutanázia, mint annak passzív formája.
A válaszadók abszolút többsége (58%) leginkább akkor tartaná indokoltnak önmagára nézve az eutanázia alkalmazását, ha a „fájdalma és szenvedése elviselhetetlenné válna”. 19 százalékos arányt képviselnek azok, akik a jelentősen vagy teljesen beszűkült cselekvőképesség okán az önálló életre való képtelenséget, az ezzel járó kiszolgáltatottságot és dependenciát tartanák a legmeghatározóbb oknak. A gyógyulásra való remény elvesztése csak a válaszadók 13 százaléka szerint a legfontosabb körülmény az eutanázia alkalmazására.
Szintén lényeges kérdés, hogy a megfelelő feltételek fennállása esetén végső soron mely szereplő, szereplők lennének jogosultak az eutanázia alkalmazásáról szóló döntésre. Ennek lekérdezésére többes feleletválasztós technikát alkalmaztunk. Ahogy az a mellékelt ábrán is látható, az egyén önrendelkezése messze kimagaslik az összes többi lehetséges döntési jogosult köréből. A közeli hozzátartozók döntése és a kezelőorvos szakmai döntése közel hasonlóan súlyos szempontnak bizonyult a válaszadók preferenciája szerint.
Mivel az eutanáziavita érzelmi töltöttségéhez nem férhet kétség, a felmérés során behoztunk még egy szempontot, a személyes érintettség esetét. Egy hipotetikus helyzetről van szó, így a válaszok nem feltétlenül egyeznek egy „éles helyzetben” meghozandó döntéssel, ám arra alkalmas ez az analitikus szempont, hogy a válaszadót átélésre, a saját mikrokörnyezetébe helyezkedésre késztesse, így a kapott válaszok valamelyest közelebb állhatnak a valósághoz. Fontos körülmény, hogy bár a válaszadók túlnyomó többsége az eutanázia alkalmazása kapcsán a fő döntést a beteg kezébe adná, ebben a kérdésben a közeli hozzátartozó helyzetéből kellett kiindulniuk.
Az abszolút többség (56%) így is a támogató opciót („tiszteletben tartaná a kívánságát”) jelölte meg, míg a válaszadók egyharmada (33%) a „csak akkor, ha nincs más megoldás” feltételét – itt azonban a külső, objektív feltétel választása betudható akár az elengedésre való képesség korlátosságának is, hiszen egy közeli, szeretett személyről van szó.
Az eutanázia fogalma kapcsán igazán vékony jégre akkor kerülünk, amikor akár a súlyos, életet veszélyeztető, gyógyíthatatlan, testi betegség, akár az egyén beszámíthatóságának valamely feltételét kihúzzuk a képletből. Ezekben az esetekben ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy az egyén önmaga vagy mások általi halálba való segítése valóban eutanáziának tekinthető. Bár az ilyen esetekre vonatkozó válaszok továbbra is inkább a támogatás, mintsem a tiltás irányába mutatnak, a helyzet bonyolult voltát jól jelzi a feltételekhez kötést hangsúlyozó válaszpanel magas megjelölési aránya.
A kérdésekben felvázolt körülmények és az azokra adott válaszok megoszlása rávilágítanak arra, hogy milyen nagy felelőssége van akár egy proszociális célzatú, nonkonformista társadalmi kampánynak és a közéleti véleményformálóknak (hát még a döntéshozóknak!) abban, hogy az eutanáziáról szóló viták ne csússzanak olyan vágányra, amelyek hatása már kifejezetten káros lehet.
Végezetül érdemes az eutanáziára vonatkozó szabályozás esetleges változásának társadalmi vetületét is vizsgálnunk, hiszen az etika kultúrába ágyazott, a jogszabályok legitimitását pedig a jog betűje mögötti társadalmi értékközösség, konszenzus adja.
A válaszadók több mint fele (52%) szerint „vegyes hatásokkal járna” az eutanázia legalizálása a társadalomra és annak értékrendjére nézve. Egyértelműen pozitív hatást egy ilyen változtatásnak a válaszadók kevesebb mint egyharmada (31%), míg negatív hatást további 5 százaléka tulajdonítana. A kérdést megítélni nem tudók aránya relatíve magas, 12 százalékos. Ezekből a válaszból az is kiderül, hogy a közjó individualista (egyénközpontú) és holista (a teljes társadalmi közeg érdekeit szem előtt tartó) felfogása az eutanáziakérdésben is ütközhet egymással.
Az eutanázia a válaszadók szerint pozitív társadalmi hatásokkal is járna. Az abszolút többség (57%) szerint „segíthet a szenvedő emberek megértésében és támogatásában”, 33 százalék szerint „normalizálja a halál elfogadását mint választási lehetőséget”. Ezzel ellentétes, egyértelműen negatív hatást a válaszadók 6 százaléka tulajdonít neki, nevezetesen „az élet iránti tisztelet csökkentésének” lehetőségét.
A vallásosság és az eutanázia alkalmazásának vallási-spirituális szempontokkal való összeegyeztethetősége szintén érdekes vizsgálati szempont. A válaszok megoszlása azt mutatja, hogy egy nehéz, ellentmondásos viszonyrendszerről van szó, ahol a hittételeken, egyházi útmutatásokon és egyéni, lelkiismereti, világnézeti szempontokon túl fontos szerepe lehet az esetlegességnek.
A válaszok tartalma és megoszlása mutatja, hogy önmagában a vallásosság sem feltétlenül jelent világos irányjelzőt, a preferenciák attól függően is változhatnak, hogy nagy általánosságban vagy konkrét esetek mentén közelítünk a problémakörhöz. Természetesen nem megkerülhető a vallásosság mélységének, megélésének körülménye sem, ahogy az sem, mennyire fundamentalista módon tekintünk az egyes vallási tételekre, különösen egy olyan korszakban, amikor az egyház számos kérdésben nyitottnak mutatkozott korábbi álláspontjának felülvizsgálatára. „Magasabb rendű igazság” kimondására azonban aligha vállalkozhatunk, ezért be kell érnünk a válaszok megoszlásának elemzésével.
Meggyőződésünk, hogy a pozitív társadalmi hatások egy része – a közel jövőbeni, esetleges törvényi változtatásoktól függetlenül – az eutanáziáról szóló társadalmi vitán és a vitakultúra fejlesztésén keresztül is megvalósulhat. Éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy ezzel a kutatással és annak megállapításaival adalékokat, hozzáadott értéket szolgáltathatunk ehhez a vitához.
A PHI (PegaPoll-hangulatindex), a gazdasági és jövedelmi kilátásokkal kapcsolatos lakossági várakozások alakulását nyomon követő, empirikus mutatószám állása az elmúlt három hónap legalacsonyabb értékét (42,8 pont) mutatta decemberben. Novemberben szeptemberhez képest enyhén optimistább hangulatot mértünk: a hangulatindex értéke akkor 43,6-ról 45 pontra nőtt, annak mind a négy alindexe pozitív irányban változott. Ezzel szemben most azt láthatjuk, hogy a négy alindexből három az eddigi legalacsonyabb értékre süllyedt, csupán a hazai gazdasági helyzet alakulásának jövő évi kilátásait ítélték meg kedvezőbben a válaszadók, mint ahogyan azt tették szeptemberben (novemberhez képest itt is visszaesést láthatunk).
A válaszadók továbbra is a kormány gazdasági válságkezelésével elégedettek a legkevésbé (29,3 pont), míg a legkevésbé negatívan a jelenlegi egyéni életszínvonalukat (49,5 pont), jövő évi pénzügyi lehetőségeiket (48,8 pont) látják.
A negatív hangulatváltozás egyik lehetséges oka, hogy a technikai recesszió végének és a gazdasági növekedés lassú beindulásának hatásai lassabban válnak érzékelhetővé a háztartások szintjén, mint ahogyan azok megjelennek a makrogazdasági mutatókban. Ráadásul a hosszú inflációs időszak az év végére felemésztette a háztartások megtakarításainak, pénzügyi tartalékainak jelentékeny részét, amivel nem tudott lépést tartani az átlagkereset emelkedése.
A cikk szerzője a PegaPoll vezető elemzője.
Az online mintavétel során nyert, „nyers” adatokat szociodemográfiai jellemzők (ún. kvótakérdések) mentén is szegmentáltuk (szűrés, súlyozás, keresztlekérdezések lehetősége). A kitöltés ún. statisztikai-demográfiai szerepet betöltő kérdések megválaszolásával (szűrőkérdések) indult (nem, életkor, lakóhely szerinti településtípus, legmagasabb iskolai végzettség), amelyek az adatfeldolgozás során a reprezentativitás kritériumait hivatottak erősíteni. Az eredményeket a legfrissebb KSH-adatok alapján súlyoztuk. Megjegyzés: Cikkbe ágyazott kérdőív esetén a reprezentativitást rontó, célcsoportos szűrőhatást fejthet ki a cikk címe, ismertető leírása, hiszen a téma iránt közömbös hírfogyasztó kisebb valószínűséggel nyitja meg a hivatkozott cikket, illetve vesz részt a szavazáson. Mintanagyság: 8 177, ebből 2 187 részleges, 5 990 teljes kitöltés.
Nézze meg korábbi kutatásunk kiértékelését:
Lerántjuk a leplet: ezt gondolják a magyarok a 2036-os budapesti olimpiáról
Kiderült, melyik streamingplatformra esküsznek a magyar felhasználók
(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)